JÓSIÁS KIRÁLY ÉS A MEGÚJULÁS
JÓSIÁS KIRÁLY ÉS A MEGÚJULÁS
A szokott minta szerint a jámbor, istenfélő királyt méltatlan utód követi a trónon, aki nem apjára, hanem nagyapjára üt, gyermeket áldoz, pogány kultuszokat támogat. Ártatlan vért is bőséggel ont, talán eme ártatlan áldozatok között van az idős Izaiás próféta is, aki a zsidó hagyomány szerint Manassze király alatt szenved vértanúságot oly módon, hogy testét kettéfűrészelik. Bizonyára ő is kemény beszédekben ostorozta a király vétkeit, olyasfélékben, amely a Bibliában mint meg nem nevezett próféták fenyegető beszéde szerepel.
A Királyok könyve csak Manassze bűneit sorolja, és az Úr fenyegető intelmeit ismerteti. A Krónikák könyve viszont úgy tudja, hogy hosszú uralma második felében a király megtér, és kiengeszteli az Urat. Erre rövid ideig tartó asszíriai fogsága indítja őt, amelyre egy Júdába betörő, név szerint nem említett asszír vezér hurcolja el. A Krónikák könyve általában kevésbé megbízható a történeti tények tekintetében, ezért lehet, hogy Manassze késői megigazulása is a jámbor legendák világába tartozik.
Ámon méltó fia apjának, mármint az istentelenebbik Manasszénak. Legalábbis vallási magatartása tekintetében. Kellett azonban valami fontosat tennie más téren. Figyeljük csak meg: főemberei összeesküsznek ellene, és megölik – eddig rendjén van, így járt Joás és Amásia is –, ám a föld népe megragadja és megöli gyilkosait! A föld népe, amely nemigen szokta beleártani magát a hatalom csúcsain folyó intrikákba, csetepatékba és merényletekbe. Vajon mit tehet Ámon, hogy az előkelőkben ily gyilkos haragot kelt, és ily rokonszenvet vált ki a szegények közt? Vagy nem is szociális ellentét – a „föld népe” ekkoriban a föld birtokosait jelenthette –, hanem a király asszírbarát politikája ellen lázadtak fel „szolgái”, az előkelők, és az ellenpárt állott bosszút érte? Egyéb forrás híján a Biblia ebben nem igazít el.
Jósiással újra jelentős király lép a dávidi trónra, ha ugyan nem a legjelentősebb Júda egész történelmében. Egyik elődjéhez, Joáshoz hasonlóan ő is nyolcévesen kezdi uralkodását – „a föld népe” tette meg királynak meggyilkolt atyja helyett –, és mire nagykorú lesz, ismét csak Joáshoz hasonlóan a templom megújításához, helyreállításához fog.
Ekkor történik uralmának talán legfontosabb eseménye: a templomban megtalálják a Törvény könyvét! A király felolvastatja magának, s mélyen megrendül annak hallatán, ami benne foglaltatik, majd a templomban is ünnepélyesen felolvastatja az egész nép előtt, és a könyv szellemében megújítja a Szövetséget az Úr és a nép között.
Máig is megoldatlan kérdés, mit találnak ekkor a templom irattárában. A mózesi törvénykönyvet, az Ötkönyvet semmiképp, hisz arról ma már biztosan tudjuk, hogy vagy négyszáz évvel később áll majd össze. Legvalószínűbben az ötödik mózesi könyvről, a Másodtörvénykönyvről lehet szó, görögös nevén a Deuteronómiumról. Még pontosabban ennek a „magjáról”, a törvényeket soroló középponti részéről, mert ehhez is csak a következő századok alatt illesztik majd hozzá a keretet és sok kiegészítő részt. Ez legalábbis hosszú ideje elfogadott vélemény a modern bibliakritika korában.
Van azonban egy bökkenő. Amikor a király elolvastatja a kéziratot, megrendül, és a prófétanőhöz, Huldához küldet, megkérdezni az Urat a könyvben foglaltak felől. S ekkor derül ki, hogy a könyvben fenyegetések vannak Júda közelgő pusztulásáról, amelyet az Úr a nép hűtlensége miatti büntetés gyanánt helyez kilátásba. Márpedig ilyesfajta fenyegető jövendölések nincsenek a ma ismert Deuteronómiumban, s alighanem annak ősibb, rövidebb változatában sem voltak. Mindez sokkal inkább vall holmi prófétai iratra, mondjuk, Ámos vagy Ozseás vagy épp Izaiás baljós jövendöléseire.
Olyan elgondolás is született, hogy a szóban forgó iratot Jósiás korában, esetleg az ő ösztönzésére írták meg vagy állították össze töredékes forrásokból, és kegyes csalásként rendezték csak meg a „megtalálás” ceremóniáját. Tegyük fel, hogy uralma elején, kiskorúsága alatt Jósiást is valami régens helyettesítette, esetleg éppúgy valamely főpap vagy papi testület, mint elődjét, Joást, akivel amúgy is sok azonosságot mutat fel életútja. Ezek körében kidolgozzák, mondjuk, a vallásos megújulás programját, a felszámolandó kultuszokat törvényes tilalom alá helyezik, s ezeket az új (vagy felújított) szabályokat kodifikálják, megszegésük esetére az Úr büntetését helyezve kilátásba, majd az egészet úgy adják a nép elé, mint az ősi Törvényt, amely hisz régóta létezik már, csak éppen lappangott eddig. Az mindenesetre elég feltűnő, hogy noha e törvénykönyvet a régiség aurája övezi, Mózes neve nem vetődik fel vele kapcsolatban! Ez is azt a feltevést igazolja, hogy a „mózesi” könyveket csak meglehetősen későn hozták összefüggésbe feltételezett alkotójuk nevével.
Ez a „kegyes csalás” elmélet persze nem bizonyítható, ahogyan az ellenkezője sem. Azt mindenesetre kimutatták gondos elemzések, hogy Jósiás nagy tisztogató hadművelete, amelynek során a Júda és Izrael területén található idegen kultuszokat, kultuszhelyeket felszámolja, pontról pontra követhető a Másodtörvénykönyv tiltó rendelkezéseiben. Ez a tény azonban semmiképp sem döntheti el, melyik volt előbb, hogy vajon a tisztogató akciót irányították-e a meglévő törvények, vagy utóbb szentesítették-e az akciót a tiltó parancsokkal.
Érdemes végigtekinteni rajta, mi mindent szüntet meg, rombol le, számol fel, tilt meg Jósiás király. Baál és Aséra szobrait a templomból hányatja ki, és ugyancsak a templom bejáratától távolítja el a „napszekeret és naplovakat”, vagyis egy olyan napimádó kultusz kellékeit, amely jelen volt mind az ősi kánaáni vallásokban, mind pedig a mezopotámiai és az egyiptomi vallásban. Megsemmisíti a Hinnom-völgyi oltárokat, amelyeken gyermekáldozatokat mutattak be. A templom közelében „avatott paráznáknak”, azaz kultikus prostituáltaknak állt egy háza, valószínűleg ősidők óta, ezt is leromboltatja. Felszámolja azokat az oltárokat, amelyek Salamon ideje óta (vagy még régebben?) állnak az Olajfák hegyén a szomszédos népek isteneinek tiszteletére. Elcsapja azokat a papokat, akiket elődei fogadtak fel az égitestek és a legkülönfélébb „égi istenek” kultuszának ápolására. Ezután veszi sorra azokat a szabálytalan kultuszhelyeket, amelyeken ugyan Jahve tisztelete folyt, de a jeruzsálemi szentélytől függetlenül működtek, nyilván sok évszázad óta: a magaslati áldozóhelyeket, a szent fákat és a kőoszlopokat. Ezek papjait Jeruzsálembe telepíti, de nem engedi a templomi szolgálatban ténykedni őket, nyilván a jeruzsálemi papság tiltakozása miatt, amely ebben előjogainak csorbítását látná. Ezután még Izraelben is folytatja a tisztogatást, de itt már keményebb eszközökkel. Bételben csak a szakadár szentély elhunyt papjainak csontjait égeti meg az oltáron – ezzel megfertőzi, azaz istentiszteleti célra alkalmatlanná teszi a szent helyeket, ahogy például a Hinnom-völgyben is tette –, másutt azonban magukat az eleven papokat áldozza fel az oltárokon, azonos célzattal.
Ebből a széles tablóból fölsejlik, milyen vallási állapotok uralkodhattak – nyilván már évszázadok óta – abban a Júdában, amely a Szentírás értékelése szerint mégiscsak tisztábban őrizte meg az igaz kultuszt, mint az északi testvérország. Felvetődhet a gyanú, hogy itt nem egyszerűen „lezüllésről” van szó egy korábbi tökéletes állapothoz képest – mert mikor lett volna az az aranykor? Dávid alatt, amikor még nem is volt meg a templom? Vagy Salamon idején, aki maga emelt szentélyeket idegen isteneknek? Vagy Ása, Uzziás, Ezékiás idején? Aligha süllyedhetett volna vissza mindannyiszor az ország ilyen kaotikus állapotba egyik király uralmától a másikig. Nem, a vallásos kultuszok sokfélesége és a Jahve-tisztelet archaikus formái minden bizonnyal folyamatosan és lényegében zavartalanul élhettek az évszázadokon át a jósiási reformokig, és mindaz a keserű, kemény kritika, amely a Bibliában olvasható felőlük, a jóval később kialakult tiszta kultusz szemléletét tükrözi, és a papi szerzők-szerkesztők álláspontját képviseli.
Midőn végzett a templom megtisztításával, Jósiás elrendeli, hogy üljék meg a húsvétot, úgy, ahogy már Sámuel óta (!!) nem ülték meg.
Különös! Hát nem alig száz éve történt, hogy Ezékiás király elrendelte: olyan fénnyel kell megülni a húsvétot, ahogy Salamon király óta nem tették? Az az Ezékiás király, aki előbb ugyancsak megtisztította a templomot, a kultikus szennyet ugyancsak a Kidron-patakba hányatta, ugyancsak ünnepélyesen megújította a Szövetséget az Úr és a nép között a templomban? Nem sok egy kissé, sőt nem gyanús ez a sok lényegbeli egyezés a két jámbor király ténykedése között?
Olyan sok és olyan gyanús az egyezés, hogy már-már hajlamosak vagyunk azt mondani, a kettő együtt nem is lehet teljesen igaz. Ha ugyanis Ezékiás valóban végbevitte mindazt, amit neki tulajdonít az Írás, akkor elképzelhetetlen, hogy egy évszázad múltán egy ilyen Augiász istállójának a kitakarítása maradjon utódjára. Az is feltűnő, hogy olyan nagy formátumú és a vallás dolgaiban annyira érdekelt szerzők, mint Jeremiás és Ezékiel próféta, akik a jósiási uralom alatt és közvetlenül utána éltek és működtek, semmit sem tudnak a reformokról, egy szó említést sem tesznek róluk. Épp ellenkezőleg, Jeremiás az Aséra-tisztelettől a Hinnom-völgyi gyermekáldozatig minden egyes vallási vétségben elmarasztalja a maga korát, amely ferdeségeket állítólag egytől egyig megszüntetett Jósiás király. Mi hát a magyarázat?
Nem magyarázat, csak a kísérlete: Jósiás korában valóban működni kezd Jeruzsálemben egy olyan iskola, amely a hagyományozott törvények összegyűjtésével és kiegészítésével foglalkozik, és célul tűzi ki az erélyes fellépést a tiszta Jahve-hittől idegen kultuszok ellen, valamint a saját létérdekeitől is vezettetve követeli a többi áldozóhely felszámolását. Lehet, hogy a vallási megújulás igényét az olyan próféták fellépése ihlette és ösztönözte, mint Ozseás, Ámos és főleg Izaiás; talán az ő jövendöléseiket és követeléseiket foglalják a „megtalált” törvénykönyvbe. Jósiás pártolja e reformokat, s támogatja az új törvénygyűjtemény összeállítóinak munkáját, és tesz is egyet-mást a követelések megvalósítására. Ez igen jó emlékeket hagy a „deuteronomista iskola” írástudóiban, amely iskola a fogság ideje alatt és még utána is működik, ezért aztán a történeti könyvek megszövegezésekor a hajdani jámbor óhajokat mint megvalósult tetteket visszamenőleg a derék Jósiás királyra ruházzák. Ugyanezen okból kisajátítják számára azokat az érdemeket is, amelyeket dédapja, Ezékiás szerzett – ha ugyan nem úgy áll a dolog, hogy Ezékiás is csak a késői kor elképzelése szerint lépett fel olyan erélyesen a Jahve-hit tisztaságáért.
Jósiás egyébként zavartalanul foglalkozhat vallási reformokkal, mert uralkodása alatt gyors hanyatlásnak indul az asszír birodalom, és így Júda asszír függése is szinte jelképessé válik.
Babilon és a médek egyesült hadereje 614 és 610 között lerombolja Asszíria legnagyobb városait, Assurt, Ninivét és Háránt. A birodalom végnapjait éli. II. Nékó egyiptomi fáraó úgy véli, hogy egy távoli és már nem túl erős Asszíria sokkal biztonságosabb volna országa számára, mint a vészesen feltörő és egyre erősebb Babilon, ezért úgy dönt, hogy a halódó Asszíria megsegítésére siet Szíriától északra, az Eufrátesz mellékére. A tenger partján vonul fel hadaival: Júda királyát figyelmezteti, hogy nem ellene tör, ne állja hát útját. Jósiás viszont nem akar erős Asszíriát – rövidlátó módon nem ismeri fel a növekvő babiloni fenyegetést –, és elbizakodottan csatát kezd a nyilván jóval nagyobb egyiptomi sereg ellen. A harc kimenetele nem kérdéses, Jósiás életével fizet vakmerőségéért.
Vele ér véget Júda királyainak valódi története. Három fia és egy unokája, akik a következő két évtizedben, Jeruzsálem elestéig Júda trónján váltják egymást, már csak nagyhatalmak bábjai, és egyiküket kivéve idegen földön, fogságban fejezik be életüket.
