IZAIÁS PRÓFÉTA ÉS EZÉKIÁS KIRÁLY
IZAIÁS PRÓFÉTA ÉS EZÉKIÁS KIRÁLY
Júda önálló történetének egyik legjelentősebb uralkodója kétségtelenül Ezékiás volt. A Biblia fenntartás nélkül dicséri, és a király ezt természetesen elsőként vallási ténykedésével érdemli ki. A júdai történelemben periodikusan térnek vissza a kultikus „nagytakarítások”, s ezek közül az ő nevéhez fűződik az egyik legnagyobb arányú. Nemcsak az atyja idején felállított és bevezetett pogány kultuszok kellékeit hányatja ki a templomból, hanem egy ősidők óta ott álló ereklyét, a Nehustán kígyó bronzszobrát is. A hagyomány szerint ez a szobor azonos azzal a rézkígyóval, amelyet Mózes állított valaha a pusztában, hogy akik rátekintenek, meggyógyuljanak a „tüzes kígyók” marásától. Elég valószínű, hogy valójában a bronzkígyó valamely kánaáni kultusz kelléke volt, Baált és Asérát például gyakran ábrázolták kígyóval. Az is lehet, hogy valóban gyógyító erőt tulajdonítottak neki, hisz a görögök gyógyító istenségének, Aszklépiosznak is a kígyó volt a kísérő állata. Pogány jellegét teszi hihetővé maga a puszta tény, hogy Ezékiás kidobatja a templomból; annyi mindenképp kétségtelen, hogy az ő korában ilyennek tekintik.
A templom ünnepélyes újraszentelése után a király felújítja a húsvéti ünnepet, amelyet az Írás szerint Salamon ideje óta elhanyagoltak, de legalábbis nem ünnepeltek kellő külsőségek között. Figyelemre méltó tény, hogy Ezékiás király északra is küld „meghívókat” a tervezett nagy ünnepség alkalmából, ahol Izrael királyságát már trónra lépése előtt öt évvel megdöntötték az asszír hódítók. A Biblia ugyan, pontosabban a Királyok könyve azt állítja, hogy Szamária eleste Ezékiás uralmának hatodik esztendejében következett be, de az sok más ismert ténnyel nem egyeztethető össze. A Krónikák könyve ebben nem foglal állást, de azt állítja, hogy a templom megtisztítása és a húsvét megünneplése Ezékiás uralmának első évében történt. Ha ekkor még áll Izrael királysága, Hósea aligha nézné tétlenül, hogy az ellenséges Júda ügynökei szertejárnak országában, és a jeruzsálemi ünnepségre csalogatják alattvalóit, s főként nem valószínű, hogy végül nagy tömegek valóban át is zarándokolnának. Csakis úgy képzelhetjük el a dolgot, hogy Ezékiás emberei az északi törzsek maradékát keresik fel, vagyis azokat, akiket nem deportáltak Asszíriába. A terület ekkor Szamária néven asszír provincia, s az asszír fennhatóság nem jelent vallási elnyomást vagy beavatkozást, sőt, az izraeli történelemből tudjuk, hogy a hódítók inkább még segítették a kultusz folyamatosságát.
Ezékiás a tisztogatást folytatja országaszerte. Vallási buzgóságának jutalma, hogy fegyveres sikereket ér el a filiszteusok ellen. Így megerősödve, merészen felmondja az Asszíriához fűződő alárendelt viszonyt. Ezt a nagy fontosságú és a későbbi eseményekre is kiható lépést az Írás csak ilyen lakonikusan említi, közelebbi körülményeire csak következtethetünk. Ezékiás uralmának első évtizede II. Szargon (Sarrukín, Kr. e. 721–705) asszír király uralmának idejére esik. Szargon hadai 711-ben felvonulnak, hogy megbüntessék az ellene lázadt filiszteus várost, Asdódot. Ekkor Ezékiás még bizonyára hű vazallus, másként a megtorlás elérné az Asdódhoz igen közel fekvő Júdát is. Röviddel ezután Szargon Babilon ellen vonul, amelynek hűbéres királya, Marduk-apal-iddina fellázadt. 709-ben Szargon elfoglalja a fővárost. A babiloni királynak menekülnie kell, hat évvel később azonban összeszedi erejét, és már Szennakerib (Szín-ahhé-eriba) uralma alatt, aki 704-ben lépett trónra, nem egészen egy évre sikerül visszaszereznie az uralmat Babilónia felett. Ez a király azonos a Bibliában szereplő Merodah-baladánnal, aki követséget küld Ezékiás királyhoz.
A szorult helyzetben lévő babiloni királynak aligha az a gondja, hogy a júdai király egészségi állapotát kísérje figyelemmel. Nyilvánvalóan asszírellenes fellépésre akarja rábírni őt, szövetséget ajánlva. Talán azért, mert tudja, hogy Ezékiás máris egy asszírellenes koalíció összekovácsolásával foglalkozik, s ha nem, akkor azért, hogy ilyesmire rábírja őt. Ekkortól – 703-tól – tehát már egészen biztosnak tekinthetjük, hogy Ezékiás az elszakadás útjára lépett. A szövetségnek megnyeri a filiszteus városokat (amelyeket már előbb uralma vagy legalábbis befolyása alá vont), és a későbbiekből az is kiderül, hogy komolyan számít az egyiptomiak segítségére. (Egyiptom nagyon tart Asszíria növekvő hatalmától, s nem alaptalanul, mert egy negyedszázad múltán majd néhány évtizedre valóban asszír fennhatóság alá kerül.)
Lehet, hogy Ezékiás már ennél korábban fontolgatni kezdi az asszír függéstől való szabadulás lehetőségét. Intézkedik például, hogy egy hosszabb ostrom esetén se maradjon víz nélkül Jeruzsálem. A Gihon-forrásnak, amely a várfalon kívül van, eltömeti a nyílását, és csatornát vágat a sziklába, amelyen át a vizet a városba, a Siloám tavához vezeti. A csatorna falában 1880-ban megtaláltak egy héber nyelvű feliratot, amely a kétfelől vájt alagút építőinek találkozását örökíti meg egyezerkétszáz könyöknyi (kb. 600 méter) hosszúságú vágat közepén, ötvenméternyi sziklatömeg alatt. „… amikor még háromkönyöknyi volt hátra, hallani lehetett, amint egymáshoz kiáltottak, mert repedés támadt a sziklában észak s dél felől …” – közli a szenzációs régészeti lelet arról a pillanatról, amely a maga korában technikai bravúrnak számító munkálat sikeres befejezését jelentette.
Ezékiás betegségét és nyomán Merodah-baladán követségének látogatását az Írás az ostrom leírása után adja elő, pedig nyilvánvaló, hogy csak előtte történhettek. A király betegségének természetére csak egy homályos utalás van: Izaiás fügét helyez a fekélyére, amely ettől azonnal gyógyulásnak indul. A visszafelé haladó árnyék, amely a próféta jövendölését bizonyítandó jel szerepét játssza, ha jól meggondoljuk, kozmikus kihatású csoda. Józsué csak megállította a Napot az égen, Izaiás csodájához azonban egyenesen az szükséges, hogy a Nap visszafelé haladjon! Ez az egész jelenet kissé kirí az Izaiás-történetből – nem is az Izaiás könyvében van megörökítve, hanem a Királyok könyvében –, a gyógyítás és a csodatétel nem őrá jellemző, sokkal inkább északi elődeire, Illésre és Elizeusra, főképp az utóbbira. Lehetséges épp azért, hogy legendás mozzanatként utóbb kapcsolódott csak a próféta históriájához.
Szennakerib uralkodásának első éveit uralmának megszilárdítása és a lázongó Babilon pacifikálása köti le, de Kr. e. 701-ben megindul nyugat felé. Gyorsan elfoglalja, meghódoltatja az ellene lázadt filiszteus városokat és Júda más városait; főhadiszállását Lákisban üti fel. Innen küldi el tábornokait, hogy tárgyaljanak Ezékiás királlyal Jeruzsálem feladásáról.
Eljákim udvarmester megkéri Szennakerib vezérét, hogy arameus nyelven beszéljen velük; nehogy megértse a nép. A szíriai vagy arameus (arámi) nyelv, amely nagyon közel állt az asszírokéhoz, már ebben a korban is amolyan összekötő nyelve a Közel-Keletnek, s később ez a szerepe még jobban megerősödött. A fogság utáni időktől fogva a zsidók között is általánossá vált, s Krisztus korára (sőt már előbb is) teljesen kiszorította a köznapi használatból a hébert, amelynek egyébként – sémi nyelv lévén – ugyancsak viszonylag közeli rokona.
Közben a király maga is továbbvonul, hogy megütközzék Tirhakával, „az etiópok királyával”. Tirhaka vagy Taharka egyébként ekkor még nem király, csak hadvezér az etióp eredetű fáraói dinasztia második uralkodója alatt. Szennakerib nem tudja legyőzni, de annyiban eléri célját, hogy az egyiptomi sereget visszavonulásra kényszeríti. Most már maga is Jeruzsálem alá vonulhat a fősereggel, hogy megkezdje az ostromot.
E ponton a bibliai elbeszélés meg a kikövetkeztethető történelmi tények némiképp elválnak egymástól. Az Írás szerint Ezékiás király Izaiás próféta tanácsára megtagadja a város feladását. Izaiás korábban erősen helytelenítette Ezékiás politikáját, az egyiptomi orientációt, egyik szenvedélyes beszédében óvta városát a korai diadalmámortól, az elbizakodottságtól. Most mégis kitartásra buzdít, mert – mint már korábbi események során annyiszor – a legnagyobb szükségben kell az Úr segítő erejének megmutatkoznia. És valóban: az Úr angyala egy éjszaka leszáll az ostromló sereg táborába, és az ellenség száznyolcvanötezer katonáját teríti le.
Ez a nagyszabású fegyvertény, az Úr hatalmának újabb megnyilatkozása népe ellenségei fölött költőket és képzőművészeket ihletett meg. Születtek rá félig-meddig racionális magyarázatok is. Josephus Flavius szerint a pusztító angyal az ellenséges tábort pestissel sújtotta, amely – ha nem is egy éjszaka alatt – súlyos veszteséget okozott és a visszafordulásra bírta Szennakeribet. Hérodotosz görög történetíró is tud (aligha a Bibliából) a félbemaradt ostromról, és ő olyan hagyományt jegyzett le, amely szerint egerek rágták meg a katonák íjait és fegyverszíjait, azért voltak kénytelenek visszavonulni.
A Biblia szerint tehát az asszír király elvonul hazájába, ahol rövidesen merénylet áldozata lesz, Júda pedig megszabadul az ellenségtől, s Ezékiás békességben és jámborságban tölti el uralma hátralévő tíz-egynéhány esztendejét.
Valójában másképp eshettek a dolgok. Az ostromnak alighanem az az esemény vet véget, amelyet a Biblia is előad, de kissé zavart keltő módon a történet elejére helyezi: Ezékiás nagy összegű hadisarcot fizet engesztelésül Szennakeribnek, s beismeri, hogy vétkezett, amidőn fellázadt ellene. A behódolás és a hadisarc révén az asszír király eléri célját, nem is volna értelme az ostromot tovább erőltetnie. A júdai hadjáratról egyébként fennmaradt Szennakerib úgynevezett királyfelirata, amely lényegében azonos összegeket közöl a kifizetett hadisarcról. Az öldöklő angyal története tehát alighanem legenda csupán, bár éppenséggel nem lehetetlen, hogy az asszír seregben egyidejűleg járvány ütött ki, amely legalábbis siettette a hazavonulást.
A Biblia lényegében helyes adatokat közöl Szennakerib haláláról, de úgy állítja be, mintha ez a vég rögtön hazatérése után érné a királyt az Úr büntetéseként – valójában ez húsz esztendővel később következik be.
Az ostrom megszűnte önmagában nem jelenti Júda korábbi állapotának helyreállását. A legtöbb város feldúlva, lerombolva marad, sokban közülük asszír helyőrség állomásozik. Vége a viszonylagos függetlenségnek, Ezékiás újra vazallus, súlyosabb feltételek között, mint uralma elején. A templom és a palota kifosztva, a király korábbi gazdagsága, amelyről a Krónikák könyve lelkendezik, a győztes sereg zsákmánya lett.
Izaiás próféta szenvedélyes beszédei olykor ebben az időben is korholnak, de mindinkább a vigasztalásé a vezérszólam. Gyakran jövendöli meg azoknak a népeknek a leveretését, amelyek a jelenben vagy a múltban ellenséges viszonyban álltak a zsidósággal vagy a jövőben lesznek ellenségei: Asszíria, Babilon, Moáb, Damaszkusz, Edom ellen prófétál. Megjósolja Júda vesztét, de azt is, hogy az Úr szíve megesik népén, visszavezeti a száműzetésből, és felvirágoztatja atyái földjén. Jeruzsálem pusztulásának képei az egyetemes végítélet látomásába mennek át, amely az Urat éppoly rettentő fenségében mutatja be, amilyen a teremtés aktusában volt, de végül a könyörületesség kerekedik felül, s az Úr az ő népében öleli magához az egész emberiséget.
Elsőként Izaiás szól az eljövendő szabadítóról, aki Dávid házából támad, és mindörökre megalapozza népe dicsőséges uralmát, a béke, jog és igazság uralmát, amidőn a gyengének nem kell a hatalmastól rettegnie többé. Ő még nem Messiásnak nevezi ezt a jövendő eszményi királyt, de ő veti meg ezzel a Messiás-hit alapját.
Izaiás korszakos alak a zsidó vallás fejlődésében. Híre sincs már nála a többi istennel hadakozó, féltékenységtől fortyogó istenségnek, aki Mózestől fogva úgyszólván minden szentírási könyv elmaradhatatlan szereplője. Az ő Jahvéja vitathatatlan ura a Mindenségnek, a népek és események csak fenyítő vagy jutalmazó eszközök a kezében, és a világ történéseit nagyvonalú terv alapján, a magasrendű erkölcs jegyében irányítja. Ez az egyetemes Isten sincs híjával a büntető haragnak, de irgalma bőségesebben árad fenyítő indulatánál, és a vigaszt oly bensőséges szeretettel nyújtja, amelyhez hasonlót alig fogunk találni egészen a Jézus által meghirdetett mennyei Atyáig.
A vallás e zsenije egyszersmind lenyűgözően nagy költő is, megjelenítő ereje, nyelvének gazdagsága, pompás képei és hasonlatai miatt az is gyönyörűséggel olvashatja, akit nem érintenek meg vallásos eszméi.
Az Izaiás könyve a maga 66 fejezetével a Biblia legterjedelmesebb irata, de a modern elemzések meggyőzően kimutatták, hogy fennmaradt formájában nem származhat teljes egészében a történeti Izaiástól. Az első harminckilenc fejezet nagyrészt az ő hiteles megnyilatkozásait tartalmazza, bár itt is feltehető nyolc-tíz egységről, hogy tanítványai egészítették ki vele – esetleg az ő sugallata alapján – az iratot. A második nagy egység a 40–55. fejezet, ez legalább kétszáz évvel utóbb keletkezett, a fogság idején, a fennmaradó rész pedig még ennél is később. Valószínűleg mindkettő az Izaiás szellemétől ihletett, az ő gondolatait továbbvivő prófétai iskola alkotása.
