DÁVID ÉS BETSABÉ
DÁVID ÉS BETSABÉ
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 11.2
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 12.11
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 12.18
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Náhás, az ammoniták királya barátsággal volt Dávid iránt, s amikor meghalt, Dávid követeket küldött fiához és utódához, Hanunhoz, hogy a nevében vigasztalják őt. Az ammonita főemberek azonban meggyőzték urukat, hogy a küldöttek kémkedni jöttek, ezért Hanun levágatta szakálluk felét, s ülepig lemetélte ruháikat, így űzte őket vissza nagy csúfságra. Dávid ezért elküldte Joábot, hogy álljon bosszút a sérelemért. Joáb és fivére, Abisáj ki is vonultak Ammon ellen, és bár a Cóbába valósi arámok is támogatták azokat, s együtt kétfelől szorongatták Izrael seregeit, Séruja két fia derekasan küzdött, és mind a két sereget megfutamították. Az ammoniták visszahúzódtak városukba, Rabbába, de az arámok nem nyugodtak bele vereségükbe. Hadadezer a Jordánon túl úgy vélte, most elégtételt vehet a Dávidtól elszenvedett vereségért, és maga is erős csapatokkal sietett az összevont arám hadak segítségére.
Dávidnak hírül vitték mindezt, és ő felsorakoztatta egész Izraelt. Átkelt a folyón, lecsapott az ellenségre, és megölte negyvenezer emberüket, hétszáz harci szekerüket pedig összezúzta. Hadadezer és szövetségesei újra békét kértek, és többé nem támadtak Izrael ellen.
Hátramaradt még a leszámolás az ammonitákkal. Dávid elküldte seregeit, hogy vegyék ostrom alá Rabhát, amely az ammoniták királyi városa volt. Ő maga Jeruzsálemben maradt.
Történt egy nap alkonyat felé, hogy Dávid felment palotájának tetejére, és ahogy szétnézett, meglátott egy asszonyt a szomszédos kertek egyikében. Fürdőzött éppen az asszony, és látni való volt, hogy szépséges a termete. Dávid szívében heves kívánság ébredt az asszony iránt. Tudakozódott, ki volna, és elmondták neki:
– Betsabénak hívják, felesége a hettita Uriásnak, aki sereged hadnagya, és Rabba ostrománál harcol.
Dávid akkor parancsot adott, hogy vezessék elébe az asszonyt. Parancsa szerint bevezették az asszonyt a király ágyasházába, és Dávid magánál tartotta, és mindennap vele hált. Majd amikor elközelgett tisztátalanságának ideje, az asszony visszatért házába. Kitűnt azonban hamarosan, hogy gyermeket fogant, és ezt meg is üzente a királynak.
Dávid szerette volna, ha nem tudódik ki a dolog, ezért futárt menesztett az ostromlott Rabbába vezéréhez, Joábhoz, és ezt üzente vele:
– Küldd hozzám a hettita Uriást!
Joáb elküldte a hadnagyot, Dávid pedig kegyesen kikérdezte őt a csata állása, az ostromló sereg és a vezér felől, majd megajándékozta, és elbocsátotta, hogy térjen otthonába. Uriás azonban nem tért otthonába, hanem a királyi palota kapujánál, a király szolgái között aludt. Másnap a királynak hírül vitték ezt, és Dávid kérdőre vonta Uriást. A derék katona így felelt:
– Vezérem és bajtársaim a táborban a puszta földön hálnak, hogyan feküdhetnék hát én ágyba, asszonyom karjaiba? Távol legyen tőlem, hogy ilyet tegyek!
Dávid ekkor ott tartotta őt még egy napig, estére asztalához hívta, és etette meg itatta, amíg egészen lerészegedett. De házába aznap éjjel se tért be Uriás, hanem ismét a szolgák között hált a kapu előtt.
Másnap reggel a király levelet írt Joábnak, és Uriásra bízta, hogy vezérének megvigye. A levélben ez állt: „Állítsátok Uriást az első sorokba, ahol a leghevesebb a harc, majd a csata hevében húzódjatok vissza mögüle, hogy az ellenség megölje.”
Joáb úgy tett, ahogy ura megparancsolta. A vár ostromakor egészen a falak közelébe rendelte Uriást, s amikor a város védői kitörtek, sokak között ő is halálát lelte. Ekkor Joáb hírvivőt küldött a királyhoz, hogy számoljon be híven a csatáról. Amint Dávid meghallotta, mennyien estek el a falaknál, haragosan kiáltott fel:
– Miért nyomultatok oly közel a falakhoz? Nem tudjátok, hogy Ábimelek is így halt meg Tebec ostrománál, amidőn egy asszony fejére dobott egy malomkövet?
A hírvivő erre úgy felelt, ahogy Joáb meghagyta neki:
– A te szolgád, Uriás is elesett a falaknál…
Dávid hirtelen haragja azonnal lecsillapodott, s csupán ennyit mondott a hírvivőnek:
– Joábnak üzenem, ne csüggedjen, a kard egyszer erre sújt le, másszor arra. Vívja tovább a várost, és rombolja le végül!
Betsabé illendően elsiratta urát, amikor hírét vette halálának, és amint elmúlt a gyász törvény szabta ideje, a király elküldött érte, és feleségei közé fogadta. Az asszony pedig, amikor kiteltek napjai, fiút szült.
Istennek azonban nem tetszett, amit művelt a király, és elküldte hozzá Nátánt, a prófétát. Nátán ezt mondta Dávidnak:
– Élt egy városban egy gazdag és egy szegény ember. A gazdagnak töméntelen marhája, juha és kecskéje volt, a szegény embernek pedig csak egy kicsiny báránya. Azt gyermekeivel együtt nevelte, a kis jószág a tenyeréből evett, és poharából ivott, és a kebelén hált. Amikor aztán egyszer vendége jött a gazdag embernek, sajnált a maga barmaihoz nyúlni, elvette hát a szegény ember egyetlen báránykáját, és azt ölte le, hogy vendégének elkészítse.
– Amily igaz, hogy él az Úr, halállal lakol, aki ezt tette! – kiáltott Dávid haragra lobbanva.
– Te vagy ez az ember – mondotta a próféta.
Dávid indulata elcsitult, fejét lecsüggesztette, és nem tudott válaszolni. Nátán pedig így folytatta:
– Amiért megvetetted az Úr törvényét, és karddal öletted meg Uriást, nem fog elmúlni a kard a te házadtól, s belőle támad a romlás és meghasonlás. Asszonyaidat pedig elveszi tőled az Úr, és más fog hálni velük fényes nappal, egész Izrael szeme láttára!
Dávid ekkor mély bűnbánatra indult szívében, és így szólt:
– Vétkeztem az Úr ellen!
– Ha bánod bűnödet, megbocsát az Úr – mondotta a próféta –, de a gyermeket, aki bűnödből született, elveszi tőled, mert gyalázatot hoztál az Ő nevére!
És a gyermeket valóban súlyos betegséggel verte meg az Úr. Dávid a földre vetette magát bánatában, ott hált zsákkal takarózva, és akárhogy unszolták, napokig egyetlen falatot nem vett magához. Mellét verte csak, szüntelenül sírt, és így könyörgött az Úrhoz:
Könyörülj rajtam, Uram, hisz jó és hosszú tűrésű vagy,
végtelen irgalmad szerint töröld el undokságomat!
Tisztíts meg bűneimtől, és moss ki vétkeimből engem,
gonoszságomat tudom jól, gazságom itt vagyon szememben!
Ellened vétettem csak, azt tettem, ami undok előtted;
te igazsággal ítélsz, s megáldod a benned hívőket.
Lásd, bűnben születtem én, vétekben fogant az anyám,
Te igaz szívnek örülsz csak, bölcs lelket árassz reám!
Hints meg izsóppal, moss meg, s leszek a hónál fehérebb,
engedj jó hírt hallanom, s tört csontom is ujjongva éled!
Fordítsd el orcád bűnömtől, és gonoszságom fedezd el,
teremts új szívet belém, és töltsd meg lelkemet kegyeddel.
Ne vess el színed elől, szent lelkedben hadd legyen részem,
add vissza üdvöd örömét, s szeretlek örökkön, egészen!
végtelen irgalmad szerint töröld el undokságomat!
Tisztíts meg bűneimtől, és moss ki vétkeimből engem,
gonoszságomat tudom jól, gazságom itt vagyon szememben!
Ellened vétettem csak, azt tettem, ami undok előtted;
te igazsággal ítélsz, s megáldod a benned hívőket.
Lásd, bűnben születtem én, vétekben fogant az anyám,
Te igaz szívnek örülsz csak, bölcs lelket árassz reám!
Hints meg izsóppal, moss meg, s leszek a hónál fehérebb,
engedj jó hírt hallanom, s tört csontom is ujjongva éled!
Fordítsd el orcád bűnömtől, és gonoszságom fedezd el,
teremts új szívet belém, és töltsd meg lelkemet kegyeddel.
Ne vess el színed elől, szent lelkedben hadd legyen részem,
add vissza üdvöd örömét, s szeretlek örökkön, egészen!
Így töltött a király hat napot és éjszakát, a hetedik napon pedig meghalt a gyermek. Az udvari emberek nem is merték elmondani neki a szörnyű hírt, mert féltek, hogy még kárt tesz magában nagy fájdalma közepette, csak egymás közt suttogtak gyászos orcával. Dávid azonban megértette, mi történt. Felkelt, tisztálkodott, megkenekedett, és új ruhát öltött. Imádkozott, majd ételt hozatott, és evett. Előkelő emberei csodálkoztak ezen, de ő így felelt:
– Amíg élt a gyermek, reménykedtem, hogy talán megkönyörül rajta az Úr, azért böjtöltem és sírtam. De most miért böjtöljek már? Nem jön vissza hozzám a gyermek, én megyek csak őutána.
A bánatos Betsabét Dávid gyengéden vigasztalta. Vele hált, és az asszony újra fiút szült neki, és ez a gyermek a Salamon nevet kapta.
