HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT
HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT
Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szívéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.
A földművesnek kész aranyat ad a haza földje, arany kalászokban, Isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, amíg ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét kockáztatja minden nap. És mégis szereti hazáját.
A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, mellyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, ahol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, ahol a földkebel munkásairól van szó.
Különösen eszünkbe juthat a bányász most, amidőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az ércalapot?
Honnan vegye most, mikor körös-körül minden pénztárát a magas fináncvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát?
Dobbantsunk lábunkkkal a földre s mondjuk: „innen”.
Rajta állunk az ércalapon, csak érte kell menni.
A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tízévi terméke megfelel a jegybank ércalapjának.
Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk kell érte.
Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven akarja szolgáltatni magát.
Itt eszembe jut egy versem, amit poéta koromban írtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincnyolc esztendeje); címe volt: „Az ember és az arany.”
Te úr vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes és szegény,
Nincs rang-különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
– Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.
A föld alatt: por, csendes és szegény,
Nincs rang-különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
– Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.
Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kívánnak maguk körül.
Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhat fontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmúltak már, amikor egy ezüstbányából akkora termés ezüstlapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.
Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték. S bár az újabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az emberésznek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.
Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagybánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sírkertje: emelkedik egyik gömbölyű hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszorúzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulatóligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.
E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kultúrája, mely a német és francia városokéval vetekedik; van állandó színháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társasélete.
S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főúr számára.
E kultúra, jólét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.
A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s emeletes paloták.
Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; aki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó leheletével.
Néha ez a ködszellem alak felmagasodik, s mint egy alaktalan rém, kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.
Ez a fernezelyi ércizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfume-nek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti illatában a foghagyma és vadpoloska praegnans tulajdonságait.
A bányákból kihozott érctartalmú követ óriási hasábfákból s szénből rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.
S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.
Az ércolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek odúiból alant és fönt vakító láng tűnik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyújtva, azóta szakadatlanul ég: egy percre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlük elő, olvadt ércpatakok, míg izzó tavacskákká gyűlnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.
Mert a királyi ércek nagyon sok paraszt kíséretében jelennek meg.
S amint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fújtató óriási gépet: az adja erejét az érczúzók munkájához. S a vízgép ereje versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a múlt években elkapott egy vigyázatlan gépészt, s azt egy perc múlva három darabra szakítva hajította ki a túlsó oldalon.
Az érc megkívánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfürösszék, megszárítsák, kemencébe tegyék. Tűz, víz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermekkezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bír meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre, s amit elvégzett, megint újra kezdi.
De mindezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? Kiszámítania az időt másodpercre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.
Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és ezüst keverve cinkkel. A cinkhez a nemes érc rokonabb, mint az ólomhoz, s a cink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a nemes érccel vegyült cinkdarabok.
Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette cinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű lúgzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó aranyfényű nedvtől lassanként rőt barna moslék, mely lassanként átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító szellemei küzdenek egymással. E lúgzó készülék tökéletesítése Kiss Ferenc bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy amíg az eddigiek csak az ezüstöt tudták praecipitálni, ez a legkisebb mennyiségű aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lúg, amint feladatát elvégezte, a nemes ércektől megszabadulva, folytatja évről évre működését újra meg újra.
Innen a próbaműhelyekbe lépünk, ahol a zúzdák termékeinek nemes érctartalmát kísérlik. Fiatal, diákarcú emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az – amelyik már egy lencseszem, az nagy úr. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás; az arannyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.
S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szíve dobogott, hány emberajk imádkozott: „Szerencse fel!” Hányember tüdeje telt meg méreggőzzel és a kemencék izzó lehével?
Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet.
A közmunkás életét teszi kockára, s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmíves ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van elégedve vele, csak munkája legyen mindig.
De a bányatulajdonos sorsa még nagyobb kockán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.
Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; aminek valóságáról kútforrásom kezeskedik.
Egy részvényes társaság sok éven át műveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokallta a ráfizetést, s abbahagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négyezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább művelését „urburának” hívják, s az a szokás, hogy ha a tovább művelő csakugyan nemes ércre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint, s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kísérletre járuljon ugyananmival. „S mi lesz, ha azt is elveszted?” kérdé a felszólított. „Akkor főbe lövöm magamat.” A felszólított nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzáfogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap múlva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy, hogy az utóbbi években százhúszezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy „Isten áldása rá!”. Láttam a derék bányásznak egy ház magasságú nemes érckőhalmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Előbb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán és vegytani kádain keresztül kell mennie, amíg azzá válik, amiből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, amikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nemhiába nevezi azt „Krisztus”-nak.
Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, amit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!
