A LEÁNYKA-KŐ
A LEÁNYKA-KŐ
A Tordáról Torockóra vivő útban az Aranyos folyam partján emelkedik egy természet alkotta obeliszk; mint egy óriási kapu bálványa, keskeny útszorost engedve a meredek sziklafallal szemközt. Alakja olyan, mint egy dél-amerikai merészen felrakott teokallié. A sziklák repedéseiben gindár bozótok örökítették meg magukat; a növények között is megvan a nagyravágyás. Lenn a völgyben sokkal jobban megélhetnének.
Ezekről a bozótokról az a monda van feljegyezve, hogy a szomszéd Várfalva úrasszonya, a szép Ibla (akiről a Várhegy keleti oldalát ma is Ibla kertjének nevezik), közöttük rejtőzött el a tatárok üldözése elől, a sziklatorony tetején?
Igazi néphagyomány-e ez, vagy csak költött monda? azt nehéz megítélni. – Olaszországban megteszik azt, hogy szobrokat, korsókat elásnak a földbe romok közé, s aztán sok idő múlva, az idegen szeme láttára megint felássák azokat, s az azt hiszi, hogy igazi antikot kapott. Erdélyben a népmondákkal vagyunk így. Valami litteratus ember megír egy szép regét, azt kinyomtatják egy naptárban, a naptár elkallódik, de a vers megmarad a falusi olvasó emlékében, s időjártával az idegen (magyarországi) regegyűjtő s nem néha maga az eredeti szerzője úgy találja azt meg, mint igazi antikot.
A Leányka-kő regéje fölött is sok vita volt már: a kételkedők lehetetlennek állíták, hogy oda, arra a csompóra valami emberi lény, maga erejével felmászhasson. Egy főúr nagy előkészületekkel, állványok és lábtó segélyével messzire elragyogó nemzeti színű zászlót tűzetett fel a csompó tetejébe. A zászló bádogból volt; örök időkre szánva. A készíttető, mikor fennállt az emlék, belekarcolta tollkéssel e szavakat: „ide nem jöhetett fel Ibla”. Azzal elszedette a sziklaszálról az állványokat, amik úgy vették azt körül, mint a tornyot, mikor felteszik rá a keresztet.
De bizony nemsokára eltűnt a csompó tetejéről a szép lobogó, le tudta azt onnan venni egy magányos ember minden állvány nélkül, s a kétkedő főúrnak visszaküldték belőle azt a darabot, amire a tagadása volt felkarcolva, ezt karcolva a túlsó oldalára: „de bizony feljöhetett!”
Egyébiránt arról sem állok jót, hogy ehhez az adomához is nem járult-e egy kis régészeti licentia poetica?
