X. DRÁGA SZABADSÁG
X. DRÁGA SZABADSÁG
Velence most már szabad; idegen járma nem nyomja többé.
Míg Ausztriához tartozott, ennek kényeztetett kegyence volt. Nem is úgy nézték, mint „fiút” a háznál, de mint gazdag „vőt”, akinek a számára külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: „niente”; most papiros-líra és réz-soldó rongyoskodik minden piacon, s a hírhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egyharmadára. De Velence inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint gazdag és más szolgája. A velencei most sem zúgolódik: nem úgy mint a római, akinek tele van a szája panasszal a kormánya ellen, azért, hogy megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot.
Velence tiszteletre méltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben, ércben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a síremlékek, mik a templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakőoltárok, azok a zománcozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) síremlékén, kikre a művész fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok az átlátszó alabástrom kígyószobrok Salamon templomából, mind e szót suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget).
A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. Amit ősei ráhagytak, művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a filigránt, s ékszerészei híresek róla; templomaiból eltanulja a mozaikmunkát s külföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük.
Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve méltán látszott helyet foglalni a többi, múzeumban tartásra érdemes művek között, azt mondá: „ezt a képet én festettem”. Hanem azért az egy líra ajándékot elfogadta és megköszönte. Elődei nábobok voltak! Ami Velencét fenntartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, amit egész gyárilag kezelnek.
Tiziano helyét elfoglalja a photographműhely, Benvenutót kipótolja a galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthíreszteli a távírda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s ez kiegyenlíti a számlát.
