VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE
VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE
A Canale-Grandéról a Szent Márk téren szállunk ki, a piazzettán, melynek elején a két gránitszobor emelkedik, amit minden gyermek ismer már, s minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta Syriából, s ami az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak: az Velence hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt átengedte Szent Márk evangélistának, kinek földi maradványait egy velencei hajóhad szállította e városba, s azóta lett Velence jelképe Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely századokon át volt rettegett címere a hatalmas köztársaságnak. A körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok – Candia és Morea – kénytelenek voltak tűrni, hogy piacaikon a szárnyas oroszlán ércszobra felállíttassék.
E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, amit valaki Velencéből ismerőseinek ajándékul hazavisz.
Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop „között” igazi velencei nem szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy végig, közepett csak a maledetto tedescót hagyják őgyelegni, aki fösvény a ciceronénak megadni az öt lírát, s maga akar eligazodni a vörös táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól, megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét.
A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját egy hírhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patríciust juttatott tönkre. Egyszer a tízek tanácsa megsokallta a dolgot, s kihirdetteté, hogy aki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni, s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan, arcaikon álarccal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második látogató nem lépett be az ajtón mert az elsőt már ott találta az ajtó fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velencei nobilit! Nyilvános téren! Akit még ha elítéltek is, csak pallossal és csak sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy ott libegett a szélben: az álarc most is az arcán, köpenye a vállain, arany sarkantyú pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velencei e házba be nem lépett; de nemcsak e házba, hanem még azután, hogy a játékbarlang rég eltűnt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát velencei bennszülött, s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az gondatlanul keresztülsétál az átkozott közön.
Még most is megtartják ezt az emléket.
