IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL
IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL
Verőfényes tavaszi délután volt, mikor Miramárba kimentünk. Hasonló az az ezeregyéjszakai elbűvölt kastélyokhoz. Környezete oly andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló kastélytornyok oly kíváncsiság-csalogatók, s aztán éppen olyan csend és magány a ligetben és a pompás tornácokban, minő a keleti mesék vándorát fogadta.
Végre mi is találunk egy dzsint, aki az egész tündérkastély őre. Nincs hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg, simára borotvált arca; egy lugasban regényt olvas. Óhajtásunkra félbehagyja Gaborieau-t – tán éppen a legérdekesebb helyen, ahol kezd kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda főnöknéje –, s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, ahogy elmondta ezer meg ezer kíváncsi látogatónak már e termek stereotyp magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyűjteménye érdekel.
Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül.
Az első a miramári hős dolgozószobája. Az egész a Novara hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában, aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok, a bútorzat, mind a hajdani tengernagy kedvenc tárgyait mímeli. Itt kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiúnak drámája. Itt ébredt öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt, hogy ez a föld, ami alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren úszik, viszi őt magával, hová? Merre? Mely ismeretlen part felé? Ez költé benne a rajongást messzeesők, magasanlevők után.
Átlépünk a másik terembe, más Felvonás függönye lebben fel. Amannak ellentéte, szelídítője: a nő szobája. Az ifjú hölgy arcképe a falon, ifjú szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre. Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek. Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is volt; dolgozóasztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd, de gyakorlott kézvonásaival. De miért választotta éppen azt a tárgyat Miért festette Charlotta főhercegnő éppen Marie Antoinette arcképét arra az elefántcsont velinre?
Hányszor mondhatta itt az egyik arckép a másiknak: „Maradj itt! Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni és gyűlölve!”
A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyíló terem a hős érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti összetéveszteni a históriai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A felséges család tagjai és történelmi emlékű hívei vannak ott megörökítve képekben. szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb gondolatébresztéssel, akik nincsenek jelen. Hiányzik körülük a jó Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A múlt nagy embereit szoborművekben képviseli e triász: Radeczky, Metternich, Jellasics.
A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak megörökítve művészi ecset által. A főherceg ifjúkori útja a keleten. Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket árulják. A fehér egyenruhás ifjú mindkét helyen, ártatlan arcú, szelíd tekintetű gyermek még. De íme, felmerül a tengerből a megálmodott arany part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghívó küldöttség fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa arcképek.
Hogy Miksa „császár” a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghívó deputatiótól meg nem ijedt, az előttem megfoghatatlan.
Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bújtatott, életükben először fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álcázott cinkosai Fra Diavolónak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá lehet bízni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro hőseit alkotta belőlük, s az újvilág partját elhozta Miramár alá.
Most következik egy rejtélyes szoba, aminek „idegenek szobája” a neve. Körös-körül életnagyságú arcképek. III. Napóleon és Eugenia császári pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind – akkor, amikor arcképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. – Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, afölött függ, körülvéve a többiektől, egy arcképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei.
De a bájos arc e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, mely végzetét előre sejteni látszik. Ez arcvonásokat vizsgálni fáj!
Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arcképek egymással, mikor egyedül maradnak?
És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített festmény, az újvilág képe, indus najádjaival, tündéreivel, Amerika minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hír és dicsőség arany harsonáitól!…
S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, ciprusok közt halk symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az ifjú hős ércszobra; arcát a tenger felé fordítva s kezét kinyújtja az eltűnt délibáb aranypartja felé.
Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.
