II. AKIK EGY ISTENNEL HARCOLNAK
II. AKIK EGY ISTENNEL HARCOLNAK
A klasszikus mitológia a földet is, mint Istent személyesíté. Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató.
Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az osztrákvirányokon túl, a vasút a vendégszeretetlen Karst hegygerinceire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított hegyoldalak tűnnek elő, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az alattuk elkígyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb helyet ad a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerinc fennsíkján futunk végig, s amennyire szem ellát, nem jön elő más, mint egymásra dűlő sziklák, mészkőszirtek, palarétegek, dolomittömegek, sehol egy emberlak, egy legelésző kecske, de még csak egy madár sem.
De amint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység tűnik elénk, falu toronnyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A házakat fák árnyékolják be. S körös-körül sziklaomladékok. A laposon lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna.
Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi emberek, és nem az ördög fia, kik köveket esznek?
A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy stratégiai táborhely tűnne elénk, kerített váracsok, avarsáncok, a mértani ábrák minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel harcoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a televényt, míg kidacolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, aminő az alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősánc egyúttal védi azokat a Bórától és a Siroccótól; egy-egy kis döbözből virágzó barackfák emelkednek ki a meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függőkertje, virít, rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji: fal fal mellett, a piacok, templomromok. A dacoló ember kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az övé, ő segített azt teremteni.
Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható öreg betűkkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütőkemencék korma emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harcba.
…És én előttem a „Mirhó-gát” képe áll, ahogy tanakodik rajta ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld kalászborította rónaföldnek!
