Írói és művészi körök Berlinben
Írói és művészi körök Berlinben
Mint előre bocsátám, nem utazói kíváncsiság, nem mulatási ösztön vitt Berlinbe, hanem az a vágy, hogy az ottani irodalmi körökkel személyesen megismerkedjem.
A mi hazai belviszonyainkról éppen csak annyit tudnak a külföldön, amennyit rosszakaróink írnak felőlünk. A mi kormányaink a rendelkezési alapot sohasem arra használták fel, hogy Magyarország politikai helyzetéről a külföldet folytonosan felvilágosítsák kül-hírlapok útján. Egyébiránt Berlinben nem is léteznek olyan hírlapok, amiknek jó vagy rossz véleményét pénzen meg lehet venni, de igenis meg lehet azokat nyerni egy jó szóval és helyes felvilágosítással, s ezt mulasztottuk el eddig, amihez pedig nem kellett volna egyéb, mint az írói körökkel barátságos érintkezésbe tenni magunkat, s aztán a szíves hajlamot, mely irántunk mindenütt mutatkozik Észak-Németországban, alapos és jól szerkesztett ismertetéseivel a magyarországi ügyeknek folyton fenntartani. Hanem ehhez bizony ember kell, aki tegye, s aki ezt feladatának tartsa.
Idejövetelem napján éppen legforrójában volt a német közönségnek feltálalva az erdélyi szászok sérelmi ügye, kik ugyan igyekeztek Nagy-Németország hírlapjaiban fellármaharangozni a közvéleményt maguk mellett és a magyar kormány és országgyűlés ellen. Ahová csak mentem, hírlapírói, képviselői körökbe, a harmadik szó a „magyar–szász” kérdés volt, s én abba a helyzetbe jöttem, hogy nekem kellett a magyar kormány álláspontját a szász követelésekkel szemben védelmeznem, természetesen nem mulasztva el az ellenzék nézeteit is előadni, mely pártolója az autonómiának, de nem kiváltság-alakban egy vidék, egy nemzetiség számára. Jó szekundánsom volt e bajban az éppen még forróbb elszász-lothringeni kérdés, mely nagyon alkalmatlan fólia gyanánt szolgál a mi szász kérdésünknek.
A legnagyobb és legbefolyásosabb hírlapok szerkesztői kollégiális készséggel ajánlották fel hasábjaikat minden, a magyar ügyeket kellő világításba helyező cikkek közlésére, s tőlünk függ csupán, hogy a tért és eszközt megragadjuk. Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung (156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart (Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német humorista és publicista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztőségeinél, s ez a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél.
A szívélyes fogadtatásnak, melyben a berlini írói körök által folyton részesítve voltam, kilenctized részét nem saját irodalmi működésemnek, hanem a nemzetem iránti rokonszenvnek kell beszámítanom. A bécsi szerkesztők és pályatársak hűs (Kühl bis ins Herz hinab) fogadása után, úgy jött nekem a berlini írók baráti rokonszenve, mint valami tündérmese. Nagynevű, világhírű költők, kiknek műveit a kerek földön minden nyelven olvassák, az első találkozásnál magukhoz emeltek, s a barátság és rokonszenv annyi igaz tanújelével halmoztak el, hogy ez eddig előttem „ismeretlen” élvezet képes lett volna elkábítani, ha nem tudtam volna, hogy ebből az oroszlánrészt nemzetemnek kell hazavinnem.
Különösen van Berlinben egy régi jó barátunk, de akit személyesen csak rövid idő óta ismerek: Wallner Ferenc, titkos tanácsos, a Wallner-színház tulajdonosa (színháztulajdonos alatt Berlinben „nábobokat” szokás érteni, kik saját palotáikban laknak). Ez a mi „önzetlen” jó barátunk évek óta azzal járja be Európát, hogy mindenütt hazánkat és nemzeti irodalmunkat ismerteti, könyvekben, hírlapokban, élőszóval; beledisputálja a kiadókba, hogy a magyar műveket kiadják, s a legolvasottabb hírlapokban küzd, fárad, ernyedetlenül miértünk. Pedig hát mi neki Hecuba? Mikor megtudta Nápolyban, hogy Berlinbe jövök, maga nem jöhetett, mert beteg; hanem hazaküldte maga helyett ápoló hitvesét, az egykor hírhedett és ünnepelt német tragikai művésznőt, a magas műveltségű Wallner Ágnest, ki megérkezésemkor már minden indóháznál váratott rám, s saját úri lakát bocsátva rendelkezésemre, egész ottlétem alatt úgy látott el, mint egy fejedelmet – mint egy testvért! S attól fogva írótársaim ki nem bocsátottak kezeik közül; egy nap három lakomát ültem velük végig: vizet nem láttam egész Berlinben soha, de annál több valódi magyar bort, s ha följegyzem, hogy ötven látogatást téve, ugyanannyi helyen ittunk áldomást Magyarországért, csak a históriai adatokhoz maradok hű.
Volt szerencsém megismerkedni Auerbach Berchtolddal, Németország egyik legkitűnőbb regényírójával, ki legújabb regényét A Hon számára rögtön átengedé, mint „eredeti kiadást” s nagyhírű pályatársaival, Schweichellel, Meding-Samarowval, Schmidt Julián elsőrangú műbíráló vendégszerető asztalánál, Grimmel és szellemdús írónő nejével, Achim von Amim bárónővel, saját lakásán, Koszakkal, a régen beteg tárcaíróval, Glasbrennerrel, az örökderültségű, kedélyes képviselőjével a német humornak, Rodenberggel, a Salon szerkesztőjével és szellemdúsan elegáns modorú novellaíróval, Abellel, a Times hatalmas levelezőjével; a lapszerkesztők közül Kletke (a Vossische Z.), Pietsch, Heigel (Bazar), Lindau Pál (Gegenwart) és akit azért említek utoljára, mert egyszerre négy alakban válik előttem emlékezetessé: Braun Károly (Wiesbaden); először mint a Spenersche Z. szerkesztője, másodszor mint hírhedett útleíró, harmadszor mint szabadelvű képviselő és legkivált mint nekem igen kedves barátom. Az ő szívessége által jutottam idejövedelem céljához: vendégszerető házánál az írói körökkel való megismerkedéshez, a Bismarck általi elfogadtatáshoz, s az országház ülésébe bejutáshoz, ami nem megy olyan könnyen, mint nálunk. Azonkívül a szellem többi bajnokai közül, kikkel rövid, de szívélyes ismeretséget kötöttem, ahogy annyi szeretett alak nevét gyenge emlékezetem el nem veszté: Salingré, Leefeld, Tietz, Dorn Henrik, Diener (az operaház első tenoristája), Raeder, Zahnné, Frenzel, Menge Rudolf, Zicha, Schmidt Cabanis, Nascher, Döring (művész), Meyerheim (festő). Végül a kiadók közül Hoffmann a Bazar kiadója, Duncker Sándor és a saját műveim kiadására vállalkozó nagyhitelű kiadó, Janke Otto és fiai, s ügyvezetője, Lutin urakkal, kiknél szintén egész családi otthonban találtam magamat, mit hálám utol nem ér soha.
A szívélyes mulatozáson kívül, mely tetőpontját a Wallner-ház estélyén találta, ahol új barátaim nagy vendégkoszorúja tisztelte meg a ház asszonyát és vendégét szíves megjelenésével: fő célja volt idejövetelemnek a német irodalmi viszonyokkal megismerkedni s azokból okulni.
