Bismarcknál
Bismarcknál
Braun Károly birodalmi képviselő barátom szíves közbenjárása folytán mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy államférfiútól kihallgatási órát nyerhetni; ami annyiban nevezhető kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam.
Este kilenc órakor fogadott el (megesik, hogy éjfélutánra ad kihallgatási órát a látogatást vágyónak). A hozzájutás igen könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelmstrasséban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst buzogánnyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb bútorzat; semmi pompa; a szögletben egy vas nyugágy, azalatt fekszik egy hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba közepén egy nagy íróasztal, amellett ül a vasember.
Bismarck herceg egy teljes hat láb magas atlétai alak, széles vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál acélizmokat árulnak el: arcát semmi arcképéhez sem találtam hasonlónak, amikben mind morósusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák Ferenc arcára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló szürke bajusz, életpiros arcszín, egy helyütt megszakítva egy régi sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz, széles homlok; világos és nagy szemek, amiknek bizalmas tekintését semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arc tökéletes eszménye egy régi magyar alispánnak.
A herceg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen kicifrázott beköszöntőt, amit magamban neki szántam, hanem mindjárt azon kezdte, hogy ejnye, de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az „Augsburger Allgemeine Zeitung”-ban, ami még akkor okos lap volt. – Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – „No, én tíz évvel előbbre vagyok önnél.” „Az Isten éltesse.” – Azután leültetett az íróasztala másik oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkínált vele: „köszönöm, nem szivarozom soha.” Ő sem él vele: nagy tajtékpipából szokott dohányozni.
Eközben nyílt az oldalajtó, s a mellékszobából belépett a hercegnő és leánya. A vasembernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A hercegnő most is impozáns szépség: ősnemes arc és termet; a hercegkisasszony pedig ragyogó eszményi alak; a királyi táncestélyre voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek. Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát küldve őfelségeiknek neje által.
Akkor azután ismét leültünk az íróasztal elé szemközt, a herceg beszélt: én hallgattam.
„Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan konszolidált állam létezzék, aminő az Osztrák-Magyar Monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban a békét megkötni siettem, ami sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán innen és a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német, másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfiúi tudomány, intelligencia, birtok kiválólag a németeknél és a magyarnál van. És mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi államok felállítása lehetetlen; csupán históriai államok lehetségesek. Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között fenntartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval; még harcaik által is egy; egykor harcoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak utalva.
(Itt megjegyzém, hogy e kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.)
A herceg így szólt tovább:
„Ezt a missiót, amit önök teljesíthetnek, a szomszéd államok nem tölthetnék be. Kell-e Németországnak még több, papi uralomtól aláaknázott tartomány? Még most is vannak jó barátaink, akik azzal gyanúsítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös tartományokat annektálni akarjuk. Isten őrizzen! Elég bajunk van Elszász-Lothringennel, elég a dán határperrel, s ha geográfiai tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalatnyi földet sem csatoltunk volna Németországhoz, amin francia lakik. Ez a soha ki nem békíthető vad ellenség! Mert a francia vad nép. Húzzuk le belőle a szakácsot, a szabót és a fodrászt, s ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár attól a bajtól tudnánk megszabadulni szépszerével, amit már szereztünk: nemhogy az osztrák búcsújáró népére áhítoznánk. S ugyan mit kezdenénk Béccsel mint határvárossal? Bécsnek, Budapestnek missziója van a keleten a civilizáció és a kereskedelem gazdag központjává alakulni. És amely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit elfoglalni, az meg volna érve arra, hogy… (itt mutatta kézzel a „felakasztást”). Én részemről, ha az osztrák tartományok „erővel” akarnának hozzánk jönni, képes volnék „ezért” háborút kezdeni „ellenük”. Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, amennyire emberi ésszel az időjárás előre megjósolható. A német diplomácia törekvéseinek sikerült Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti egyetértést útba igazítani. Most az megvan. Nekünk keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha őkét barátunk egymás közt összeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem mint a hajdani Saint Alliance-ban, hogy az uralkodók egyetértésével a népeket elnyomjuk, hanem, hogy a béke biztosításával a szabadelvű kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük. Önöknek a királya „most” már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon”.
Valóban az.
– Őhozzá minden népfaj hűsége csatlakozik; legyenek önök felőle bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja. De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt Oroszország? Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus „szurok” volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, amit ruthének laknak; hárommillió félbarbár lélek. Mi szüksége azokra? Elég baja van már a keleti tenger német fajú háromszázezernyi népének russifikációjával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek; de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat. Gyakran jártam vadászatokon Oroszországban; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy (itt oroszul mondta a herceg, nem tudtam megtartani, aztán megmondta németül) „ha az orosz lop, annyit lop, amennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is maradjon belőle, még holnapra való is.” Oroszországnak nincs szüksége európai hódításokra többé: otthon van mit meghódítania. Erdély elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével, bárki által nevetséges mese.
Említésbe hoztam a keleti kérdést.
– Ott sincs semmi elfoglalnivalója Oroszországnak. Ugyan mit csinálna Konstantinápollyal, ha ma oda ajándékoznák neki? Reményemet fejezém ki az iránt, hogy ily esetben Magyarországon is fel fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal, az miket orosz kéz munkájának hisz és hirdet mindenki.
– Tudnia kell önnek, hogy kétféle orosz politika van: az egyik a szentpétervári, a másik a konstantinápolyi. Amint egy követ Konstantinápolyba megy, az rögtön megbolondul a többiek között; azok szüntelen veszekednek egymás között, versengenek, civakodnak, intriguálnak, s csinálják az európai politikát, mintha rájuk volna bízva, csupa egymás iránti ellenszenvből, míg vissza nem hívják őket. Ha van önöknek bajuk orosz cselszövényekkel, azok csak Konstantinápolyból jöhetnek, nem Szentpétervárról, s így semmi komoly alappal nem bírnak. Az orosz cár és kormánya szintén akarja az egyetértést fenntartani.
Bátorkodtam gyönge aggodalmamat kifejezni netaláni uralkodóváltozás esetére.
– Higgyék el önök, hogy az orosz trónörökös éppen azon politikát fogja folytatni, amit a mostani cár folytat. Ez égy derék, nyugalmat és békét szerető családapa, kinek eszében sincs tamerlani vagy napóleoni hadjáratokat tervezni, Nagy Péter cár testamentomát végrehajtani, aki örül, ha családja körében boldogul élhet. Ez oldalról nincs önöknek mit tartani. Az egyetlen ember, aki jelenleg az európai békét megzavarhatná, a pápa. Ön nem katholikus, ugyebár?
– Sőt kálvinista vagyok, mégpedig kemény nyakú. De ha katholikus volnék is, azok Magyarországon felvilágosodott emberek s ott vallásháborúra tábort keresni senkinek sem sikerülend.
Itt azután elmondta a herceg, hogy mi véleménye van a pápáról. Ez köztünk maradhat. „Mi egyébiránt nem tudjuk, hogy ki az a pápa?” végezé.
Ismétlém, hogy a magyar nép vallási dolgokban a legtoleránsabb, többféle felekezet él együtt békésen minden faluban, s azoknak semmi kedvük dogmatikus kérdésekért egymás szomszéd házát felgyújtani.
Itt azután áttért a herceg magyarországi élményeire, hogy egyszer lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a szót: „Isten, Isten!” Míg egy végre azt mondá: „Három Isten!” A vezénylő lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus, protestáns és görög; a katonák efölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbíró felvilágosítá róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképpen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mifelénk.
– Ez bizony még most is úgy van.
Ekkor bejött a herceg titkára egy halmaz hivatalos írással; és búcsút vettem, miközben a herceg nyájas kézszorítással meghívott holnapi estélyére, ahol Németország képviselőivel megismerkedhetem.
Megjegyzem még, hogy beszéd közben folyvást két szál plajbász volt Bismarck kezében, olyan hosszú két iral, hogy nekem sétabotnak elég volna, s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhítozik, azzal demonstrált, hogy „ekkora darabot sem akarunk többé senkitől elfoglalni, mint ez a plajbász!” Az igaz, hogy „ez a plajbász” a „térképen” egész Triesztig leérne.
