ÉSZAKKELETEN
ÉSZAKKELETEN
A Korda folyam ősforrása az északi Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy ötölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémánt boltozatán keresztül, örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek aureolet lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.
Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugatról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra ömlött faderekain keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová az ember nem közelít.
Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál, egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli föl örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei, egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vízesésig s annak az ütésétől szökell, mintha a vén komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.
A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorúi virítanak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést.
A vízesés alatt, a fényes üvegbolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cipripédiumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés, bódító.
A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola- és málnabozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s ahol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ad, azt úgy felékesíti nefelejccsel, sötétkék csengettyű virággal, piros havasirózsával.
Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyő sötéthez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csodatudománnyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttjei.
S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű kunyhók. Azoknak lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut.
Ezt a helyet nem tapossa emberi láb.
A ledűlt fatörzsökön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk; a betűíró cincér.
Az erdei méh csak fiainak gyűjti a mézet az odvasfa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő maga mámorít, andalít, s titkos érzelmeket költ fel.
S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonosan csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.
És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.
S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránylevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülük a szirén.
Ah, mily elragadtatás volna e látvány – egy vágyódó természetbúvárnak.
Az a szirén egy nagy fekete meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak, s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.
De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert, s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítanak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit sem bánt, mégis irtózat ránézni.
Ezé a sziréné szivárvány környezete tündérgrotta a Korda folyam forrása alatt.
