A RIMA VÖLGYE
A RIMA VÖLGYE
Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei között. Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegyláncolaton nem visz keresztül egy járható út; maguk a gyalogösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt – vagy egy levelekkel beomlott vízomlásba szakadva, vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérűjét sokáig nem tudja benőni a fű.
Már a szélei is lakatlanok e vadonnak. Az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember anélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elő minden színű kalapjaikat, csoportosan dülledve ki a mohos fák tövei mellől.
Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vad méhe köpüt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.
E folyam a Rima vize.
Messze, vigasztalan távolban, látszanak még magasabb hegyek, mikről e fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte e távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe; oly magasak, oly szakadatlanok.
A Rima mindenütt rovátkokat hízz az ősvilági bércek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat tömi magának e vad sziklák tömkelege körül; néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiből örök szivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vadbokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazaltsziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csergedezéséből melankolikus zenét sokszoroz a kettős visszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kígyók úszkálnak, ezüstszalagokként – innen kiszabadulva, ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig, s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezerölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlasztott völgybe.
Mindig feljebb, feljebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszínén keresztül, s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, arannyal vagy lila színnel rajzolva a kelő napsugártól.
És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk játszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepén bukik föl a Rima forrása öles magasságra vezetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.
Még egy hegylánc mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinceinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld nem látszik alá.
Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér gúláikkal képviselve a lehetetlenséget.
Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett mégis laknak, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.
A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik még, egymáshoz mindenben hasonlatosak; a szem elfárad rajtuk végigtekinteni, s amíg a nap sugárai rézsút feküsznek a tájon arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tájakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.
Lassanként azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bércek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reáomolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindenkitől, mintha az égből szakadt volna ide.
A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de a figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fahíd tűnik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérccsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.
S lassanként azt is észrevesszük, hogy e bércemelvényt nem a természet alkotá oly magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik körös-körül falakat képezve, a bércet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei. E körös-körül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas; mint a talapjául szolgáló bérc maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széléig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.
1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Korzár bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsanövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és gránátalmafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenüt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszínkékre voltak zománcolva, hogy a nap tündökölt rajtuk, a bástyák tarkára festett tornyai a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek, porcelán virágcserepeikkel; a karcsú hófehér minarék, mikre felfutottak a tölcséres virágok indái, a rostélyos kioszkok, vékony aranyozott oszlopaikkal – mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papiros vár; csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománcos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek-lobogtak a tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.
De a bástyák, melyek a töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatatlanok voltak.
Körös-körül hozzájárulhatatlan meredek, hová, ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát. A komparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóccal jártak a hosszú ágyúk előtt, miket Kozár bég ott öntetett, mert ágyúk számára ín nem volt a környéken. Kettő ezek közül a hídnak volt szegezve, azt a megtámadás percében az első lövéssel összetörendő.
Korzár bég e helyről kalandozott szét az országban, rabolva, leölve, akit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá szpáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbe állított timarioták az üldözők elől bevagdalák az utakat, s kövekkel verték agyon, aki a völgyek közé merészkedett utánuk eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odacipelt félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaikra, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik, megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy föld alatti úton, kiszökve várából egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyújtogatni. Minden kísérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közel fekvő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.
A szentgotthárdi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húszévi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei aztán a maguk kezére folytatták a háborút, raboltak, gyújtogattak, amerre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre – mit tehetett egyebet, minthogy felhatalmazza a panasztevőket, miszerint ahol tudják, fogják el a béke megszegőit, s amit akarnak, azt tegyék velük.
Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására, a magán ellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak.
