IV.
IV.
Ez a csoda meg is történt.
Valóságos istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző fáraónak útját álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról írt monográfiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.
A múlt években lecsapolták a Fertőt, s ahol az a Hanság tavaival legfőbb összeköttetésben volt, ott erős cölöptöltést húztak keresztbe. Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, amik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén. Egy ilyen földdaganat fölrepedt, s annak az örvényéből a kiömlő fekete iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.
Már Szent-András táján, amint a buja útifűvel benőtt lapályon végigment a démonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; továbbhaladva meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra, mintha az akarna legalábbis megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt hármasával ugráltak fel az ingovány zöld balett-táncosai.
– Az ördög küldi ezt a sok békát ellenünk!
Azután meg felriadt vízimadár-sereg kezdett el kóvályogni a levegőben nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején nyugodalmas fészkeikből.
Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.
Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, ami nem szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles, messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült egy nagy messzeségbe.
A posvány, mely az utat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt gázolni.
Egy démont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába, s tudja meg, hogy milyen mély.
A kettévágott út túlsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a sártükrön túl.
A démon alig hatolt előre húsz lépésnyit, amint egyszerre elbukott a lova, hogy csak a feje látszott ki.
– Segítsetek! – ordítá a démon, lova sörényébe kapaszkodva.
– Ússzál ki! – szólt oda De Fervlans.
– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! – kiálta vissza akasztófahumorral a démon. Aztán egy darab ideig vergődött a sűrű nyúlós sár közepén, míg egyszer társai szeme láttára eltűnt lovastul a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a helyen, ahol áldozatát elnyelte.
De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni, hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár. Melyik felén lehet azt megkerülni?
Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az irányban folyik, amelyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a közepe, ahol a föld alul kitört.
– Ez baj – monda De Fervlans –; akkor ez egy tőzegfeltörés, ami utunkat állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más utat kell választanunk. Azért se baj. Néhány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd helyrehozzuk. Elég hosszú az éjszaka. Van ennek más útja is.
Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat aratnak, halat fognak, vadásznak, abbul élnek; egyes szekérutak oly keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerék-bevágás jelöli őket, keresztül-kasul járják az ingoványt, s nincs a bozótban olyan hely, amit lóháton meg ne lehessen járni; akinek egy tökéletes térkép van a kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből. De Fervlans azonfölül személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót minden zegezugát.
A nádasi mellékutakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az iszaplávát, s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára. Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.
Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas mohától, mely a rohadó talajt fedi, ami már megszilárdult; embermagasságú kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonként. Kunkorgó levelű óriási páfrányok legyezői, kékszárú bürökkórók, méregszagú ernyős virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölre kapott a folyondár szulák, az iszalagbérzse és a vadkomló, s együtt mindannyian összegubancolódva ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő ellen, mely vigályos ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben; távoleső társát már lefogta a felülkerült fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejcs és piros csengettyűvirágú nadálytő.
Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubancait, ez még fakó és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupacok s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.
Az ingovány söppedékes tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatú égerfákkal, másutt meg nyílt tavak szakítják meg a végtelen nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik halom neve „Földvár”, a másiké „Rókadomb”, a harmadiké „Földsziget”. Azt a hegedű alakú tavat ottan „Királytó”-nak hívják. Egyik dombtól a másikig olyan utak vezetnek, amiket kavics helyett náddal meg fűzfadorongokkal makadámoznak embertelen idők óta.
Mikor a démoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak nádkupacok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori tűzre, nem lehetett tartani. Három mérföldnyi kerületben nincs itten emberlakta hely, s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember, se barom.
A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta át a berekből a szellő.
A Rókadombról (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy messzeségre el lehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé a nagy jegenyefasorok, amik Eszterházára vezettek, s magának a „magyar Versailles-nak” is meglátszott egy aranyozástul ragyogó tornya. Két óra alatt el lehetett már odáig jutni.
A kiállított előőrs „Qui vive?” szava hangzott fel egyszerre élesen, amire valami fél ember, fél állathang felelt; a „Qui vive?” másodszor is hangzott, s azt egy lövés követte az előőrs részéről, amire valami vad hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely percek múlva nagy távolból ismétlődött.
De Fervlans odalovagolt az előőrshöz.
– Mi volt az? – kérdezé.
– Nem tudom én. Vadállat vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, amiből azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a farkas, tehát mégis állat.
– Ah, az bizonyosan az én megszökött halemberem.
– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra, és ugatott, vagy mi. A másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan tűzszerszámot, s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem bírtam eltalálni, mert egyszerre hasra feküdt, s aztán elfutott a bozótba.
– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.
Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előőrs a vízlakó törpét meg nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde figyelmessé tette valami gyanús verességre az előttük elterülő bozót között, mely pillanatok múlva fellobbanó lángoszloppá vált, amely süstörögve emelkedett fel, az égnek. Öt-hat perc múlva tíz helyen gyulladt ki a bozót.
– Ördög és pokol! – kiálta De Fervlans – a szörnyeteg ránk gyújtja a bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyút, hogyan kell kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadásszatok rá!
Késő volt a hajtás!
A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő bozót, s abbul ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz perc alatt lángban állt a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupac tetejére felülve, nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek közé; a két öklét a csípőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a pompás tűzijátéknak, amit ezúttal ő rendezett a hajdani patrónusa tiszteletére. Valószínűleg ő maga is bele fog égni.
Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a tréfával.
A démon uraknak le kellett tenni arról az ambíciórul, hogy ők akármiféle atyafiságban legyenek a pokolbeli excellenciákkal; mert íme azon a lángba borult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztültörni, hanem ugyancsak sarkantyúba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a veszedelemből. Ahol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek boszorkánytánca; a tűzforgatag végigorsózott a lángba borult mezőn, melyben még a moha is tüzet fogott, mint a tapló, s a zsombikok, amik jövet oly csendesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel kiáltottak rájuk: „Szaladj!”
De Fervlans csak a vallai síkon tudta összeszedni szétzavart csapatját.
Pedig ez még csak a torzképe volt az inszurgensnek, aki így megriasztá őket.
– No, ez a dolog csakugyan hasonlít ahhoz, amit fiaskónak nevezünk! – háborgott De Fervlans. – Előbb a sár állja az utunkat, most meg a tűz. Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bűnhődik. Az én vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel elvesztettünk négy órai időt.
Óh, erre a négy órára nagy szüksége volt a menekülő leánynak és az elősiető Vavel Lajosnak.
Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt csapatjával, ahol a mórdágvány elnyelte a szekérutat. A közepéből, ahol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.
Most a dágvány túlsó felén kellett megkísérteni a megkerülést.
Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár mint egy fekete kígyó kanyarog rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat, kik sehol sem tudnak rajta keresztülgázolni, s átkoznak minden látható és láthatatlant e bújósdi játszás alatt. Az égő bozótbul seregei a menekvő vadaknak nyargalnak a lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan, farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkísérti áttörni az iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a sarat, s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés egyre terjed, s visszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó mennyezet aztán új színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszínűre festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.
Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult démonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja előttük.
De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán drága időt!
Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület, melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat, s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztülvág rajta, s elvezet a Dunáig, s ez aztán tetszés szerint, ahogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb, hol lefelé, hol felfelé folyik. Most éppen felfelé tetszik neki folyni. Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor, s az útnak körül kell őket kerülgetni, ami sok időt elrabol.
De Fervlans rövidíteni akarta az utat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi tó nem akadály lovasember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon keresztül, a szarvast üldözve.
Csakhogy az ősszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának több olyan faja van, ami szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind felereszti hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait, azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán, szegfű, csengettyűke van elszórva a felszínén, fehér, kék, sárga, testszínű; azután valamennyi mind lehúzódik a víz alá megint, az indák összekunkorodnak, s ott várnak elbújva a jövő tavaszig.
De Fervlans-nak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet úszni.
A hínár, a tórongy, az úszszakál, a kolokánt mind belecsimpajkózik a lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik a szívós, elszakíthatlan szövevénybe, s az evickélő állat a vízfenéké.
A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóbul a parton állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát, s maga is majd beleveszett a hínárba az erőszakolt kísérletnél.
Íme tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes befolyással bírt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s De Fervlans márkit megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken kívül még van valaki, akit a számításból nem kell kifeledni. Nevezzük „időjárásnak”.
Így azután, ha minden útba eső tavat körül kell lépdelni, alig van kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább ki lehessen vergődni.
Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész vidéket, s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb amilyen nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül. Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor nekimegy az ördögnek is.
De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dűlőutakon, ami keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepehupás talajon; néhol az ingó bürön át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a paripáját maga után. Útba eső mocsárereken kockáztatni kellett az átugratást, s egész tüskesáncokat kellett megostromolni, hol a galagonya a vadszederindával összekeveredett, s összevissza tépte a keresztülgázolót.
– No, ezen az úton nem jövünk vissza! – monda De Fervlans, mikor késő délre kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alul. Itt a rendes utat meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s keresztülúsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai cölöpökkel és rőzsekötegekkel vannak burkolva, amiken a ló nem tud kikapaszkodni.
A hídon túl van a révház, mely egyúttal vendégfogadó is.
– Itt pihenőt kell tartanunk– monda De Fervlans–, a lovaink kidűlnek.
Tizennyolc óra hosszat voltak útban, és még milyen útban!
Mikor a hídon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. Amint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról zsombikra. Lóval nem lehetett volna őket utolérni.
De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása, de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a süppedékes helyeken legeltetik marháikat.
A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot, s előkérték a csaplártól, ami enni-, innivaló volt. Az nem szolgálhatott nekik egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pincét nem lehet ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadrécetojással. Az ördög, ha megéhezik, azt is megeszi.
Itt azután De Fervlans kiteríté a térképét, s a vállalat sikerültét kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldönc által két különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált, s az Friedbergen fogja várni a márkit és drága zsákmányát; tehát az oda vezető legkönnyebb utat kellett kicirkalmazni, aminél semmi se volt könnyebb; az útközben őgyelgő inszurgens csapat nem vétetvén semmiféle számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.
