III.
III.
De Fervlans márki az egy osztály démon legionáriusával Brucknál jött át a magyar határon, s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél tanyát ütött. A démonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a virtusaikat, hogy jövetelüknek híre ne futamodjék. De Fervlans a mezővároska elöljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourage-ozó csapatnak, amiért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.
De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva, s egypár kétséges jellemű, de vitéz nobilival bírálgatá a Fertő-vidéki hegyek tüzes borait, amidőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, akinek a láttára De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:
– Ah, La Barbe Hector! Vén cimbora. Hát te hol jársz itt?
Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arca még egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog jutni, hogy láttuk őt már egyszer – Thémire grófnő termeiben. A Cythere dandárához tartozott ő is.
La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a franciáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, aminek egészen domború volt az oldala.
– Nem rossz bor! – mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. – Megyek Párizsba. A császár küld gyorspostával. Hát te mit izensz haza?
– Gratulálok a misszióhoz! Hanem átkozott egyenes utat választottál, ha Schönbrunnból Párizsnak útbaejthetted Nezsidert.
– Oka van annak. A császár levelet küld Joséphine-nek.
– Szerelmeslevelet?
– Azt nem tudom.
– Add ide, majd mindjárt meglátjuk.
Napóleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta, és lepecsételte.
De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni, s a nyíláson át a tartalmat kikukucskálni.
– Rettenetes írás! – monda fejcsóválva. – Bezzeg a „konzul” nem így tudott kalligrafiázni a szép kreolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est bonne. Hogy ő egészséges. La temps est superbe. Pompás az idő! Les soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor. Porte-toi bien. Légy jól. Napóleon. – No ilyen levelet én is tudnék a feleségemnek írni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.
– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Joséphine-nek.
– Kutyát? Hát nem elég még neki a két hírhedett carlin!
– Megdöglött mind a kettő.
– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Joséphine társaságot hívott össze, nem lehetett az embernek egymást megérteni az ugatásuktól. Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám a jó Caprara bíbornokot, hogy szedegette elő a soutane-ja zsebéből a cukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárné szobájába belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak, hogy a piros harisnyái immunitását megvédelmezze.
– De sokkal szebb volt annál, amit te nem láttál (tudod, a Barthelmy szereplésed alatt), mikor egy estélyen Joséphine valamit akart magyarázni Madame Laplace-nak, s felhívta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné mellett fekvő carlint figyelmetlenül érinti; aminek az lett a következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem közepébe: olyat harapott rajta carlin valamennyi ruháján keresztül.
– Haha! És hol harapta meg?
– Azt Clio nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a „névtelen tettek” sorába tartozik.
– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb kezekbe.
– Joséphine vigasztalhatatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, ami most legújabb divatcikk Párizsban; úgy híják, hogy „chien de Vienne”! Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a chien de Vienne-t nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő depója a Strabo „Lutum Peisonis”-a mellett, ennélfogva esett utamba ez a szép mezőváros a „campus Bojorum” szélén: fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a szaloncikkből, ami közirigységet fog fölkelteni odahaza.
Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, amitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak, s letette az asztal közepére.
Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér szőrű, mely amint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát, s bátran megugatta az egész úri társaságot.
– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya – mondta De Fervlans –, ami idő jártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.
– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Joséphine nem lesz császárnő.
– Ugyan ne mondd. Te is azt hiszed?
– Minden kávéházban beszélik már, s ami több, Fouché is beszéli.
– S mi oka lehet rá a császárnak?
– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír, és gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál, s sohase vallja be teljesen, hogy mennyit. Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be magához, akiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár miután meghódította fél Európát…
– Az egészet… te!
– Csak a felét, mondom, mert csak a hímnemű Európát hódította meg; most nekiindul a másik felének, s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új házasságra gondol – s miután keresztyén kánonaink ezt másképp nem engedik, fel kell bontania a régit.
– Csak tudnók előre, hogy ki lesz az, akinek hízelkednünk kell.
– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-szezonban.
– Colossaliter! Az nem szezon volt nekem, hanem aeon!
– Hát Thémire hogy játszta itt a komédiáját?
– Fölségesen. Éppen az utolsó jelenetét várom.
– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párizsba! Tantalusi kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári hercegnők estélyeinek leírását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! Barátom! Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás tollaiktól, amik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek kellett találnunk azok miatt, akik azt viselték, s amit valódi zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen kapitulációra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen kiállhatatlanokká tették. S ebből Thémire-nek mind ki kellett maradni. Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített bálöltönyével, az tele volt hímezve frissen szedett rózsalevelekkel. Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Thémire nem láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!
– Szép lett?
– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paré-in táncolta a fandangót vagy a bachanal de Steibelt, vagy a keleti danse de Chales-t, vagy éppen a danse de Cosaque-ot, minden ember őt nézte. Az allegóriában pedig, ahol ő játszta a Folie-t, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában, testszín trikóval; corset nélküli ruhaderékkal, aminek nem voltak ujjai. Ah!
– Tehát nagy szerencséje volt?
– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline hercegnő féltékeny volt a szépségére, s egy estélyen, amit ő adott, megtiltotta neki a Folie-t a leírt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! – Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy Joséphine mellé beszerezte felolvasónőnek.
– Igen irigylett állás.
– Nagyon is irigylett. Nemsokára Joséphine-t féltékennyé tették a szép újoncnőre: azt hitették el vele, hogy a császár is örömest olvastat fel magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett. A szép kisleány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom, mi lett belőle.
– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát. Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.
– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem volt a világon, akit ötmillióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párizsi nők nem bosszúállók. Nézd: Tirolban hogy öldöklik honfiainkat, s Párizs valamennyi szalonjában az idén a tiroli viselet kapott fel divatnak: hölgyeink kurta rokolyában, hímzett camisole-lal, piros harisnyával, ami arannyal van hímezve egész a jarretičre-ig. Nők csak nőt ismernek ellenségül! Thémire még jókor fog érkezni a „grand pčre” táncára. (Ez végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kisleányok most kimentek a divatból szalonjainkban, amióta Madame Talleyrand, azazhogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotte-ot felszedte valahol az utcán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, aki ott mászkál keresztül a hercegi vendégek lábain, s bemaszatolja a piszkos kezeivel a selyemöltönyöket, s belemarkol a tálakba, s lecsókolja a píros festéket a márkinők és márki urak orcáiról. Most ez van divatban. – No de – a kiskutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Thémire egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a viszontlátásig – Zingarelli Rómeójában! Ah, Grassini istenien énekel! Ha hallanád! Adieu!
Azzal felhörpintve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyra született komondorfit ismét az iszákjába, s Rómeó végáriáját „ah ombra chiara” dalolva, eltávozott. Künn négylovas hintó várta. A chien de Vienne relével szeret utazni!
– Vigyen az ördög – dörmögé utána De Fervlans –, nem lehet vele egy okos szót beszélni!
Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, amint újból egy háromlovas parasztszekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.
– No ez már okosabb ember! Vajon mit hozott?
Az „Landsknechtsschild Katalin” levelét hozza.
De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid tartalmát elolvasta.
– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, akit oda ne adjanak egy férfiért. S még nemcsak a leányt, de az ötmilliót is azonfölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. – Tehát „io non posso?” – Így is jól van, Madame! – Tehát majd én leszek az az úr, aki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a soproni oldalon?
– Minden városban vannak inszurgens lovascsapatok.
– Ez baj. Nem azért, mintha attól félnék, hogy a démonjaimmal nagyon erősen szembe fognak szállni, hanem inkább attól tartok, hogy ha megriasztom őket, akkorát szaladnak, hogy az egész Fertő mentét fellármázzák előttem, s mire Fertőszegre érek, hűlt helyét találom a madaramnak. Nekem a Hanságon át kell őket meglepnem, s ugyanazon az úton vissza is térnem. Jártál valaha azon a tájon?
– A mérnököt kísértem egyszer Boldogasszonyig.
– Hintóval járható az út?
– Odáig igen. Hanem azontúl keserves.
– Jól van. Te itt a postánál hintót rendelsz meg, és lejössz utánunk Boldogasszonyig, ott vársz reánk, míg visszatérünk. Hány órakor indultál el Fertőszegről?
– Mindjárt ebéd után.
– Hallod-e, én azt sejtem, hogy úrnőd, amint ezt a levelet megírta, még valami mást is gondolhatott. Én arra is képesnek hiszem őt, hogy a leányt elszöktette előlem. Nekem ugyan sietnem kell most. De nem tesz semmit. Asszonyok éjszaka nem mernek nagy utat tenni. Ha elhagyták is Fertőszeget, nagyon messzire el nem mehetnek. A Duna éppen az asperni ütközet napján szertelenül megáradt, ilyenkor a vitnyédi Rába visszafelé folyik a Fertőbe, a főfolyamtól felnyomva, a hidakat mind elviszi, s kompon éjszaka nem szoktak átjárni. Ott utolérem őket.
– Hanem a Hanságon nehéz lesz az átjárás éjszaka – figyelmezteté őt Jocrisse. – S kalauzt nem kapni e között a nép között semmi aranyért. Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni, inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.
– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot, mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török récékre vadászva. Sötét éjjel is eligazodom rajta.
Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban volt a Hanság felé.
Mármost, ha felvesszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovascsapat előtt, ha azt semmi nem fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De Fervlans démonai a futókat kétségtelenül utolérik.
Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Marie-t fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával, hogy De Fervlans-ra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság vidékét el nem érheti, s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát, s zsákmányával és a démon légióval visszatérő útjában van, ahol aztán nehéz lesz őt utolérni, s még nehezebb tovább üldözni.
Csodának kell történni, hogy Marie megszabaduljon.
