IV. Talapór khán | Jókai Mór Összes Művei

IV. Talapór khán

Most lássuk: a pirosító görögtűz után milyen hatása lesz a zöldítő görögtűznek ugyanarra a színpadi csoportozatra?

Kázi Mohamed, Samyl nagyobbik fia, a Fekete-tengeren át hajózik ugyanazon hegyek felé, ahová öccse igyekszik. Amíg a vontatógőzös odáig elcepeli, elég ideje van a Kherimanta meséit hallgatni.

Kherimanta tizennyolc év óta felesége Kázi Mohamednek, s ilyenkor már az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy „jó”, nyereséges cserébe azért ez elhagyott másikért: a „szép”; ami közös a virággal, a paripával és a rabnővel.

A jó Kherimanta vándor dervisektől hallá ezt a történetet.

A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a kínai falon belül, a Kék-tó körül, a Góbi-sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával, ménesével, s ment, ment addig, amíg egy nagy folyóvizet nem talált maga előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga, s az a zöld sivatag az orosz cár országa.

Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.

A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől rájuk adott gúnynév.

Szelíd, békeszerető nép, ki csak akkor harcol, ha megtámadják. Életének csak egy célja van: a szabadság; hanem enélkül aztán meghal.

Mikor Péter cár hadat viselt a perzsák ellen, Ubakha khán, a törgauták fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harcoltak.

A cár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre misszionáriusokat küldött, akik azt a bálványimádástól megszabadítsák, s a görög egyház kebelébe áttérítsék.

Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért: nemhogy megköszönték volna, hogy a mívelődés és az idvezülés útja megnyittatott előttük; összeszólalkoztak, s egy ősszel, minden gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltűntek, hogy nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, amiket addig félmillió ember s végtelen, megszámlálhatlan teve, ló, barom, juh népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.

Ennek a fejedelme megkeresztelkedett, s Dundukov nevet vett föl. Címül a kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.

Ivadékai nagy tiszteletben részesültek Szentpétervárott.

A mostani fejedelem atyja, Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz hadseregben, s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napóleoni hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párizsig hatoltak, s a Szajnában itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Kétmillió juhot, hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén pompás palotát emeltetett, keleti fényűzéssel, de abban sohasem lakott. Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a sátorba.

A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, ami belülről drága selyemfüggönyökkel s perzsaszőnyegekkel van fölpompázva, s amíg sátoros ünnepeken szorgalmasan feljár Asztrakánba a nagy misére, máskor annál ájtatosabban látogatja a Buddha templomát s hallgatja a láma imáját. A pópa görög beszédét éppúgy nem érti, mint a láma tangút szónoklatát, de eleget tesz mind a kettőnek.

Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltűnni erről a tájról?

Tumán khán megígérte a nagyhercegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte tenni holnap.

Másnap korán reggel a nagyherceg arra ébredt föl, mintha földrengés és mennydörgés közelednék egyszerre a távolból. Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg, melyből rövid időn belül négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni. A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, amiket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok éppúgy lovon ültek, mint a férfiak, még a négyéves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva a sátorok, a házi bútorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek, kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgyhogy a kalmuk már csecsemőkorában lovagolni tanul.

A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz sátorral, szép szabályos utcákba szedve. Minden sátorban égett a tűz, tevetrágyából rakva – a Volga pusztáin nem ismerik a fát –, a bográcsban főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kancatejből a mámorító italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára, fegyver, kézíj, kelevéz, halászszigony a maga helyére volt akasztva, négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták gyermekeiket.

Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenült a kép, a jurtákat szétbontották, a sátorkarókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra eltakarta a néptömeget, s kísérte azt egész a Volga-partig. Ott elmaradt a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj csendesen. Elérte a túlsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltűnt a láthatárról, mely útjokat jelölte.

– Így tudnak a törgauták jönni és elmenni!

A törgautának a szabadság elvesztése kínosabb az élet elvesztésénél.

Egy európai utazónő beszél el egy történetet, amiből ezt legjobban megtudhatod.

Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák tisztet Asztrakánban.

Az oroszok elfogták a gyilkost kemény védelem után, s a gyilkosságért és az ellenállásért elítélték örök kényszerfogságra a szibériai ólombányákban.

Mikor az elítéltet föltették arra a telegára, amelyiknek őt örök fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen hozzá, tőle búcsút venni.

– Mit tehetünk érted, öcsém? – kérdé az egyik bátya.

– Azt ti nagyon jól tudjátok – felelt az öcs.

Erre a bátya kihúzta az öve mellől pisztolyát, elítélt öccsét a szívén keresztüllőtte vele.

– Köszönöm! – mondá a haldokló.

…Ezek azok a törgauták, akik ott maradtak a Volga mellett orosz alattvalóknak.

…Milyenek lehetnek még azok, akik elmentek előlük!

A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb pihenőt egy helyben nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték, hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől, s mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hírüket a sivatag, ez a nagy, hallgató rém, aki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren befújja nyomát a szél, elissza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik nyoma sem jelölte meg az utat, amerre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arrafelé, ahol a nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat, amerre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek mesemondásai, akik másfél száz esztendő előtti hősregéket daloltak a pihenő csoportoknak a hajdani saisánokról és akhákról, kik a Kokonoor tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak. Régi hazájukban a nemességet hívták fehér csontnak, a köznépet fekete csontnak.

Télen és tavasszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott velük a homokpuszták réme, a „tebbád”, a forró szél, mit a kalmuk nyelv a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk a földet.

Mégis előrehaladtak.

Útba eső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy tömegben, fegyverrel, lóháton nem könyörög engedelemért, keresztültör, mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem maguk közé sorozták, s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a hógörgeteg.

Van egy tündére a homokpusztáknak, aki az eltikkadt utazó előtt hűs tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után.

Az sokszor eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint útbaigazíták.

Úgy futottak el országok, birodalmak fölött, mint egy felhő árnyéka.

Vágtattak olyan pusztákon keresztül, ahol a víz keserű volt, a föld pedig sós, és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan vidékeken, ahol a nap füllesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zúdítá ellenük, míg hálótanyájukat felverte a bőr alá fúródó fonalféreg, a pokolfúria és a százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.

Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a nyár végével megérkeztek a kínai falhoz, ahhoz a világrészhez, ami kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt az ő elhagyott hazájuk.

Az ismét kebelébe fogadta őket.

Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet visszavándoroljon atyái őshazájába.

Itt a honn maradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a testvérnyelvet újra megérté nagy hamar, s a Volga mellől érkező paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.

A régi haza, a nagy Góbi-puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is, s nagy volt az örömük afölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.

Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, amik apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz szomszédjaik voltak. – Az afgán, turkmán, dzungár, mongol se szánt, se vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal kényelmesebb.

S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurcolja távol országokba, ahol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek.

Rettenetes gondolat! Odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is fölszántja a kőváros körül, s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász megérését, s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a másik évben, s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni, és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet, s csókolni a papnak a palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, akik semmivé teszik az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta, amit kértek, még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül híni, hogy csináljanak a fűmagból kenyeret.

Milyen szánalommal tekintenek le a nomádok az ilyen szerencsétlen népekre.

S az ő honfitársaikat, akiket a rablók elragadtak, éppen ilyen földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.

Mert a földtúrás rabszolga dolga. Egyáltalában a munka nem férfihoz illő foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami munkában találtassék.

Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy az ő honfitársaikat elviszik szántó-vető rabszolgáknak. Néhányan, akik vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, amiknek „eke” és „malom” a neve, s ember és állat van beléjük fogva.

Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak – de most már nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes helyre, ahol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, se kínai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.

Hanem az uratlan pusztának is megvolt a maga átka, ami nagy hamar felvilágosítá őket afelől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a nemzetektől, amik a földön mindenütt el vannak szórva?

Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre, a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég, s mikor leszáll a földre, nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy zöld fűszál.

A sáska a legelőt tarolta le előttük, s a méneseknek, gulyáknak éhezni kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni kellett az embernek is.

Ekkor, az ínség keserű napján, azt mondá a népnek a láma: „Íme, e sáskáknak a szárnyaira tamul betűkkel ez van írva: ,Öljed és egyed!’, az ég küldöttei ezek, s amit az ég küld, annak jónak kell lenni”.

S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól kifűtötték, s akkor a kemenceodúba öntve a sáskarajt, azt megaszalták, aztán besózva elrakták kőhambárokba. Ez volt a törgauták betakarított elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni. Utóbb hozzászoktak, s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között meghonosították a „blapsz” bogárevést, amitől az asszonyok meghíznak.

Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saisán, aki azt mondta: „Ej, az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel, s mi már csak bogarakra vadászunk seprűvel.”

S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast keresni.

Szép fiatal legény volt Zikohór saisán, mikor elindult a kék hegyek felé bölényt vadászni, s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét visszakerült elhagyott rokonaihoz.

Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk nyelvet is alig értette már, s keverten beszélte idegen, soha nem hallott szavakkal.

Tizenhárom esztendeig tartott a vadász kirándulása.

Még annak a lónak is, amelyen kalandjára elindult, csak a bőre került vissza. De ez is egyik tanúbizonyság volt mellette, mert ez a ló világossárga volt, fekete sörénnyel, ami a kalmukok ménesében nagy ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből viselt a saisán kalmuk módra készített ködment, úgyhogy a ló fejbőre, mint a sisak, takarta a koponyáját, s a sörénye a hátán omlott végig.

Hosszú történet volt az, amit Zikohór saisán az egybegyűlt véneknek, vezéreknek és lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl.

A lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot megunva, a kék hegyek felé kívánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert ott a rossz szellemek országa van, akik mindenkit megölnek, aki birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a „Haragos Isten hegye”, az örökké felhőkkel és ködökkel van borítva, s nem engedi magát emberektől megtaposni.

A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az „örök hallgatás országa”; mongol nyelven „mennyei öröm birodalma”. Halandónak abba belépni nem szabad. Aki a tilalmat megtörte, és annak ellenére is odament, onnan soha vissza nem tért.

Íme Zikohór saisán megjött onnan, s elmondta, hogy a kék hegyeknek a neve: „aranyhegy”. Azért híjják így, mert aranyat ásnak bennük, s ez az arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik, s lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.

Ezért őrzik az ország határát oly szigorúan.

Ahogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi-pusztától, úgy választja el tőle a „hallgatás országát” egy végtelen fapalánk, mely hegyeken, völgyeken végigfut, s csak a megközelíthetlen hegyszakadékokban maradoz el, amik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen kőhalmaz neve: Adamkirilgán – embervesztő hely. Aki beletéved, elvész.

Zikohór saisán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, ahol ingott a zöld pázsit a ló lába alatt, s a patkó nyomán víz serkedezett föl.

E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott, de az énekesektől hallott felőle regélni.

Ez az a megszelídíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a „Dalle”. Az szokott vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában végveszedelmét járja, s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve: dzsiggetáj.

Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a targán, a bundaviselő, vastag fejű vadló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lompos végű, mint az oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.

S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber, és szaglása, hallása minden más állatét fölülmúlja.

Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a dzsiggetáj mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából, s azok nekiindulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel, széttágult orrlyukkal, napba néző szemekkel, lesve a közeledő kancát.

Az újonc, kivert dzsiggetáj mén a saisán sárga paripáját saját fajtájának nézte, s csak akkor vette észre csalódását, mikor az már közel ért hozzá. De Zikohór mégsem kaphatta őt lövésre, mert amint őt meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén, s elvágtatott előle. A saisán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékaiba. Ő nem tágított tőle. Ahová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az „örök hallgatás országába”, az aranyhegyek közé, ahová tiltva van idegennek belépni.

Futás közben látott a saisán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér házat, amik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő fehér szakállal, akik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét ház mellett patakzott egy forrás.

Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás vizéből inni sem állt meg, bármennyire el volt is tikkadva.

A dzsiggetájt mégsem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór éjszakára egy gunyhóba jutott, amelyben egy tatár lakott, akit a kínai császár küldött az aranyhegyek közé ginzenget keresni.

A ginzeng az a drága gyökér, ami minden betegséget meggyógyít, s a rossz szellemeket távol tartja. Ez a kínai császár tulajdonát képezi, egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e gyökérnek tízezer ezüstpénz. Ezért is hívják „növények királyának”.

Ettől a szegény ginzengkutatótól tudta meg, hogy hol jár. Ez a kentei völgy, s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz khán emléke. Ott van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, amiről nem lehetett a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert ott rögtön megölik azt, aki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja a csendet. A sír melletti forrás neve Kerlon.

E gunyhó gazdája aztán útbaigazítá őt tovább, oly vidékekre, ahol vadászkedvét kielégítheti.

S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, aki mindig előretolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl, és minden új naptól új titkokat kérdezzen, amikre csodálatos a felelet.

Eljutott ahhoz a nagy vízhez, ami azt akarja, hogy őt tengisznek (tengernek) nevezzék; s ha tónak csúfolják, felháborodik érte, s derült időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak, és elmeríti. Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, amiknek csak első lábaik vannak és halfarkuk, s a fiaikat szoptatják.

Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország folytonosan záptojásszagú, amit az ottlakók Szamosznak neveznek.

Látott olyan vidékeket, ahol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, amiből Dzsingisz khán trónja készül. Másutt nagy torlaszhegyek voltak emelve rengeteg nagy fákból, amiket óriásoknak kellett egymásra hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel, s mégse látszik rajta a megfogyatkozás.

Járt oly pusztaságokban, ahol nem volt más hajlék, mint óriási nagy sírok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk sátorhoz, de hússzorta nagyobbak; egész utca-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol élő ember. És bukkant egész városokra, amik el voltak süllyedve csendes vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és halott város.

S végigjárt ötvenféle nemzetet, aki egy sem rokon a másikkal, egy sem beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat tart, másképpen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik.

Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a világtörténetbe, s aztán miképp a vad, mikor halálát érzi, elbújtak a vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik s hőseik, hadvezéreik, tudósaik voltak.

Telet, nyarat töltött a burjétek között, kik a viza és lazac bőréből készítenek maguknak nyári öltözetet, s nyáron át mind a vízen laknak; a jó istent Osztorgon Burkánnak nevezik s az ördögöt okodőlnek, a fejedelmüket tulungásznak, s mind a háromtól egyformán félnek.

Lakott a kellemeknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak, nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggon ülve alusznak, s halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.

Követte a sifánokat csatangolásaikban, kik egy nemzet a kosokkal, egyforma szálas, erős alakok, kilencvennyolc írásjegyük van, s azokon egynehányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak meg fekete.

Megismerkedett a vogulokkal, akik magukról azt állítják, hogy valaha nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét, táncot; ahány család, annyi fejedelem, minden nyáron összegyűlnek nagygyűlést tartani; de sohasem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.

Találkozott az osztyákokkal, akiknek veres hajuk van és hegyes orruk: ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek, s ahhoz imádkoznak.

Rábukkant a hajdut népre, ahol az asszonyok haját és a kancák sörényét levágják, csak a hímet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre, melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a csókot, hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze, s egymást megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemesember.

Betévedt a szamojédek közé, akik csak olyan magasak vén korukban is, mint egy gyermek, s tízesztendős korukban már megházasodnak, télen csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.

Megismerte a birárokat, kik az arcukra hegyes halszálkával kacskaringókat szurkálnak, s a Dalle bálványt tartják a sátorukban, valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.

Bevándorolta a bukhárok országát, akiknek egy része már földet mível, a másik állatot tenyészt, s egymást Vachán Szolon és Talokán Szolonnak csúfolják; húsevőknek és fűevőknek.

Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek a „bobák” és „szuszlik” (marmota és hörcsök), amik a vermeiket megtöltik télire tönköllyel, ami vadon terem; az emberek ezeket verték fel elébb, s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyűjtik a mézüket.

Belebotlott a jupik törpe népébe, akiknek széles piros szájuk van, bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik, a kecsek már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve viselik.

Az övenkik nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy ők csak „emberek”, s sohasem civódnak senkivel.

A jakutok annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel magukat, s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi szultánt választ.

A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az istenüket is a „rég császár”-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a fehér cárnak. Mikor megtudták, hogy a franciák elégették a cár fővárosát, elhatározták országgyűlésükön, hogy rögtön hadat izennek Franciaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek, tizenötezeren.

Az iltsikek prémes állatokra vadásznak, híres nyestfogók. Vallásuk azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért, mikor marmotát lőnek, s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az asszonynak: „Külön válaszd az emberhúst az állathústól”. Mert a marmotának az első lába lapockáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez még emberkorából való, s azt nem eszik meg.

A manyargók irámvadászok: valamennyi között ők a legharcosabb nemzet, elkergetik az irámot három nép országán keresztül is, s nem ismernek hazát. A holdat tartják az istennek, aki soká fenn van az egükön, hosszú az éj! – S mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy elriasszák a nagy fekete kutyát, aki a talpát rátette az isten képére, s rendesen el is riasztják.

Ezeken túl laknak a gilyákok, akiknél egy asszonynak van két férje, nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképpen, mint az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a húsát szétosztják és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavasszal más medvét választanak meg istennek.

Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a vadállatokhoz. Egészen szőrös az arcuk, csak a szemük villog ki a bozontból, s még a nőknek is szakálluk van. Magukat dauroknak nevezik, s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza cipelve a barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül vegye. A birártunguz és a medvenő fejedelmi vérvegyülékéből származott a nemes daur nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a húst nyersen eszi.

Ezt a népet bezárja egy meredek hegylánc, aminek Machada a neve. A lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azon túl már csak a rossz szellemek laknak.

De Zikohór saisánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van még a világ végén is túl, s átmászott a nagy havas hegyeken.

S akkor onnan, a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, amiken ezer virág nyílik, minőket ő soha nem látott életében.

S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénnyel és lófarkkal, juhok bivalynyi szarvakkal csordaszámra legelnek együtt, s csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátrahajló szarvakkal, hasonlók a gazellákhoz. A fákon, a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas gázlók, rózsaszínű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a fejedelmi kivi madár is itt ül a fészkén.

S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, amik édes gyümölcsöket teremnek, s csak a rigók és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya füstje vagy a poshadt lótejnek, de elég kellemetes.

S az egész nagy országon végigfolyik egy óriás folyam, nagyobb mindazoknál, amiken eddig keresztüljött: partjai erdőkkel benőve. S a folyó teli van csodálatos halakkal, a víz színe csillog a hátaiktól, mintha ezüstből volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz forralná.

És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre, s csak rábámulnak: hát ez micsoda vad?

Itt nem lakik ember.

Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt bizonyítják a hátrahagyott nyomok.

Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek; most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafennsíkon roppant kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos süveges emberfővel, s az a sziklacsúcs teli van vésve állat- és emberalakokkal.

Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját, hitványát halomra szórva hagyták ott.

És sátoraik nincsenek már sehol.

A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni körös-körül, és füstöt nem lehet látni, élő ember hirdetőjét.

Zikohór saisán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagy fejű állatot, ami nagyobb a farkasnál, párducnál, rút, idomtalan alak, és mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől elbúvik.

Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a mélyén egy „giráj”-ra.

A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, amit a Buddha-imádók építenek a bálvány számára, ahol egy törzs letelepedett, s ahova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint tartott vásárok jelzője.

A girájhoz pedig két kalauz vezette őt: az útilapu és a csalán. Ez a két növény hirdeti azt, hogy ember lakott itt ezen a tájon.

A girájt és az azt körülvevő „csortát” mind befutotta már a folyondár, ami tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve keresztül-kasul fonódott indákkal.

Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy lámát. A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, amiket Buddha tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne üssön fel tanyát; hanem egy lámát hagynak benne hátra. Annak a címe Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz, mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmiszert szállít. S a Tuptsin Láma keveset eszik, és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe szorult béka.

A csortába lépve, s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett kimondani a „mendumur”-t.

„Mendumur” az üdvözlő szó, amiről a Buddha-hívek, bármely nemzethez tartozzanak, egymásra ismernek.

A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, amint az üdvözlésre visszamondá a „mendumurt”.

Zikohór, ismerve a hívek kötelességét, első dolgának tartá mindazt az élelmiszert, amit magával hozott úti eleségül, besózott húst, halat, gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt megáldotta, s vendégül ott tartá magánál.

Attól aztán megtudta ez ország nevét és történetét.

A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a lámák és a saisánok tudnak egymással beszélni. Annak a nagy folyóvíznek a neve Sachalin Ula – a „feketevíz”. S annak mind a két partját egy hatalmas harcos nép lakta, akit a mongolok „karaszurun”-oknak hívtak, ők magok mandzsuknak nevezik magukat. Országuk egész a „Mennyei Birodalomig” terjed, mely magas kőfallal van a többi világtól elválasztva.

Több száz év előtt a Mennyei Birodalom császári trónján két császárfiú összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, amelyik gyöngébb volt, segítségül hívta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hívására. Hatvanezer mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon, s levert maga előtt minden ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér Taitson Kongi ült fel a Mennyei Birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép ura most is a roppant nagy országnak, aminek annyi lakosa van, mint az egész földnek azon kívül.

A honn maradtak, amint megtudták harcosaik diadalát, siettek utánuk a meghódított országba. Boldog ország ez, ahol soha sincs tél; ahol az emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan boldog féreg, mely falevelet eszik, s fonalat ereszt tőle, s egy még boldogabb emberfaj, mely szeret szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, aki úrnak született, s tetszik neki a rabszolgaság.

Akik csak előkerültek a Mennyei Birodalomból, mind oly csábító meséket mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek maradtak erdők és mezők.

Pedig a fekete víz országa is boldog ország, ahol bőven terem fű, fa és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a Mennyei Birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, aki a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből, fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.

Az utolsó lakói ez országnak, a mandzsu nép „orotson” törzse előtt ötven évvel hagyta el a Mamu és Szilka folyamok közötti lakhelyét, s azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, akit minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltűnt népből.

A Tuptsin Láma azután elmondatta magának Zikohórral a Góbi-pusztán lakó törgauták sorsát.

Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyarúságban élnek?

– Eredj vissza hozzájúk – mondá a Tuptsin Láma. – Mondd el nekik, minő ország a Sachalin Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és az enyim. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.

És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saisánt, merre találja föl ismét legközelebb úton a Góbi-pusztát, s íme, a bujdosó, ki tizenhárom év alatt jutott el a Sachalin Uláig, onnan visszakerült a Góbi-pusztára három holdmegtelés alatt. A lámák végighallgatták a hazatért regéit, s akkor azt mondták neki:

– Hazudsz!

Akkor aztán Zikohór saisán előkereste iszákjából igazmondásának bizonyítékait. Az argali juh tülökszarvát, a pézsmaállat ámbragubóját, a kivi madár farkatollát, a minden színű drágaköveket, az idegen fák hullatta diókat, s végül a mindennél erősebb tanúbizonyságot, az „orkindzsit”. Ami, mint tudva van, egy széles bőröv, teleaggatva lecsüggő bálványképekkel, s kicifrázva vadállatok és szörnyetegek alakjaival. Az orkindzsit csak a lámák készítik, s igen nagy kincsekért osztják fejedelmeknek, vagy igen nagy kegyelemből azoknak, akiket fejedelmekké akarnak tenni.

E beszélő tanújeleket meglátva, azt mondák a lámák a saisánnak:

– Loptad!

Mert a lámák (papok) mind cinkostársai voltak a mongol fő lámának, aki a törgauta népet nem akarta a maga markából kiszalasztani, s más láma hatalma alá kerülni, s különösen nem kívánta, hogy egy ilyen nagy vándor horda az ő „örök béke uradalmán” keresztül vonuljon seregével egyben.

Zikohór pedig ezt mondá a lámáknak:

– Meg fogjátok látni; a Tuptsin Láma megmondá, hogy ha a törgauták el nem akarnak menni a Góbi-pusztáról, maga a föld fogja őket lerázni a hátáról.

És bekövetkezett, amit jósolt. Nemsokára oly földindulás támadt a sivatagon, hogy a kutakból kiömlött a víz, s színig teltek homokkal, és a hegyek meghasadtak, s elkezdtek vándorolni, s a tavak eltűntek a helyeikről.

Ekkor átlátták a törgauták, hogy a saisán igazat mondott, s többé semmi sem tarthatta őket vissza, összegyűltek a giráj mellé, a főlámájukat, aki az elköltözést ellenezte, befalazták a girájba, csak a fejének hagytak egy lyukat, amelyen keresztül etetni lehessen a szent embert. Az pedig még a lyukon keresztül is fenyegetőzött, hogy ha a „haragos isten” hegyeihez mernek közelíteni, az majd lerohan rájuk és pozdorjává töri őket.

S a jóslat be is teljesült, mert amint a vándorútra kelő törgauta had az „aranyhegy” lábánál összetalálkozott az útját elálló mongol sereggel, egyszerre oly vihar rohant alá a hegyekről, aminőt csak egy megharagított isten képes támasztani.

Ámde a haragvó isten nem a törgauták ellen fordult, hanem ellenségeikre támadt, a mongolokra, oly homokzáport vágva a szemeik közé, hogy azok feledték a harcot, hátat adtak rémültükben, s elfutottak a törgauták elől. A Dalle isten, dzsiggetáj paripáján száguldva, elfújta a csatatérről az egész mongol tábort. Így szokott a hadisten harcolni a sivatagon, ha felharagítják.

E diadal után a törgauták kikiáltották Zikohór saisánt vezérüknek, s az elvezette őket három holdmegtelés alatt a fekete folyam országáig, amit a Tuptsin Láma az ő népének ajándékozott; ami tele van őrzetlen nyájakkal, szedetlen gyümölccsel, megtaposott drágakővel, s ahol nem lakik ember, s amit még nem fenyegetett ellenség sehonnan.

Húsz esztendő múlt el, hogy a törgauták vándor előcsapatja megtalálta az első mandzsu obont a fekete víz mellett. – Obonnak nevezik azokat a kőhalmokat, amikkel a nomád népek meg szokták jelölni azokat a vidékeket, amiket a magukénak tartanak. Mikor egy ilyen vidéket elhagynak, az onnan eltávozó nép apraja-nagyja hajít a dombra egy követ, s a kőhalom így nő magasra.

Ez idő alatt folyvást Zikohór khán uralkodott felettük, bölcsen és eszesen intézve országa dolgát.

Az elhagyott girájok környéke újra megnépesült felcifrázott jurtákkal, a gazdag legelőket ellepték a gulyák, ménesek és nyájak; s a fekete folyamon kínai és japán hajók kezdtek járni, cserébe hordva a törgauták terményeiért fényes szöveteiket.

Hanem ez idő alatt kezdték a törgauták észrevenni, hogy onnan felülről, észak felől, nyomja őket valami.

Még nem tudták, hogy mi az.

Fölöttük lakott a moszkó!

Hetven esztendeig futottak előle a messzeségbe, s a hetvenedikben megint odataláltak a szomszédságába. – Olyan szörnyű ország az.

Csak a határmutató obonok választották el őket egymástól. Azonban itt, e világrészben a moszkó még nem volt olyan hatalmas, hogy erőszakkal és nyíltan támadhatta volna meg őket.

Mindazok az apró-cseprő népfajok, amiket Zikohór khán, még mint saisán, kóboroltában megismert, a fehér cár alattvalói. Ezek között legerősebb a tungúz.

A tungúz is állattenyésztő nép, mint a kalmuk; csakhogy az ő állatja egyetlenegy: az irám.

Az irám az ő tehene, amit fej; a juh, amit megnyír; ökre, amit szánjába fog; lova, amit megnyergel, és vad korában szarvasa, amire vadászik. Az irám az ő életfenntartója.

S az irám az a csodálatos állat, mely ennyi szolgálatra engedi magát használtatni, s mégsem kér a gazdájától enni soha. Ló, birka, tehén azt akarja, hogy télen takarmánnyal tartsák, vagy letereljék olyan vidékre, ahol zöld legelő van; az irámnak pedig vannak jó lapátvégű szarvai, azokkal ő fellapátolja a havat, s megkeresi a maga táplálékát. Ez a tápszer a zuzmó (lichen). Az a virágtalan lopvanősző, amire nézve nincs se tél, se nyár; a hó alatt is nő, s a nap alatt se virágzik, ami olyan keserű, hogy azt semmi fűpusztító állat meg nem ízleli, még ennek a számára is alkotott a teremtő egy állatot, mely azt szeresse. Az irámnak nem kell más, csak a zuzmó, s a zuzmó nem kell másnak, csak az irámnak.

A tél az Amur vidékén is meg szokta hozni a havat, s mikor az belepi a mezőt, a törgauták lejjebb húzódnak nyájaikkal a déli vidékre, ahol erdők vannak, az állat könnyen kitelel.

Akkor aztán, ahogy elhagyta a téli vidéket a ló, teve és ökör: leszállt bele az irám. Előbb a vadirám, amelyre vadásznak; azután a szelíd, amelyen vadásznak. A tungúz megtelepedett, az irám felkereste a zuzmót, s mind a ketten jól otthon érezték magukat.

És aztán a tungúz megtette azt a ravaszságot, hogy felszedte a kalmuk határdombjait, s az egész kőhalmazt messzire, napi járóföldre lehordta, ott rakta le neki az obont.

Mikor aztán elolvadt a hó, a télre nyomban jött a nyár, a tungúz megint visszament irámjaival együtt a maga nyírfatermő országába, s a törgauták újra fölvonultak: ezek bámulva vették észre, hogy az ő obonjaik vándorolnak. Az országuk évről évre szűkebb lesz. A határt valaki folyvást tolja előbbre.

Az a valaki volt a moszkó.

Nem kellett neki diplomácia, nem kellett neki hadjárat, konvenció, mégis mindig előbbre nyomult. Elég volt hozzá az irám. Valóságos harc volt ez az irám és a paripa között.

S a ménnek veszteni kellett. A hólepte vidéken nem verhette ki a betörő szomszédot a kalmuk a maga birtokából, mert a ló elsüpped a hóban, a széles talpú irám pedig elfut a szánnal fölötte, s a tungúznak hószánkák vannak a lábain, csak úgy korcsolyázik a hó tetején, vagy befog tizenkét kutyát a szánjába, s úgy kutyaszánkázik végig a ragyogó síkon; míg a kalmuk megreked a hóban a maga paripájával.

Ekkor a vén Tuptsin Láma, ki már akkor százéves volt, azt a tanácsot adta Zikohór khánnak, hogy ősszel, mikor a fű megszárad, gyújtassa föl az egész avart, melyet télire el akarnak hagyni.

Zikohór khán úgy tett; az avart mindenütt fölgyújtották, s végtől végig leégették a mezőt, mielőtt odább költöztek volna. És aztán megjött a tél az elhagyott tájra, s megjöttek a tungúzok, és megjöttek az irámok.

De egy hét múlva tungúz és irám, ahogy csak szaladni bírt, úgy futott el az elfoglalt tájról, s feledte az obont odább cepelni. Mi lelte őket?

Az, hogy az avarfűvel együtt leégett a zuzmó is, s az irám hasztalan kereste egyetlen táplálékát; nem volt sehol. Futni kellett más vidékre.

Jövő nyáron pedig a leégett mező annál bujábban zöldült ki, a visszatérő paripák diadalmas nyerítése hangzott végig az újjászülető pusztán. Mégiscsak a mén verte ki az irámot a csatamezőről végképpen; mert az egyszer leégett zuzmó ötven esztendeig vissza nem kerül arra a vidékre.

És így a moszkó diplomácia ravaszsága megbukott azon a nyomorúságos kis lichen növényen, amit nálunk a gyógytárban árulnak köhögős emberek számára, s egy reszketős fejű vén láma túljárt az eszén a szentpétervári állambölcseknek.

Ezen győzelem után bevégezte életét és uralkodását Zikohór khán, s a kivitollas süveg és a fölszentelt orkindzsi a fiára maradt, akinek neve volt Talapór.

Talapór khán komoly, szelíd természetű férfi volt, aki minden civódást, bajt szeretett elkerülni; inkább eltűrte, ha bántották, hanem azután, ha egyszer benne volt a bajban, akkor annál gyorsabb volt az elhatározása, s a szelíd, alamuszi ember akkor mutatta ki egyszerre, hogy mi lakik benne.

A felesége volt Arizme, Almun mongol emír leánya, akit Talapór khán tízezer lovon, hatezer birkán, kétezer tulkon és négyszáz tevén vásárolt meg az apjától. Derék asszony volt: megérte az árát!

Ettől született neki egy fia, Irzambek. Ez volt Talapór khán büszkesége. Azt maga tanította lovagolni, vágtató ló hátáról visszafordulva, kézíjjal célba lőni. Ennek minden öltözetét maga a fejedelemnő, Arizme varrta és hímzette; a Buddha-vallásra pedig a vén Tuptsin Láma oktatta. Tehát igazi fejedelmi nevelésben részesült.

Talapór khán azt akarta, hogy a fia szokjék hozzá a fejedelmet ékesítő bátorsághoz, amit a veszélyek edzenek meg. Elhordta őt magával a vadászatokra a Sachalin Ula vidék dúvadai ellen.

Két ilyen, ha harcra méltó fenevada volt az erdőnek, az egyik a fekete medve, amelyiknek ott fehér örv alakú folt van a nyakán. Ezt kelevézzel szokták megtámadni; de Talapór khán azt is megtette akárhányszor, hogy hosszú késével kezében birokra ment a medvével, s úgy szúrta azt szíven. Ezt azonban még nem engedte Irzambeknek megkísérteni. Ahhoz nagy hidegvér kell.

A másik dúvada az Amur-vidéknek a „sokatevő”. Csúnya, idomtalan állat, széles, vastag fejével, sunyi gonosztevő pofájával első tekintetre megvetést költ maga ellen. Falánk, egy egész ökröt meg bír enni. Maró bűze van, mely közellétét elárulja.

Amellett gyáva, pedig iszonyú erős, s álkapcája oly erővel bír, hogy fogaival a vaslándzsát ketté tudja harapni. De csak akkor védi magát, ha üldözőbe veszik, s méregbe jön. S minthogy a nyíl és lándzsa kemény bőrének nem sokat árt, parittyával szokták egyetlen érzékeny részét, a fejét megostromolni, s vasbunkóval verik agyon.

Egyszer az történt, hogy az éjszaka Irzambeknek a kedvenc paripáját a pányváról ragadta el valami dúvad, s elvitte az erdőbe. Senki se látta, éjjel volt, a pásztorok aludtak; nem tudták megmondani: medve volt-e, vagy sokatevő?

Most már azt kérte Irzambek az atyjától, hogy hadd legyen neki is szabad ezen gonosztevőn bosszút állni személyesen, s késsel leszúrni, ha medve, bunkóval leütni, ha sokatevő.

Talapór khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen fogja letenni a vitézi próbát a vadállat elleni harcban; az ifjú derék legény volt, s késsel és buzogánnyal jól tudott bánni; nem aggódott fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő dúvad, annak Irzambek fejedelemfi majd meg fog felelni.

Hanem Arizme, az édesanyja féltette az egyetlen fiát, s alattomban megbízta a szolgáját, Tekuszt, Irzambeknek gyermekkori játszótársát, hogy mindenütt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna, segítségére siessen.

A dúvad ellen nagy hajtósereg indult ki, körülfogták a bozótot, ahová a vérnyomok vezettek, s mikor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt mindenünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután, ahogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Irzambek fogta az egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délceg, nekipirult orcával lépett be a sűrűbe, ahol a fenevad lakott.

Lehetett hallani a sűrű bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő vadászsereg nagy zajára.

Rövid időn belül Irzambek herceg futva rohant vissza a bozótból. Arca nem volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés, se buzogány, azokat eldobta.

– Az én fiam megszaladt! – ordítá dühösen Talapór khán, s azzal leszökött lováról, s fogta a hosszú szíjostort, azzal rohant a fiának. – Kés nélkül! Buzogány nélkül! Diadal nélkül! – Vissza, kölyök! Vagy korbácsot kapsz!

Most azután Irzambek még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a bozótnak, s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a korbáccsal. De alig volt Irzambeknek a kezében ismét a fegyvere, egyszerre csak lecsapta magát arccal a földre, a fenevad ott állt előtte.

Ez nem volt se medve, se sokatevő; hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy idegen szörnyeteg, aminőt törgauta vadász még sohasem látott. Másfél öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok. Fölnyitott állkapcája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a vadkan agyara; vörös karikájú szemei zöldessárga haragtűzben égnek. S kígyóalakú farka oldalait korbácsolja; teste rőtbarna sávokkal van végigcsíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. – Ez a királytigris.

De ha királytigris volt is, Talapór khán mégis a szeme közé vágott hosszú szíjostorával fölgerjedt haragjában annak az ellenségnek, ki előtt az ő fia arcra bukott, és fegyvereit elejté.

A korbáccsal megütött tigris e percben hátravonult és hasra lapult; de úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s azalatt azt válogatva, hogy melyikre rontson, az apára-e, vagy a fiúra.

De mielőtt elhatározta volna magát, a hű Tekusz kétségbeesett ordítással rohant előre, s kopjáját ráhajítá a fenevadra. A hegyes vas csak fájdalmat okozott az állatóriásnak, de bosszúját mégis a megsebző ellen vonta; egy szökéssel rajta termett a szolgán, s átharapta az ember nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez hasonlatos morgást hallatva, nézett széjjel nehány pillanatig a körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, aminek a haragjától minden paripa megfordult, és elfutott a bozótból, és futott oly messze, amennyire ez a hang üldözé, s az elhangzik mérföldnyire.

Ez volt az az ellenség, akivel a kalmukok nem bírtak.

A nyíl, kelevéz ezt meg nem öli: nekik pedig más fegyverük nem volt. Az önlövő gép, amivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem használt semmit; mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt veremben sem lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után nem indul. Ez válogatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a lovast, a lovat ott hagyja, s a lovagot viszi el. Kegyetlensége, szörnyű ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meghúzza magát, s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt.

S e tigris nem volt egyedül. Az Amur menti kalmuk telepekből mindenünnen jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadak pusztítják a népet és a nyájakat: senki sem tud ellenük tenni.

A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az erdőn, mezőn, csak nagy csapatokban, s éjjel mindenütt nagy tüzeket raktak, és doboltak, hogy a tigrist elriasszák.

Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka bement a falvakba, s végigszáguldozott az utcákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával rettegésben tartott mindenkit.

Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s ahol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is.

Talapór khán ez ellen az ördög küldötte ellen nem tudott semmi segítséget. A lámák új áldozatokat indítványoztak a bálványnak, de az vagy nem bírt a tigrissel, vagy egyetértett vele.

Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végigsunnyogott a khán csordája előtt is: fel sem véve a jurtákból felé röpített nyilakat.

Egy szép napon éppen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a földet a farkával, s koronkint egyet ordítva.

Senki se mert kijönni, hogy őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jurtája ajtaját.

Ekkor a hosszú utca végén, melyet az egyforma kalmuk jurták alkottak, egy magányos férfi közeledett lóháton.

Öltözete idegen volt, sűrű szakállú, szőke hajzatú arca mutatta, hogy nem e népből való.

A jurták nyílásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg gyorsan, és fusson, ahogy csak tud; ott fekszik a tigris!

Az idegen pedig, ahelyett, hogy megrettent volna, levett a válláról valamit, ami hasonlít egy pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az arcához szorítá, a lyukas végét pedig az előtte fekvő, ugrásra készülő dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőből tűz lobbant ki, füsttel vegyest, azt nagy dörgés követte; erre az óriási vad nagyot ordított és nagyot fordult, azután megint felszökött, s egész rettentő dühével rohant a lovas férfira. Az pedig még egyszer felé irányozta a lyukas csövet; még egy tűz lobbant ki, egy dördülés hangzott, s arra az óriási szörnyeteg a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlenül fetrengve, mint egy eltaposott féreg.

A férfi pedig megcirógatta lova nyakát, mely sem a tigrisordítástól, sem a dördüléstől még csak meg sem szökkent.

Minden jurtából üdvkiáltással rohantak az idegen elé. Talapór khán maga volt az első, ki a jövevény kengyelvasát tartani előjött, amíg az leszáll a lóról; s nyakába borulva, testvérének nevezte őt, ha ugyan nem Buddha küldötte egyenesen az égből.

Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmuk nyelvet. Elmondta, hogy ő az orosz cár alattvalója, neve Cseremikoff: Egyenesen azért jött, hogy derék szomszédait, a nemes törgauta népet megismerje.

Azok tejben-vajban fürösztötték a hősi vendéget, ki őket legnagyobb ellenségüktől megszabadítá, az pedig nem késett őket felvilágosítani, hogy hőstettének eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesített lőfegyver, mely biztosabban lő, mint a kézíj és halálosabb sebet okoz. Ilyen lőfegyverrel bánó vitéze van az orosz cárnak annyi, amennyi férfi, asszony és gyermek együttvéve lakik a Sachalin Ula országában.

És ha kívánja a khán, az orosz cár igen szívesen fog küldeni elegendő számú olyan vitézeket szomszédai oltalmára, akik az őket pusztító vadállatokat innen kiirtsák; sőt, azt a kegyelmet is éreztetni fogja velük, hogy ha maguk a nemes törgauták is óhajtanak e tökéletes fegyver gyakorlatába beoktattatni, azoknak a számára a saját vitézei között tért nyit, s ellátja őket saját nagylelkűségéből fegyverrel és lőszerekkel.

Lehetett volna-e e megmérhetetlen nagyságú kegyelmet arcra boruló hódolat nélkül fogadni?

A lámák és a népénekesek ugyan emlegettek valamit a törgauta ősök hajdani történetéről, akiknek már egyszer torkukra forrott az orosz pártfogás; de azóta az idők változtak, a haza is más világ szélére lett áttolva: száznegyven esztendő utáni ivadék másképpen gondolkozik már. Talapór khán nagy örömmel fogadta az ajánlatot, hogy eleinte a hatalmas szomszéd vitézei jöjjenek be az ő országába, s minden nagyobb telepen szálljanak meg, és segítsenek a tigriseket kiirtani, később pedig az ő válogatott vitézei is menjenek ki a cár városaiba a tűzfegyverrel bánást megtanulni. – Megvolt ezért az a gyönyörűsége, hogy Irzambek herceget a legjobb lövésszé idomulni látta, aki most már nem futott el a bozótból többé; hanem rendesen hazahozta a tigris bőrét a vadászatról. Azok a diadaljelek ékesíték a sátorát körös-körül.

Egyszer, mikor a lakoma végén együtt nyakalták a tömlőből a jó karcos kumiszt, amit maga a drága jó Arizme készített, Irzambek fejedelemfi azt a furfangos kérdést intézte kedves vendégükhöz:

– Ugyan, mondd meg, te Cseremikoff, hogyan lehet az, hogy mink már eddig megöltünk legalább ötven „márét” (így nevezték el a kalmukok a tigrist: „parancsoló”), de azok mind nagy felnőtt öregek voltak. És soha egyetlenegy kölykét nem találtuk jártunkban-keltünkben, ahogy lehet találni a medvének, a sokatevőnek iát-fiát. Hogyan támad itt nálunk a „máre”, ha nincsen fia?

Cseremikoff e szóra megtaszítá Talapór khánnak a vállát.

– Hallod-e ezt, fejedelem? No, mondhatom, igazi fejedelmi ész lakik a te fiadban! Mert ilyen messze látó bölcsesség, ilyen mély belátás ritkaság egy fiatal embernél. Ebből még nevezetes uralkodó lesz! – Igenis, Irzambek herceg, nagyon jól tapogatózol. Itt van a dolognak a bibéje. – Hogyan lehet az, hogy az Amur bal partján tigrisek laknak? Mindig csak felnőtt tigrisek, kölykek soha. Holott a tigrisek hazája Bengál, ahonnan a tigrisnek csak egész Kínán keresztül lehetne idáig hatolni, egy nagy népességű birodalmon át, vagy pedig úsznia kellene a tengeren olyan messzeségre, ami egy cethalat is kipróbálna. Én fel foglak téged afelől világosítani, hogy mi módon kerülnek a tigrisek a ti országotokba, ha rászánod magadat, s nem restelled a fáradságot és a veszedelmet.

Irzambek herceg rászánta magát mind a fáradsággal, mind a veszedelemmel szembenézni, hogy országának ily nagy baját kipuhatolja. Cseremikoff azonban nem engedte meg, hogy a saját népéből vigyen magával valakit kíséretül, neki egyedül magának volt szabad a titkot saját szemeivel meglátni.

A Sachalin Ulán ketten egy nyírfahéj-csónakba szállva, éjnek idején leereszkedtek a folyam mentén, nappal elrejtőzve a szigetek berkeiben, egész a folyam torkolatáig, ahol a tenger kezdődik. Ott azután sátort ütöttek, és rejtve tartották magukat több napig, annyira, hogy még tüzet sem raktak, nehogy a füst elárulja őket.

Cseremikoff ezalatt egy hosszú csövön keresztül nézegetett gyakran a messzeségbe, amelyiknek mind a két végén üveg volt. Egyszer aztán azt mondá:

– Megvan! Ez az!

Irzambek is arrafelé nézett: éles szemei voltak, valami füstöt vett észre a tengeren.

– Valami pásztortűz ég a vízen – mondá.

– Nézz e csövön keresztül – szólt neki a vezetője.

Irzambek a távcsőbe nézett, s ezt mondá:

– Egy nagy csónak, amely pipázik.

Később, mikor ismét belenézett, s meglátta, hogy a nagy csónaknak kerekei is vannak ezt mondá:

– Egy vízi szekér, amelybe bizonyosan nagy tengeri lovak vannak fogva, azok húzzák.

A vízi szekér egyre közelebb pipázott, utoljára az Amur torkolatánál horgonyt vetett, s akkor aztán azon a varázsló csövön keresztül olyan közelre hozta azt Cseremikoff, hogy a hajó födelén járó-kelő embereket is ki lehetett venni, hogy mit csinálnak.

A hajó hátuljában volt elhelyezve tíz ketrec, rácsajtajaival a tenger felé fordítva mind. A hajósok felhúzták az egyik ketrec csapóajtaját, s arra a ketrecből egy roppant nagy hím tigris szökött bele egyenesen a tengerbe, s aztán feltartott fővel úszott a part felé, míg egyszer elérte az Amur torkolatát ellepő fatorlatot, s arra kikapaszkodva, felemelte a fejét, s torkát eltátva, nagyot ordított. A távcső oly közel hozta a dúvadat, hogy Irzambek a puskáját ragadta fel, s csak azután bámult el, mikor a távcsőtől elkapva a fejét, nem látott maga előtt semmi tigrist, és nem hallott semmi ordítást.

– Csak nézd tovább. Még több is jön – mondá neki Cseremikoff.

Irzambek a távcsövön át tíz darab tigrist látott a tengerbe ugrálni a hajón levő ketrecekből, amik mind kiúsztak a partra. Ezt elvégezve, a vízi szekér megint továbbfüstölt a tengeren.

– Mármost lássunk az evezéshez, hogy a tigrisek utol ne érjenek minket – sürgeté a bámuló herceget Cseremikoff.

– De hát magyarázd meg nekem, mi volt ez, amit én most láttam ezen a bűbájos csövön keresztül, ha nem káprázat?

– Ez bizony valóság volt. Így szállítják tinektek a „márékat” messze földről, heves Indiából a Sachalin Ula torkolatáig hajó hátán, szép kinőtt példányokban.

– De hát kik szállítják azt, és mi okból?

– Azt bizony egy olyan nép cselekszi, mely a tigrist imádja isten gyanánt, ahogy imádják az osztyákok a medvét. Ennek a vallása azt parancsolja, hogy a saját istenét minden országban meghonosítsa, s más népek rovására táplálja, nehogy az otthoni híveket falja fel mind.

– Rettenetes vallás! Miért nem pusztítják el ezt a népet?

– Mert nagyon hatalmas. Vele csak egyetlenegy nemzet mérkőzhetik meg: ez a moszkó. A tigrisimádó népnek a neve: „az angol”.

Irzambek herceg most már szíve mélyéből meggyűlölte az angolt, és annál jobban megszerette az oroszt.

A jámbor vadfejedelemnek nem volt elég ösztöne kitalálni, hogy amit látott, az ugyan igaz, hanem akik az ő országát ezzel a szép ajándékkal ellátják, azok maguk a moszkók, akik a tigrisvadászat útján jutnak hozzá, hogy az Amur-vidék lakóinak országában mint pártfogók letelepüljenek, s ott befészkeljék magukat. Ők szedetik össze az annami királyságban a tigriseket, ahonnan a legszebb példányok kerülnek az európai állatseregletekbe, s ők eregetik azokat el időről időre a jámbor kalmukok új hazájába.

S a következő évben már láthatott Irzambek herceg egy egész hatalmas orosz hadiflottát az Amuron végigfüstölni, s hallhatta a rézcsövek dörgését, amikkel Muravieff az Amurról minden angol, francia és kínai hajót kiparancsolt.

Ez ugyanabban az évben történt, amelyben Oroszország a keleti háborút megindította az ozman birodalom ellen. A moszkó ráért még akkor is, amidőn Európa három nagyhatalmával kellett megküzdenie a legnehezebb harcot, Ázsiának egy másik nagyhatalmától elvenni egy egész országot. A világ figyelme most éppen másfelé volt elvonva.

Mert az Amur-vidék nem volt a senki országa, hogy azt a Tuptsin Láma és a Buddha isten csak úgy rövid kézből elajándékozhassák akárkinek. Az a mandzsuk országa volt, s miután a mandzsuk mind bementek Kínába uraknak, s az ő fejedelmeik lettek kínai császárok, természetes, hogy elhagyott hazájuk Kína tartományává lett. A szolga lett az úr, s az anya lett a leány. Az Amur-vidék birtoka fölött erős harcai voltak már Oroszországnak Kínával, s ránézve mind kedvezőtlenül ütött ki, a mandzsu harcosok meg tudtak felelni a kozáknak. Más úton kellett hát őket megkerülni.

Irzambek herceg e felfedezéstől fogva dühös ellenségük lett az angoloknak.

Arra a kérdésére, hogy hol találhatók ezek a tigrisimádók, azt a választ nyerte Cseremikofftól, hogy „mindenütt a földön”. – Ahol csak a moszkónak ellensége valaki, az mind angol és – tigrisimádó.

Amellett annyira telebeszélte a fejét a fiatal fejedelemfinak az orosz cár hatalmával, a szent orosz birodalom dicsőségével, Szentpétervár pompájával, hogy annak nem volt nyugta többé az apai sátorban. Arra unszolta Talapór khánt, hogy engedje őt felmenni Szentpétervárra, s hódolatát a törgauta nemzet nevében átadni a hatalmas védelmezőnek.

Talapór khán erős kezű, de gyönge szívű ember volt: egyetlen fiától nem tudott semmit megtagadni. Beleegyezett, hogy menjen hát el a cár fővárosába, s jelentse ki népe hódolatát.

– Ha Irzambek úgy kívánja: legyen úgy.

Cseremikoff azonban felvilágosítá Talapór khánt afelől, hogy Irzambek herceg nem beszélhet a cárral máskülönben, mint ha ő maga is már uralkodó fejedelem, akinek a szava egyenlő a cáréval. Mert szemtől szemben egy uralkodóval csak egy másik uralkodó beszélhet, más halandónak, hasra fekve előtte, lábcsókolás és hallgatás a dolga. Azért fölöttébb szükséges, hogy útrakelése előtt Talapór khán Irzambek herceget emelje magához trónra, s tegye őt uralkodótársává.

Talapór khán abba is beleegyezett.

– Ha Irzambek úgy kívánja: legyen úgy.

És azzal átadta a fiának a kivitollas süveget és a szentelt orkindzsit, a fejedelmi invesztitúra jelvényeül.

Cseremikoff még olyasmit is emlegetett, hogy jó volna Irzambek hercegnek valami írott meghatalmazást is adni, amivel megjelenését és kijelentését kellőleg legitimálja.

Erre Talapór khán nagyot bámult Cseremikoffra.

– Hát kínai bútorfestő vagyok-e én, hogy teneked mókusfarkkal ákombákomokat mázoljak halhártyára? Hát nem odaadtam-e fiamnak az orkindzsit? Nem láthatja-e, akinek szeme van, mindazokat, amik arra fel vannak vésve, és amik arról lecsüggnek? Ez a ló, ökör, teve nem azt jelenti-e, hogy az övé minden, ami ez országban él és mozog? Az egymás mellett fekvő ember és kutya pedig azt, hogy ez a nép neki tartozik hűséggel? A nap és a hold nem azt mondják-e, hogy az ő dolga az uralkodás? A kard és nyíl pedig, hogy a hatalom az ő kezében van? A repülő madár nem a szabadságot jelenti-e, amiben a törgauta nép él? Ez a félgömb nem a fejedelmi sátor? Hát ez a háromszög nem a Buddha girája? S vajon tagadná-e valaki, hogy ez a lecsüggő rézalak a jó isten képe? S ez a másik a négy szarvával a rossz istené, akik mind a ketten az adott szó megtartása fölött őrködnek? S hogy ez a lovas alak a had istene: Dalle? Ez a halat nyergelő alak a termékenység és a vizek istene? Hát hiszen akinek szeme és ép esze van, az jobban megértheti ebből azt, hogy Irzambek a törgauták fejedelme, s amit kimond, az fejedelmi szó, mintha én egy kaszás póknak kitépem a hat lábát, azokat belemártom festékbe, s aztán eleresztem egy fehér lapon, s amit azok összerugdaltak, arra azt mondom, hogy „írás”!

Cseremikoff megnyugodott a khán biztosításában, s följegyzé annak a szavait az írótárcájába.

Hanem most meg Talapór khánnak támadt egy nehézsége.

A törgauták fejedelmi tevebőr szőnyegére nem ülhet olyan férfi, aki még nőtelen, vagy eljegyezve nincs. Irzambek hercegnek addig, amíg útra kelne, előbb feleséget kell keresni. S minthogy a nagy kalmuk nemzet fejedelme holmi apró-cseprő fejedelmecskék hercegasszonyaival kháni jurtáját be nem szennyezheti, annálfogva a feleségválasztás ránézve nagyon meg van nehezítve. Hol kapjanak most hirtelenében számára eljegyezhető menyasszonyt, nehogy az a szégyen érje, hogy mikor a cár ki fogja kérdezni, hány lova, hány tevéje, hány tulka van, s végül arra kerül a sor, hogy hát felesége hány van, nagy arcpirulással azt felelje, hogy „egy sincs”.

E fönnakadásból kisegíté a férfiakat a derék Arizme.

– Van az én atyámnak, Almun khánnak még egy leánya; az Irzambeknek igen jó lesz!

– Az bizony tökéletes szó – monda rá Talapór khán. – Ha Irzambek is úgy kívánja, legyen úgy.

Irzambek pedig miért ne kívánta volna? Az anyja is szép asszony volt, annak a testvére is bizonyosan szép leány lesz. Keresztyének és mozaisták ugyan ezt rendkívüli dolognak fogják találni, hogy egy fiú az anyja testvérét vegye nőül, de hát könnyű nekik, mert ők az életet úgy rendezték be, hogy annak a boldogabb fele még a halál után következik, de a szegény sivataglakó pogánynak, akinek a lelke halála után mókusba és mormotába költözik, nemigen lehet az innenső világon nagyon válogatni a jóban.

Talapór khán Irzambek herceggel együtt útra kelt ipa ura, a mongol khán látogatására, s egyúttal leánynézőbe. Kíséretüket képezte ezer lovas, akikkel együtt egypár heti utazás után fel is találták a mongol khán fővárosát, melynek nem volt állandó tartózkodási helye.

Irzambek herceg a kiszemelt menyasszonyban minden tökéletességet feltalált. Gyönyörű karcsú termet volt, oly eleven és rugékony, hogy földről fel tudott ugrani a nyeregbe, s apjának legjobb paripáján versenyt futtatni a széllel; arcszíne olyan volt, mint mikor a finom kormos alma napsütötte oldalán keresztültör a tündöklő pirosság, szemei olyanok, mint a szén, aminek a közepe még izzó parázs, s fölöttük a szemöldökpár, mint két vonagló kígyó; gyönyörű pisze orra, lihegő, táguló orrcimpákkal, gyöngysor-mutogató piros ajkai s olyan hosszú sűrű haja, hogy mikor azzal lovon nyargal, a két hajfonat, mint a korbács, verte a paripa két oldalát hátul.

Hát ez a menyasszony egészen megtetszett Irzambeknek. Hogy a leánynak tetszik-e Irzambek? Az nem jött kérdésbe. A leány bizony azt találta mondani, hogy különb férfi az apja, mint a fia.

A leány neve volt Ain Kháne.

Hanem ezt a nagy szépséget nem is adták ingyen.

A khán tizenötezer lovat, nyolcezer ökröt és hatszáz tevét követelt érte kalim gyanánt, a maga részéről fölajánlva a menyasszonynak hozományul tizenkét öltözőruhát, egy egész sátort selyemszőnyegekkel, hat perzsaszőnyeget, egy teljes kínai teázókészletet, egy ezüstövet, meg egy arannyal hímzett tarbust; két sor kláris gyöngyöt meg két topáz kösöntyűt és kedvenc paripáját, aminek a szél sem ér nyomába, s ami a leány nélkül nem eladó.

Talapór khán alig tudott a menyasszonyi díjból valamit lealkudni, s még egy veresréz bálványt a hozományhoz kicsikarni, a mongol khán nagyon rátartó volt a leányával. Azt mondta, hogy többen is kérik. Buddhára esküdött, hogy dzungár szultán, Khúz, még nagyobb díjat ígért Ain Kháneért; s csak azért adja inkább Talapór khán fiának, mert az apja régi vásárlója.

Ezzel megkötötték az alkut, Irzambek herceg megtartotta az eljegyzést a szép Ain Khánéval, aminek a szertartása az, hogy mind a ketten lóra ülnek, a menyasszony ölében van egy kis kecskegidó, a vőlegénynek azt kell tőle elragadni. Irzambeknek sikerült a kecskegidó elrablása, s ezzel bekövetkezett a jegyváltás. A szép Ain Kháne egy pompás, arannyal hímzett övet adott Irzambeknek; ez pedig a maga részéről egy gyönyörű kínai gyöngyös fátyolt a menyasszonyának, amit a majmatsuni bazárban száz tevebőrön vett még Zikohór khán, az öregapja. S ezzel megegyeztek, hogy mihelyt Irzambek hazakerül Szentpétervárról, azonnal megülik a menyegzőt, fejedelmekhez illő pompával és fényűzéssel.

Az eljegyzés után rögtön útnak indult Irzambek herceg, elválhatatlan Cseremikoffjával s nagy kozák kísérettel a tündéri Szentpétervár felé, biztosítva az apját, hogy onnan minden bizonnyal olyan szép piros palástot fog hazahozni és mellé akkora arany rendcsillagot, mint aminőkkel a dzungár szultán, Khúz khán, dicsekedik.

Mert Khúz szultán is egyike azoknak a felkent főknek, akik a hatalmas éjszaki kolossz árnyékában kerestek oltalmat – szomszédaik ellen. Ezért kapta azután jutalmul a fent említett gárderobot.

Khúz szultán nyalka legény volt, kivált, ha a piros palástot föltette, s az arany csillagkeresztet a nyakába akasztotta. Így mutatta be magát a mongol khán előtt, mikor a szép Ain Kháne kezéért először esdekelt. Ekkor, mint tudjuk, kosarat kapott.

Azonban Irzambek herceg alig pihenhetett még meg Szentpétervárott, amidőn Khúz szultán násznagyai újra megjelentek Almun khán előtt, a megújított menyasszonyi díjfelajánlást megtoldva még ötezer ezüst rubellel.

Honnan vette Khúz ezt a sok rubelt? Ezt vége felé majd kitaláljuk; Almun khán fülében azonban ez igen kellemes csengésű hang volt; mert a sátorozó fejedelmeknél a kivert pénz ritka madár.

Almun khán tehát „megrágta a szíjat”, ami napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy megtörte az adott szavát, s visszaküldte Talapór khánnak az eljegyzési gyöngyös fátyolt, megizenve neki, hogy a leányát mégiscsak inkább Khúz szultánnak adja feleségül; mert ez egy láda rubelt is hoz, s azonkívül másfél annyi ökröt, lovat s egyéb marhát, mint amennyiben Irzambek herceggel megalkudtak.

Erre a goromba hitszegésre Talapór khán csak annyit felelt, hogy „jól van”.

Csendes természetű ember volt: sót lehetett a hátán vágni, hanem aztán, mikor egyszer a türelmének az olaja kifogyott, akkor egyszerre úgy szétrúgott maga körül, hogy mindent levert, ami útjában állt.

Nem szólt semmit, csak kikereste a legjobb tíz paripáját, s kiválogatta a vitézei között a legjobb ezer lovast, s aztán a feleségének azt mondta, hogy elmegy dzsiggetájt vadászni.

Oda pedig nem ment, hanem nekiindult egyenesen Almun khán fővárosának a sivatagokon és rengetegeken keresztül.

Úgy rendezte el az útját pedig, hogy százat-százat a lovas vitézei közül imitt-amott hátrahagyott, erdőkben, sziklaszorosoknál, sebes folyamok átjárói előtt, sűrű nádasokban.

Az utolsó százat az Urtán tó egy félszigetére rejté el, s azután egymaga, minden csatlós, szolga nélkül, elindult Almun khán tanyáját felkeresni.

Az éppen akkor ülte javában leánya menyegzőjét Khúz szultánnal, s nagy volt az ünnepi pompa az egész sátorvárosban.

Khúz szultánnal azonban időközben valami kellemetlenség történt. Ő tudniillik, mint igazi jó államgazda és takarékos fejedelem, úgy gondolkozott, hogy a menyasszonyi hozományul fölajánlott nagy mennyiségű lábasjószágoktól kár volna a saját országát megfosztani, mikor az másutt is megszerezhető. Egy éjjel összeszedett nehány ezer vakmerő fickót, s azokkal beütött a szomszéd Batyúr szultán birodalmába.

Az ilyen éjjeli rablóhadjáratot „barantá”-nak híják. A sivataglakóknak ez egy nemes mulatságuk, s egyúttal tisztességes keresetmódjuk. A szomszédtól elhajtanak hevenyében tíz-húszezer lábasmarhát, s aki ellentáll, azt lekaszabolják; asszonyt, gyermeket, ha megkaphatnak, azt is elviszik.

Tehát Khúz szultán is egy ilyen nagyszerű barantát rendezett, s azt saját maga vezette, mely alkalommal hadvezéri tehetségeinek teljes érvényt is szerzett, amennyiben sikerült elhajtania Batyúr szultánnak tizenkétezer lovát és hatezer ökrét, de annyiban mégis ő maradt a vesztes, hogy otthagyott a csatatéren valamit, amit nem adott volna a világ minden lováért. A csata hevében tudniillik valami bolond kirgiz levágta Khúz szultánnak az orrát.

Most azután mehetett orr nélkül a lakodalomra.

Ez nagy bosszúság volt.

Khúz szultán azt gondolta ki, hogy a kapott csillagkeresztet a süvegére akasztja ezentúl zsinórra kötve, úgyhogy annak az aranyfityegője éppen azt a hiányzó arcrészt takarta el, ami egészen helyreütötte a dolgot; úgyhogy rangjához illő pompával jelenhetett meg a mongol khán udvaránál, ahol az átadott ajándékok sokasága miatt senki sem ért rá az orra felől tudakozódni.

A menyegzői hét utolsó napján érkezett meg Talapór khán, s még lehetett része a vendégségben.

A khánnak azt mondta idejövetele okául, hogy ő is visszaadja Ain Khánénak a jegyül adott vőlegényi övet, s ipának az adott szót, hogy adósai ne maradjanak egymásnak.

Nagyon szívesen látták, s aztán kínálták, hogy ő is igyék. Meg is tette, versenyt ivott a khánnal és a szultánnal a savanyú kumiszból, s az édes tűzitalból, amit a szultán hozott csobolyóval. Csakhogy ő azt a ravaszságot tette, hogy amíg felséges ivótársai lelkiismeretesen a torkukba eresztették le az italt, ő a kobak nyílását a ködmöne gallérjához illeszté, s oda csorgatta le a drága borszeszt, úgyhogy midőn azoknak a fejük egészen megtelt a jó rostopsinnal, őneki csak a két csizmaszára lett vele csordultig. Mikor aztán amazok a világról semmit sem tudtak többet, akkor az egyedül maradt Ain Khánét megszólítá Talapór khán.

– Ain Kháne! Szebb férfi-e Khúz szultán, mint Irzambek herceg?

A leány ellökte az öléből az odaheveredett részeg vőlegény fejét, s így szólt:

– Mikor orra volt is, csúf volt; most pedig éppen utálatos.

Ha te akarod, én elszöktetlek tőle, s elviszlek az én országomba, Irzambek feleségeül.

– Én örömest elszöknék veled, csak szerét ejthetném; de lásd, nagyon őriznek, soha magamra nem hagynak, Khúz szultán mindig vigyáz rám. Jobb lett volna, ha az egyik szemét ütötték volna ki a csatában. Nézd most is, pedig holtrészeg, úgy alszik, hogy az egyik hajtekercsemet a markába szorítja.

– Megmondom neked, mit tégy, ha rá akarod magadat szánni. Ma alkonyatkor lesz a nagy szertartás, amikor a vőlegény a menyasszonyát karjai közé ragadja, elfogva őt a kecskegidóval. Te válaszd ki apádnak a legjobb paripáját, ami nálad nélkül senkinek sem eladó. Azután mikor a nászfuttatást megkezded, tekints szét a rónán, s ahol meglátsz egy legelésző lovat, mely egy letűzött kopjához lesz kipányvázva, s a kopja hegyére ez az én süvegem feltűzve, irányozd arrafelé a lovad futását. A többi azután majd az én gondom.

A leány kezet adott rá, hogy úgy tesz, s aztán tovább legyezte a jakfarkkal az alvó apát és vőlegényt; Talapór khán pedig felült a lovára, s egyedül, ahogy jött, visszatért a pusztába.

Alkonyat felé, mikor gazdák és vendégek kialudták a mámort, s a nagy dobverésre és kürtölésre fölébredtek, következett a menyasszony átadásának szertartása, az egész mongol és dzungár nászkíséret láttára. Lovon ült minden ember. Ain Kháne kiválasztá legjobb paripáját, s aztán szétnézett, hogy merre van a megígért jel.

Mintegy négyezer lépésnyi távolban legelészett egy paripa a felsüvegezett kopjához pányvázva.

Ain Kháne arrafelé irányozta futtatását. Csak a szokásos egérút volt adva a menyasszonynak a vőlegénye előtt, aki szintén bízott a maga paripájában.

De Ain Kháne nem engedte magát elfogatni, kezébe kapta a hajfonadékát, s ostor helyett azzal vágta a lovát, hogy gyorsabban rohanjon, s még a kecskegidót is eldobta magától, hogy azzal is kevesebb teher legyen a paripán. Mikor aztán a kipányvázott paripa közelébe értek, egyszerre kiugrott a pusztai rekettyebokrok közül Talapór khán, felszökött a lovára, szembekerült Khúz szultánnak, s a fejszéje fokával olyat mért neki egyet nyakszirtjére, hogy az csak lefordult a lováról.

– Most aztán előre!

A bámuló ezernyi meg tízezernyi lovas nép elszörnyedve ordított föl e vakmerőségen.

Elrabolni a felséges khán legszebbik leányát, az apja szeme láttára, a vőlegény orra elől (ami nincs is), az egész násznép tömege közül! A drága leányt, akinek az ára húszezer ló, teve, ökör meg ötezer ezüst rubel, elkapni csak úgy ingyen, minden kalimadás nélkül; meggyalázni, megcsúfolni Dzsingisz khán ivadékát! Ez nem történhetik meg a nap alatt.

Az ezernyi lovas nép mind utánarohant a szökevénynek és a szöktetőnek. Ütötték a támtámot, fújták a kürtöt; az egész sivatagot fellármázták, mindenünnen lovasok ugráltak elő; egy csoport útját is állta a menekülőknek; de Talapór khán, mint a hadisten maga, úgy vágott közéjük, egyet fejbe, mást nyakszirten csapott fejszéjével, a többi eloldalgott a keze ügyéből. Ezalatt elértek az Urtán tóhoz, onnan Talapór khán kürtszavára a félszigetről előrohant a száz kalmuk harcos, s míg azok összeverekedtek a khánt és a menyasszonyt legközelebb érő üldözőkkel, s feltartóztatták azokat, azalatt a menekülő pár nagy egérutat nyert előttük, s végre eltakarta őket a sötét éjszaka.

De az éjjeli árnyak csak megnehezíték, de meg nem állíták a szörnyű hajszát. Tovább folyt az, erdőkön, mezőkön keresztül, meredek hegyoldalaknak fel, mély hegyárkokba alá. S míg hátuk mögött az üldözők vad ordítása üvölté be a pusztát, körös-körül a vésztüzek kigyulladtak a hegyormokon, fegyverbe szólítva az egész mongol népet.

És Ain Kháne ennyi veszély, rémség között látta Talapór khánt meg nem rettenve, arccal fordulni a halállal szemközt; látta őt útját álló ellencsapatok közé merészen bevágni, szétszórva azokat, mint farkas a juhnyájat, látta őt futását gátló folyamok zuhatagaiba vakmerőn beleszöktetni, társnőjét magával rántva, s a feje fölött átcsapó hullámot korbáccsal megütni, s azt a vizet, mely csaknem megfojtá, visszaköpni az üldözőire, kik nem mernek utánarohanni, hanem messze lekerülnek, a sekélyes gázlót keresik, újabb egérutat nyeretve a menekülőkkel. S e vágtatás ezer veszélyen keresztül így tart reggeltől alkonyatig s estétől virradatig. Az üldözők rohamát fel-feltartja egy-egy újabb segédcsapat, de az csak annyi annak, mint a tengernek a homoktorlat. Mint a zúgó tenger, jön utánuk harsogva a mongolok, dzungárok haragos tábora, s ők csak ketten vannak már, mire a nagy homokpusztára elérnek, melyen túl a Sachalin Ula csillámlik. – Itt egy új ellenség támad eléjük szemközt. Tábor az is, tenger az is. A homokzivatar az, a puszták réme. Az ég elsötétül, a szélfergeteg homoktölcsérei, mint eget emelő oszlopok orsóznak végig a sivatagon; a fövény hullámra kel, mint a háborgó tenger. A két futó e két bőszült óriás közé jutott. Melyiknek adja meg magát?

Egyiknek sem.

– Mersz-e velem jönni tovább? – kérdi Talapór khán a menyasszonyt.

Az a szemébe néz a férfinak, s azt hiszi, hogy az egy isten. – Megyek veled!

S Talapór khán nekivág a homokviharnak, keresztülvágtatva a leánnyal két közeledő homoktölcsér között: a „szél menyasszonyai” között harmadik menyasszony. A forró homok éget, mintha tűzzápor volna. Le kell előtte fekünni a földre. Talapór khán keblére fekteti Ain Kháne arcát, s köntösével takarja el, hogy a forró szél meg ne fojtsa; a fövény elsírolja őket, hogy csak a férfi kevély feje látszik ki a föld alól.

A vihar elvonul, Talapór khán kivonszolja a homok közül vele eltemetett társnőjét, szájába tölti kobakjából az utolsó maradék italt, életre támasztja; aztán a paripák után lát. Azok közül csak egy maradt élve: Talapór kháné, a menyasszony paripája a homokba fulladt. Most Talapór khán maga elé emeli a nyeregbe a leányt, s így viszi az aléltat tovább az ölében. Csendesen haladhatnak már előre: az üldözők táborát is szétkergette a vihar. Tisztára seperte az a láthatárt. Az utolsó mén még kitart. Kettős terhével is elüget a Sachalin Ula partjáig. Ott nagyot iszik a fekete vízből, s aztán biztatás nélkül beleveti magát, s átkaptat prüszkölve a túlsó partra, ott megrázkódik, térdre rogy, nagyot nyerít, gazdája szeme közé nézve megtört szemeivel, még egyszer csülökre kap, aztán levágja magát, s kileheli nemes páráját.

Hazáig elhozta az urát.

Itt aztán már Talapór khánnak az ölébe kellett venni az elalélt leányt, s így vinni tovább.

És az a férfi, aki annyi napon és éjszakán át, egyik paripáról a másikra szökve, vágtatott úttalan országokon keresztül, harcolt, vérben fürdött, ellenséget gázolt, agyonnyargalt lovának a húsából evett, s akkor ivott, mikor a fejét elborító zuhatag megbuktatá, s ez idő alatt álomra le nem hunyta a szemeit; a rettentő roham után, melyben elhullott mind az ezer kísérője, melyben elveszett az utolsó két paripája is, melynek a végén az ércből alkotott hős menyasszony maga is, mint egy bágyadt, halavány gyermek roskadt össze, megvallva asszonylétét, ez a férfi még akkor bírt elég testi-lelki erővel, felvenni a karjára az elrabolt menyasszonyt, s úgy vinni azt a legközelebbi emberlakig.

Az pedig a feleségének a sátora volt.

A jó Arzime, mikor megtudta, hogy férje minő útra vállalkozott, leköltözött minden jurtájával a Sachalin Ulának a partjára, ahonnan Talapór khán visszatértét várhatta.

Talapór khán odafektette a karjain hozott leányt a jó Arzime ölébe, s azt mondá neki:

– Íme, elhoztam Ain Khánét, Irzambek aráját. Itt van.

Amire a jó Arizme így szólt:

– Ain Kháne már itt van, de most meg Irzambek nincs hozzá. Ma érkezett tőle Szentpétervárról egy moszkó lovas izenettel, akitől visszaküldte a menyasszonyának a jegyben kapott vőlegényi övet, Irzambek Szentpétervárott már megházasodott: elvett egy aranyhajú hercegasszonyt, aki szép, gazdag és hatalmas, s aki mellett több feleséget tiltva van neki tartani.

Talapór khán e szóra körüldörzsölte az üstökét, s azt mondá:

– Ha Irzambek úgy kívánta, hát legyen úgy.

De mármost mi történjék Ain Khánéval?

A khánleány, akit menyegzője napján a vőlegénye keze közül, az apja és az egész nemzet láttára elraboltak, hogy előbbi vőlegényének juttassák, most egyszerre azzal legyen meggyalázva, hogy ismét visszaküldjék az apjához azzal a szóval, hogy most már a vőlegénynek nem kell a leány.

Hisz az olyan országos gyalázat volna: elragadni egy khánnak a leányát, és nem adni annak egy másik khánt férjül, ami méltó ok lenne rá, hogy az egész mongol nemzet felkerekedjék, s haddal támadja meg a törgauta nemzetet, s az ebből támadó keserves háborúnak vége ne szakadjon addig, míg a megsértő népből egyetlen férfi él.

– Mit tegyünk most? – kérdé Talapór khán a jó Arizmétől, miután jómaga hasztalan törte a fejét azon, hogy valamit kitaláljon.

– Én megmondom, hogy mit tégy. – mondá neki a jó Arizme. – Vedd nőül te magad Ain Khánét.

– Hogyan? Rajtad kívül még egy feleséget vegyek?

– Ez nálunk szokás. Apádnak, nagyapádnak mind két neje volt.

– De mikor én téged olyan nagyon szeretlek.

– Azért csak úgy fogsz szeretni. Hátha egy apának több gyermeke van, nem szereti-e valamennyit, a később szülöttért elvesz-e a korább szülöttől valamit az eddigi szeretetéből? Nem egy asztalhoz ülteti-e valamennyit? Nem egyformán öleli-e meg valamennyit? Ha két gyermeket lehet egyformán szeretni, hát két feleséget miért ne lehetne?

No, képzelem, hogy erre az okoskodásra hogy kiáltana fel elszörnyedve minden keresztyén ember, aki ezt hallaná (a mozaista már ne szóljon, mert annak ott van Jákob a két feleségével, meg Szent Dávid néggyel, hogy bölcs Salamonról ne is szóljunk) – pedig hát lehet-e annál nemesebb vonás egy nő jellemében, mint mikor a keleti nő azt a kincset, ami a nőnek legdrágább, legféltettebb, a férj szerelmét, egy más nővel meg tudja osztani, harag, gyűlölség nélkül; nem kever mérget a másik nő italába, akinek mosolyától szerelmesének arcát felvidulni látja, hanem tanítja a saját gyermekét jó testvérnek lenni annak a másik asszonynak a gyermekével?

A jó Arizme, mikor látta, hogy Talapór khán nem idegen ettől a gondolattól, maga fogott hozzá, hogy a szép Ain Kháné szívét megnyerje a számára. Felmagasztalta előtte Talapór khán nemes jó tulajdonait, amiket csak egy boldog feleség tudott egy férjben kiismerni. Annak az engedékenységét, derült kedélyét, hosszú türelmét, józanságát, harag-nem-tartását, míg egészen megszeretteté őt Ain Khánéval, s akkor aztán megkérte őt az ura számára második feleségül.

Ain Kháne azt válaszolta, hogy ha a nénje megengedi, ő kész férjhez menni Talapór khánhoz.

Akkor aztán ketten együtt hozzáfogtak a menyegzői öltöny hímzéséhez, hogy hamarább meglegyen, s ez idő alatt, egy hímzőráma mellett ülve mind a ketten, a jó Arizme folyton oktatta a menyasszonyt, hogy kell viselnie magát, ha Talapór khán szeretetét meg akarja nyerni. Mik annak a szokásai? Hogy szereti a kedvenc ételeit elkészíttetni? Micsoda indulatai vannak, amik elől az asszonynak ki kell térni, hogy a férjével meg ne utáltassa magát? S Ain Kháne figyelmes tanítvány volt.

És azután Arizme egy külön jurtát készíttetett Ain Kháne számára, ahol mint új asszony lakjék; abba átrakta legszebb selyemszőnyegeit, prémes takaróit, kínai ládáit; még a házi istenei közül is a leghatalmasabb rézbálványt az ő számára választotta ki. A menyegző napján ő fésülte meg, ő fonta be a haját, s mikor megcsókolta őt és bevezette az új sátorba a menyegző éjén, a csortában minden kakast leborított fonott kas alá, hogy meg ne háborítsák a boldogok álmát.

S ettől fogva Talapór khánnak jobbról is ült egy asszony az oldala mellett, balról is, s mind a kettő versenyzett, hogy ízes falatokat dugdosson a szájába, édes szavakat sugdosson a fülébe, s édes mosolygással nézzen a szemébe, s Talapór khán éppen nem érezte magát szerencsétlennek.

Hanem, hát mi közünk nekünk a pogány bálványimádók bolondságaihoz, hogy én azokat neked úgy hegyiről tövire elmeséljem, kedves Kázi Mohamed?

Nem arról van itt most szó; hanem hogy mint jutott hozzá a moszkó az Amur-vidék birtokához.

Mint tudod, Ázsiában az orosz szent birodalom s a kínai Mennyei Birodalom régóta határosak egymással.

Csakhogy aziránt nem voltak tisztában, hogy mi az a „határ”.

Mert voltak ugyan határköveik, csakhogy azokat ha a kínaiak lerakták valahová, az orosz mérnökök nekimentek, s egy-egy repülő-hadoszlop fedezete alatt messze földre beljebb vitték, ott tették le. Egy-egy ország volt a közbeeső különbözet.

Eközben az történt, hogy a kínaiak valami hiábavalóság miatt összevesztek az angolokkal és franciákkal. Azok hadsereggel jöttek bosszút állani e sérelemért. Könnyű munkájuk volt. A mandzsu hadsereg rég elveszté hajdani harci erényeit, s régi rendszerű orosz fegyvereivel meg sem állhatott az új találmányú hadigépek előtt. A franciák és angolok a birodalom fővárosa előtt álltak, s csak akarniok kellett volna, a fővárossal együtt az egész Mennyei Birodalom az ő hatalmukba eshetett volna.

A mandarinok, a császár kétségbe voltak esve.

Ekkor előállt a hajdani legveszélyesebb ellenség, s a most még veszélyesebb jó barát, az orosz birodalom követe. Ugyanaz, ki ez évben mint sztambuli követ magát a szultánt is meg akarta venni húszmillió rubelért. Az most megvette a kínai császárt. Mégpedig igen olcsó áron: egy kis ijedségért.

Mikor a császár, a mandarinok, a fővezérek a varkocsaikat tépve szaladgáltak kétségbeesetten, akkor odament hozzájuk a moszkó, s azt mondá:

– Én megszabadítlak titeket a veres hajú szörnyetegektől, ha aláírjátok, hogy az Amur bal partja legyen a határ a két birodalom között.

Törődtek is ezek az Amurral akkor, mikor a „sárga folyó” volt nekik legforróbb. Aláírták minden kívánságát. Még azt is, hogy az orosz karavánoknak legyen egyedüli joguk Kínával a kereskedést fenntartani.

– De hát hol vannak a hadseregeid, amikkel a veres hajú gonosztevőket elűzöd? – kérdezék a mandarinok a moszkótól.

– Elfújom én azokat a szájammal – mondá az orosz diplomata, s azzal kivitette magát hordszéken a szövetségesek táborába. Ott elmondta a fővezérnek, hogy a kínaiak négyszázezer harcost tartanak Peking körül elrejtve, s csak azt várják, hogy a szövetségesek megszállják a várost, akkor minden oldalról meg fogják őket rohanni, s lemészárolják az utolsó emberig. Az orosz követ felfedte európai barátainak csupa emberszeretetből az egész pokoli haditervet – amiről a szegény kínaiak maguk egy szót sem tudtak, s azzal úgy megrökönyíté a betörőket, hogy semmit sem tartottak tanácsosabbnak, mint békét kötni a kínai császárral, aminek a végén ők kaptak egy kis tengerpartot, de a közbenjáró moszkó megkapta az egész Amur-vidéket, egy akkora országot, mint az egész európai Törökország; aminek elnyerése után mármost az orosz költők a pompás magnolia-erdőkről énekelhetnek, amik tavasszal lilaszín virágözönnel borítják az Amur partját, s azt mondják, hogy ez a paradicsom, ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán – Szibéria. És tökéletes igazuk van.

Csak nép kellett még a boldog Kanaánnak. Azt is meghozta a jó sors.

A nyolcvanezer kalmuk család, ami százötven év előtt elhagyta a Volga vidékét, hogy elfusson az orosz elől, addig ment előre, míg kilencven délkörrel odább, az egész kerek föld egynegyed részével távolabb megint belement Oroszországba. Félig ő húzta magához Oroszországot, félig az húzta magához őt. Alája fúrta magát, mint a vakand.

Csak még meg kellett hódoltatni a letelepült törgauta népet, s ezt végezte el egy pár bűbájos kék szem ott a Néva mellett. Annak a bűbájos kék szempárnak a tulajdonosnéja előkelő hercegasszony volt Szentpétervárott, akinek a férje magas államhivatalt viselt.

A szép hölgy szenvedélyesen szeretett egy más fiatal bojárt, ki a császári testőrségnél szolgált.

A fiatal szerető és az öreg férj egy napon találkozót adtak egymásnak a Néva szigetén, s onnan a férj nem tért vissza.

E párbaj miatt a testőrtisztet elküldték a Csendes-óceán partjára, egy akkor keletkező város: Nikolajevszk kormányzójául kinevezve. A szép hölgynek pedig, kinek a férjét megölte, be kellett menni egy kolostorba.

Ekkor került a lámpafény elé Irzambek herceg, akit az orosz birodalmi városban rendkívüli kitüntetésekkel fogadtak.

Az mind nem hatott a nomád ifjúra.

Egyszer aztán előhívták a kolostorból a szép varázsló kék szemek tündérét, s tudtára adták, hogy van egy út, mely őt Nikolajevszkbe elvezeti – ez a nászút a kalmuk fejedelemfi oldalán. Mint a kalmukok fejedelemnője, eljuthat Nikolajevszkbe, s elfoglalhatja rezidenciáját, mely szomszédos lesz a kormányzó palotájával!

Mit meg nem tett ez a szerelmes asszony azért, hogy régi kedvesét újra föltalálhassa! Még a kalmukok eljegyzési lakomáját is elkölté Irzambekkel, ami pedig egy pár keresztes pók. Hisz ő maga gonoszabb pók volt annál, aki úgy körül tudta hálózni a gyanútlan kalmuk herceget, mint egy dongót, mikor aztán megkötötte, akkor elvitte őt magával hálója túlsó szegletébe, ami a jégtenger partjához volt kötve.

S amíg a nászút tartott, közelíteni sem engedte magához a fejedelmi házastárst, azt mondta neki: „Hitünk tiltja, hogy addig megöleljük egymást, amíg atyád ránk nem adja az áldását!”

Irzambek khán sietett haza az atyja áldását megnyerni.

Talapór khán pedig azzal ült békében a tevebőrön, egyik felől a jó Arizmét, másik felől a szép Ain Khánét engedve vállára dűlni. Délelőtt vadászott, délután pipázott.

Tigrisek nem nyugtalanították a birodalmát többé. Minden aulnak volt védelmező kozák őrsége.

Egyszer aztán visszaérkezett Szentpétervárról a jó Cseremikoff.

Talapór khán nagyon örült, hogy újra megláthatta a derék, jó barátot.

A nemes férfiú előmutatott a khánnak egy írást, amire nagy veres pecsét volt ütve kétfejű sassal, s azt magyarázta ki neki ebből az irkafirkából, hogy a hatalmas cár Cseremikoffot tette meg az Amur-vidék főfelügyelőjévé, ki a kháni méltóságban megerősített Irzambek fejedelem mellett az országot rendben fogja tartani: rendőrséget, rendes postajárást szervez, az arany- és ezüstbányákat mívelteti, a védelem költségei fejében valami kis adófizetést is óhajt, s a törgauta nép javából rendes ezredeket szervez, amiknek szabad lesz a cár hadseregében szolgálni.

Talapór khán azt felelte rá, hogy „Ha Irzambek úgy kívánta, hát legyen úgy”. És tovább pipázott.

S attól fogva a kozák szolgáltatta az igazságot a kalmuknak, s tanította őt engedelmességre és egy helyben maradásra. Rövid időn megint előkerült Cseremikoff, s hozott magával egy hosszú kabátos és magas süveges urat, akit úgy mutatott be, mint Dundukov archimandritát, ki a fenséges, Volga melletti uralkodó kalmuk fejedelemág sarja; a cár kegyelméből a solovecski zárdában papi pályára neveltetett, s most az Amur melletti kalmuk nemzet főpapjává lett kinevezve, ki a keresztyén hitet be fogja plántálni ez országba.

S azzal előmutatott egy másik írást, amelyikből megint azt mutogatta ki, hogy Irzambek khán az egész népével együtt áttért az egyedül idvezítő ortodox hitre.

Talapór khán kiverte a pipáját, s azt mondta, hogy ha Irzambek úgy kívánta, hát legyen úgy! S azzal maga is nekivetkőzött, és meg hagyta magát kereszteltetni, s azután megint megtöltötte a pipáját, s tovább pipázott.

Cseremikoffot aztán nem látta többet; hanem Dundukov ott maradt nála, és igyekezett őt a felvett hit alapelveibe bevezetgetni.

Megmagyarázta neki, hogy a hittérítés nem megy anélkül, hogy a régi rézbálványok más, szebb jelvényekkel ki ne cseréltessenek, s a lámákra sincs szükség: azokat ki kell űzni a Góbi-pusztára.

Talapór khán azt mondá rá, hogy ha Irzambek úgy kívánta, hát legyen úgy, s azontúl a kozák tanította a kalmuknak a katekizmust.

A törzsek vezéreinek mind nem tetszettek ezek az új dolgok; fel is gyülekeztek Talapór khánhoz, s elmentek a jurtájához, s ott pipáztak vele együtt, körülülve a tevebőrt, és szürcsölgetve a marhavérrel kövesztett téglatea finom italát, hanem szót emelni mind nem mertek Dundukov archimandritától, akinek ékesen szólása hatalmasabb gyorsaságú volt, mint a dzsiggetáj nyargalása a pusztán. Csak úgy a szakálluk közé dohogtak, hogy nem jó dolgok ezek!

Egy napon aztán, mikor Talapór khán ismét együtt ült országnagyjaival a fejedelmi jurtában – hosszú pipaszáraikból szopogatva az édes füstöt, s pipáikat mind a középen egymáshoz rakva; – egyfelől ott ült mellette a jó Arizme, másfelől a szép Ain Kháne, s ha Arizme megtölté a pipáját, akkor Ain Kháne hozott rá parazsat a tűzhelyről, gyöngéd markában rázogatva azt, hogy meg ne égesse a tenyerét, ezért jutalmul Talapór khán a saját teáscsészéjét egyszer a jó Arizmének, másszor meg a szép Ain Khánénak nyújtá oda szürcsölésre – hát ekkor rátért a kényes pontra Dundukov archimandrita.

– Talapór khán! Az új hit, melyet fölvettél, tiltja neked a két feleség tartást.

– De ha az nekem jólesik, s a két asszony meg van vele elégedve.

– Ez nem elég az üdvösségre. A vallás csak egy feleséget enged elvenni.

– De hátha egy keresztyén ember két asszonyt talál megszeretni, akkor mit cselekszik?

– Az egyiket titokban szereti, s azzal bűnt követ el, amiért, ha pap föl nem oldja (az pedig pénzbe kerül), a pokolra jut.

– Az apámnak is két felesége volt meg a nagyapámnak is.

– Azok mind a pokolra jutottak.

– De már akkor én is megyek oda, ahol az apám meg a nagyapám van; mert ott jó társaságban leszek.

– De azonban a bűnös életnek még ezen a világon is megvan a maga büntetése. Ha te két feleséget tartasz, akkor nem vagy udvarképes. Soha meg nem jelenhetsz sem a cár, sem az ő helytartói előtt, s feleségedet be nem mutathatod. Azonkívül a törvény előtt is meglakolsz, mert két feleségtől származó gyermekeidet nem fogják elismerni törvényes örököseidnek, s vagyonod holtod után a cárra száll.

– Tehát hogy segítsek ezen?

– Az egyik feleségedet el kell bocsátanod.

– De hát melyiket?

– Azt magad határozd el. Talán az öregebbet.

– Hogyan? Az én drága jó Arizmémet, aki húsz év óta takargatja be az én lelkemet az ő meleg hűségével: az én Irzambek fiamnak az anyját, ki gyermekemet világra hozta, tejével táplálta, szavaival szelídítgeté; a jó tanácsadót, aki helyettem gondolkozik, mikor az én eszem pihen; aki ifjúsága virágával az én szívemet megkoszorúzta; akinek a hangját ha hallom, akkor tudom csak, hogy otthon vagyok; akihez hasonló áldott lélek nincs több a világon. Dejsz, az én Arizmémet el nem bocsátom.

S gyöngéden magához szorítá a jó asszonyt a jobb karjával.

– Hát akkor bocsásd el a másikat, az ifjabbat – mondá rá Dundukov Eleuther archimandrita.

– Micsoda? Az én drága Ain Khánémtől váljak-e meg, akit fegyverrel, harccal ragadtam el az atyja sátorából; kiben minden tökéletességet föltalálok, ami a tündér és az asszony között van, aki mellett nekem a sivatag is paradicsom, s aki nélkül a paradicsom is sivatag. Ah, az én Ain Khánémat én magamtól el nem taszítom.

S ezzel forrón ölelé kebléhez a szép asszonyt bal karjával.

– Márpedig, ha a szent orosz birodalomban igazhívő fejedelmül meg akarsz maradni, vagy az egyiken, vagy a másikon túl kell adnod. Válassz!

Talapór khánnak szájából kiesett a pipa. Megállt az esze:

– Mit tegyek?

Ekkor mind a két asszony, akiket magához szorítva tartott, odasúgott a fülébe valamit. – Talán mind a kettő ugyanazt a szót mondta.

Talapór khán szemei egyszerre kivillantak erre a szóra, fölugrott ültéből, kiállt a tevebőr közepére. Először az egyik öklét, azután a másik öklét lökte föl a levegőbe, lábaival dobbantott, kirántotta öve mellől a baltáját, azt elkezdte forgatni, táncra kelt, és dalolt hozzá: valami mélán vontatott s éles fölkiáltásoktól megszaggatott dalt. – És arra a többi törzsvezérek is fölugráltak: ugyanazt a táncot kezdték járni, s ugyanazt a dalt dalolták – ragályos volt az, mint a szent őrjöngők tánca, Dundukov Eleuther maga is sápadt és reszketett, mikor azt a táncot látta, s azt a dalt hallá. Valami eszébe jutott gyermekkorából, mikor még a pusztán lakott. Utoljára ő is fölugrott, félrecsapta a püspöksüvegét, övébe dugta a palástja végét, s együtt járta testvéreivel a fegyvertáncot.

Kivonultak a jurtából a szabadba, e táncot, e dalt folytatva; az aul minden jurtájából előjöttek a férfiak, s aztán végigterjedt az egész országon az az őrjöngés, hogy a férfiak elkezdtek táncolni, dalolni, s baltáikat forgatni a fejük fölött.

A kozákok bámulták, hogy mit jelent ez?

Irzambek khán szerencsésen megérkezett kék szemű tündérével Nikolajevszkbe. A kormányzó megcsókolta először őtet, azután a feleségét.

A szép tündérnő megmagyarázta ezt neki. Oroszországban ez a szokás: az idegenek megcsókolják egymás ajkát üdvözlésképpen.

– Ejnye, de szeretnék én akkor a feleségemre nézve idegen ember lenni! – mondá Irzambek khán. Neki még nem volt szabad a hitvese ajkait szájával érinteni, amíg az apja áldását el nem hozza.

De sietett is minél előbb felkeresni a Sachalin Ula vidékét s a törgauta népet.

A Sachalin Ula vidékét megtalálta; de a törgauta népet sehol. Ott voltak a lerakott obonjaik, lókoponyákból emelt emlékgúláik; de ők maguk sehol.

Miképp nagyapja, Zikohór khán egykor, úgy vándorolt Irzambek erdőről erdőre, s nem talált egy élő embert, nem egy őrzött nyájat, a buja legelőket ellepték a dzsiggetáj ménesek, s azok rábámultak a közeledőre: hát ez miféle vad?

Míg aztán az útilapu és a csalán elvezette őt is ahhoz az ősi girájhoz, amiben a Tuptsin Láma lakott.

A Tuptsin Láma száznegyven évet számlált már, s helyéből nem tudott megmozdulni többé. Keze, lába és feje folyvást apróra reszketett, s a hangja csupa suttogás volt.

A kő mellett, amelyen ült, minden reggel nőtt ki a lágy, nyirkos földből egy húsos gomba, aminek kemma a neve. Ezzel táplálta őt csoda módon a föld. Csak le kellett hajolnia a lábához: ott volt az étke.

Mikor Irzambek khán belépett a girájba, a Tuptsin Láma ráismert, s elkezdett mosolyogni. Kiszáradt arcán a száz redő nevetésre torzult el.

– Hol van apám? Hol a törgauta nép? – kérdezé tőle nyers, parancsoló hangon Irzambek.

A Tuptsin Láma reszketve, suttogva felelt.

– Visszamentek a pusztába, akinek neve Sámó.

– És nyájaim, gulyáim, méneseim?

– Azokat is magukkal vitték a pusztába, akinek neve Sámó.

– De hiszen hódolatot fogadtak az oroszok cárjának.

– Azzal együtt mentek a pusztába, akinek neve Sámó.

– Ám a keresztséget is fölvették mindannyian.

– Azt is elvitték magukkal a pusztába, akinek neve Sámó.

– De hogy mertek az én akaratom ellen cselekedni? Nem vagyok-e én a törgauta nemzet khánja?

E szóra felemelkedett helyéről a Tuptsin Láma, s reszkető kezét kinyújtva Irzambek felé, mint a mécs, mely a kialvásához közelg, suttogó szavát hallható hanggá emelve, kiálta:

– Mi vagy te? A törgauta nemzet khánja vagy te? Majd én megmondom neked, hogy mi vagy te, Irzambek! A nikolajevszki kormányzó szeretőjének a férje vagy te – az irám szarvainak a viselője vagy te – a kutyának a farka vagy te, akit az eb, mikor a gazdájának hízelkedik, jobbra csóvál, balra csóvál. Ez vagy te!

Azzal hanyatt esett a kőre, s megszűnt reszketni: meghalt.

Így vesztett el az orosz birodalom egy pár szép szem epedő ragyogása miatt egymillióra menő, békében, harcban erős népet, annak minden lábon mozgó gazdagságával együtt.

Azóta folyvást igyekezik az üresen maradt paradicsomot benépesíteni száműzött lengyelekkel, elfogott cserkeszekkel és szabadelvű oroszokkal; de lassan megy a munka.

No, majd ha a szerbek, románok és bolgárok is hozzájárulnak a maguk illetékeivel, akkor gyorsabban fog menni Szibéria benépesítése.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem