VIII. Ha a Szemes kiszárad
VIII. Ha a Szemes kiszárad
Veljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített hellyé alakította át Szucsuk-Kaleht. Nem is az most már annak a neve, hanem Veljaminovszk.
Bevehetetlen csillagsáncok, redoute-ok láncolata őrzi a kikötőt, messze hordó ágyúk ütegeivel ellátva, s a Szemes folyam partján végig már elkészült a hatalmas katonai étape-út csaknem egészen a Tamara királynő váráig.
Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el támadás nélkül, s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a kétszersültet, aki a forró vízben megáztatta.
Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyújtott tűz nem terjed benne tovább; kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat vágni fejszével az erdőn keresztül, s aztán minden puskalövésnyire magas őrházakat állítani fel, amik olyanok, mint a galambdúc. Az őrt hágcsón bocsátják fel, s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a tovavitt lábtóval.
Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája kerítésén kívül is, azt nem tette anélkül, hogy a kétcsövű puskáját magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a hintaja előtt haladt egy kerekes ágyú, mögötte dromedár hátára csatolva egy hegyi ágyú; az ágyúknak előtte-utána egy-egy pulk kozák. Csak éppen hogy esernyőt nem vitt magával.
– Pompás szibériai idő van! – mondá egy napon a tábornok, mikor az északi szél telefútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az ablakán, a gyűlölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel dolgozik, tudom, s a cserkesz elbújik az odújába!
Hadsegédét hívatta:
– Mi újság?
– Parancsára, tábornok. Az éjjel nagy vihar volt.
– Jól van. Ez az én parancsomra történt. Hát aztán?
– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállítóhajónkat mind elsüllyeszté.
– De már ez nem az én parancsomra történt. A hajósok megmenekültek-e?
– Parancsára, tábornok, tízen kívül mind a tengerbe fulladtak.
– No, hát annak a tíznek kancsukát kell adni.
– Engedelmet, tábornok, a hajósoknak kiváltságuk van.
– Micsoda kiváltságuk?
– Azok nem kancsukát kapnak, hanem kilencfarkú macskát.
A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; a tengerpart tele volt hajói roncsaival, s az egész végtelen Pontus – tükör simára volt söpörve minden vitorlától.
S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan olvadni kezdett.
Mikor estefelé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult, megtekinteni a nagy Veljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a legelső munkafelügyelőtől:
– Mi újság?
– Parancsára, tábornok; egy óra óta a Szemes folyam egészen kiszáradt.
– Hogyan száradt ki?
– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, teknősbékák mind ott nyüzsögnek a meder kopoltyúiban.
– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek. Fogjanak halat.
S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén nekiállt a halászás legolcsóbb nemének.
A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt, találgatták az okát, fennhangon.
Hejh! Ha valaki meghozta volna Mczhetisz végrendeletét, amit az Veljaminoffnak hagyott hátra: „Mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizd magadat az árvíztől”.
Szokott ez így történni máskor is.
Az oka bizonyosan az, hogy a gátat tört Alazán-tó a Jachwa régi medrét elfoglalta, s a magával hozott szálfa- és sziklatömeggel a Szemesbe szakadva, azt a sziklaszorost, amit a Tamara várhegye képez, eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő fenn úszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha azok azt végre keresztültörik!
…Nyolc óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha ilyen préda nem kínálkozott a számukra.
Reggel három óra tájon aztán valami apokaliptikus világomlás robaja hangzott föl a távol hegyek mögül, ami nőttön-növekedő pokoli hangemelkedésben közelített Veljaminovszk felé.
– Mi az? – kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.
– Parancsára, tábornok, úszunk.
– Úszunk? Hol?
– Itt a vár közepén.
– Miben?
– Vízben. Éppen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a Néva elöntötte egész Szentpétervárat, s a tengerről a gályákat a cári palota erkélyeihez csapkodta oda.
Ez hihetetlen volt.
Veljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a sánctetőre, s amit látott, az káprázatnak is sok volt.
Egy úszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy messzeségben, s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő váracsai, csillagsáncai.
És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani, eltűnni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s jajkiáltásával tölté el annak környékét.
Mint mikor Fáraó üldöző hadaira ráomlott a Veres-tenger dagálya, úgy menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva, egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba kapaszkodva: a magas őrházak galambdúcai megteltek fölmászó emberi hangyabollyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a letört alkotványt.
S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter magasságot emelkedett, s már a fellegvár sáncait fogta körül. Az ítéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott labdaképp, s azokkal döngette a fellegvár falait; aláfúrta magát a föld alatti tűzaknáknak, s azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk, bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a tengeröbölt, s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.
A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott Szent Kristófnak, hogy kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb hegyoldalra, s onnan nézhette, miképp nyeli el az irtóztató szörny egymás után Veljaminovszk erődét; sánc sánc után mint omlik le előtte; csak az őrtorony védi életre-halálra magát, és azt a tetején lobogó büszke zászlót.
Estére Veljaminovszk várából egy sánc sem volt.
…A Daal isten úgy szokott tenni, ha megharagszik.
S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor rombolta szét így az oroszok által a Kabardában épített védműveket, s a Kazbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal isten népei, akik védik a maguk istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamara királynő óta – védték már Semiramis ellen – védték Mithridates ellen – védték Róma minden cézárjai – Dzsingisz kán minden hordái ellen – védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen, s védeni fogják még akkor is – mikor Szentpétervár palotái fölött éppen úgy összecsap a tengerfövény, ahogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy, még ma nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.
*
A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt, s a Szemes megint visszatért a medrébe. Odavolt az egész élelmikészlet, minden raktár eliszapolva, s új élelmet beszerezni az abház parton tiszta képtelenség tavasszal és ellenségnek.
De ami még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlenegy töltény, s a lőfegyverekhez csak annyi, amennyit a katonák a tölténytáskáikban elvittek.
Itt maradni nem lehetett. A szállítóhajók tönkrementek; még csak egy hírmondó vitorlás sem maradt, mely hírt vigyen az ideszorult sereg szomorú helyzetéről.
Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig az erdőkön keresztül. – Azok pedig tele vannak bosszúszomjas cserkeszekkel, akik minden napi járóföldet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.
Veljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a kaukázusi láz.
Ott a beomlott sánc ormán, a magára maradt ágyú űrlyukában gubbaszkodott a sárgazöld béka, s énekelte: „Ülüm, ülüm, chva!”
Tizenháromezer embernek szóló halotti dal!
*
Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de minden küldöncük odavesz most is.
*
Hát Riumin és Izméne?
Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a szatírfő vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város. Daal isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.
