VII. Uvilszász város
VII. Uvilszász város
A két szökevénynek kedvezett az időjárás és szerencse.
A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befútta a nyomot, a jezid falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak. Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófúvás alatt siettek előre. A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszűnt a vihar, a nap újra kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egynapi járó ugrás volt közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, amik napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap nincsenek kifáradva.
Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak, s előszedték élelmikészletüket, Riumin maga leült egy sziklára, s Izménét ölébe vette, hogy meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.
Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kincseket, amikre Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a rutalevél mintájú aranyjegeceket, ahogy azok a föld méhéből előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre.
– Hogy jutottál ezekhez? – kérdé Riumin.
– Úgy loptam.
– Te loptál? – szólt Riumin elbámulva.
– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat, anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.
Riumin a leány kezét a saját fejére tette.
– Szálljon az én fejemre minden bűnöd!
És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, ami most ővele történik, már megtörtént egyszer a világon, s talán éppen ezen a helyen? Talán éppen itt, ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e szókat: „Én megloptam a föld alatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt, megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet teérted, hogy a mesés aranygyapjút elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az isteneket!” Vajon ő is úgy meg foga-e csalni Izménét, mint Jázon megcsalta Medeát?
De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? Vagy a Simpleiadok mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták idejében?
– Siessünk!
Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a galgár tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.
– Én jól ismerem erre az utakat – biztatá Riumint a szerető leány. – Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bízd magadat énrám!
Hogyne bízhatta volna rá magát Riumin!
– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt megtaláljuk Uvilszász várost.
– Várost? – szólt Riumin megütközve.
– Ne félj! Holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem félsz velem ott tölteni egy éjt?
– Paradicsom lesz az, ha te ott léssz!
Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek alászállni, melyet egy ítéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat, a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklába, s a kőrózsa, a kövér szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem. Talán valaha Circe virágoskertje volt ott.
Izméne mind mélyebben vezette a sziklalabyrinthba útitársát. – A mennydörgés egyre közelít, siessünk menedékünkbe; még utolér!
A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztültört fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha otthon volna.
Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy természetalkotta ördöghídja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architravok szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornácok össze voltak döntve; a ciszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kaviccsal volt kirakva mozaik módra, s a forrásvizét most is csorgatta a szájába fogott csövön át egy kalcedonból faragott szatírfő.
– Lásd, milyen jó helyünk lesz itten! – suttogá Izméne.
Egy szerető párnak éppen elég.
Akik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnökkel, amik nem közönséges halandók bűnei. Bűnök, amiknek neve hőstett; szerelem, aminek neve misztérium.
A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, akik nem félnek tőle.
– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!
Van-e felségesebb hang, mint a csók a mennydörgésen keresztül?
És azután átölelték és megcsókolták egymást, s nem féltek tőle, akárhogy dörög az ég fejük fölött.
Az pedig nem az ég volt, aki dörgött, hanem a Daal isten.
Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög, mint a hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem ahogy víz szokott, kígyófutásban, kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban, keresztültörve halmokat, szirteket, amiket útjában talál, kiforgatva helyéből az álló bércet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyűvi gyökereiből, s az egész rengeteget pozdorjává törve, zúdítja maga előtt, míg egy-egy szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdőtömeg betömi a hegyszakadék kijáratát, s dacolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár küzd az önrakta akadállyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta ássa alá forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal az összezúzott sziklát és rengeteget.
Még az örökkévaló kő is megszűnik előtte; hát még ami halandónak született…
Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Seherezádé vég nélküli regéi a föld alatti gnómok titkos életéről, kik a sziklák kincseit kizsákmányolják és sohasem beszélnek, mégis megértik egymást. A szatírfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.
