II. A paradicsom
II. A paradicsom
Riumin beváltotta a szavát, amit a királynőnek adott. A szentpétervári ágyúöntöde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba, hogy az ágyúcsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző sziklaerődöket ellátták hatalmas, tűzokádó csövekkel, s ezzel az aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.
Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is Oroszország kezében?
Nincsenek-e meg azok a fegyverek, amik elfoglalták Mingreliát, Daghesztánt, Arméniát, Grúziát; szép szóval, hízelkedéssel, a királynők, hercegasszonyok szívén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a férfit, megejtve mind a kettőnél a hiúságot? Ezek az idegen szürke szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.
Riumin napról napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, ami az iparban tökély; a velencések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából kiűzött babizmus híve a szőnyeg- és sálkészítést, a szaracén a kardvasgyártást, a kínai a selyemtenyésztést, s az egyiptomi a holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak kincsekkel vannak megrakva.
Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét abban versenyezteti, hogy melyik tud nagyobb jólétet felmutatni? Melyik múlja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem nemes verseny.
Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájcban három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban egymással a legelkeseredettebb harcot viseli, úgy összeszövetkeznek a Kaukázusban is az idegen ajkúak egy hazaszerető néppé. Ki tette a helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-isten tette azzá: a hegyek.
A példát megadta rá Manszur Éliás, a nagy próféta, ki a mohamedán vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a shiitát és szunnitát itt a hegyek között ki tudta békíteni, s muridita név alatt egyesíte törököt, perzsát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az udiak tovább mentek, ők egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával, a buddhistával és a tűzimádóval, s azt mondták: közös Istenünk a föld, a haza.
Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin: saját nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne legyen.
És a másik, amit nem tudott felfedezni sehogy: a keresett aranytelep.
A rábízott ágyúgyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány hegyeit, ahol ércet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, cinket, ként eleget, de sehol se találta nyomát ezüst- vagy aranybányának.
Pedig az ország népe ragyog a két nemes érctől. Az előkelők ezüsttálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből van, az asszonyok aranyláncokat, karpereceket viselnek, s a vezérek lovainak zablája és kengyelhágója színarany. A királynő trónja tömör aranyból készült, s az asztaltáblája, melynél a törvényt szentesítik, egy roppant aranylap maga.
És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt szabad. Az gyanút költött volna ellene.
Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar és gazdálkodás teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által. Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik nagy időközökben idevetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány kiváló embereivel, s a jó siker hálára kötelezte a népet.
Hogy Alzahira szívében minő foglalást tett a hódító, azt a „királynő” nem vallotta meg, de az „asszony” epedő arca, s titkos sóhajtásai annál inkább elárulták.
Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, ahol csak egy óriási bazalttömeg állta el a folyam rohamát, amit egy földrengés döntött oda le a múlt esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a mögötte levő tó felszínét éppen annyira felemelte, amennyi saját magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a sziklához, s azalatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a szokatlan vízárban.
Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni. Búvárharangot készített, ami még akkor Európában is új találmány volt, s annak a segélyével a tóban, a víz alatt fúratott tűzaknákat az ellenálló sziklatömegbe. Amikor ez elkészült, akkor a jezidek kényszermunkája be lesz fejezve.
És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Ghod várába a kettős lakodalmat megtartani.
Izméne kedvenc hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné búsongva gondol arra a napra, amikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne mindent megsugdosott Riuminnak.
A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a nő, aki szeret; már féltékeny is volt.
Egyszer azt kérdezé Riumintól:
– Mikor készülsz el a tűzaknával?
– Már készen vagyok.
– Mi van még hátra?
– A megtöltés és felrobbantás.
– S mikor történik ez meg?
Riumin mélyen a szemébe nézett a kérdező nőnek, s azt felelé:
– Ha akarod, holnap; ha akarod, egy év múlva; ha akarod, sohasem.
– Tehát, egy év múlva! – mondá a királynő, kezét nyújtva a délceg férfinak, aki szemébe merte ezt mondani.
(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, amíg föl nem fedezte az ország aranytelepeit.)
Alzahira megtudta azt, hogy viszontszerettetik, Riumin addig marad itt, ameddig ő kívánja.
Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. Ahol a szerelem napja süt, ott az árnyékot is vet.
E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől eltávozhatni s Riumint fölkeresni.
Oleg az arcáról látta, hogy a leánynak valami nagy baja van.
– Mi lelt? – kérdé, megcirógatva a leány arcát.
A leány sóhajtva felelt:
– A királynő azt mondta, hogy neked még egy évig itt kell maradnod.
– S ez neked fáj?
– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra, hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani Csengli ghiraihoz.
Riumin nevetett.
– No, és te attól ijedtél meg, hogy férjhez vesznek?
– Én nem akarok férjhez menni.
– Gondold meg, egy fejedelem kér feleségül!
– Én nem megyek hozzá, inkább meghalok.
– De azt nem mondhatod a királynénak.
– Nem ám. Valami rosszat hinne felőlem.
– Azt hinné, hogy valaki mást szeretsz.
– S ezt nem szabad neki hinni soha, soha! – szólt a leány kigyulladt arccal.
– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, amit mond, s tégy úgy, mintha beleegyeznél.
– Te nem akarsz elküldeni magadtól? – kérdé Izméne félénken repeső várakozással.
– Nem! – felelt Riumin, s marasztaló szorítással fogta meg a leány kezét.
A leány szemeiben öröm sugárzott a könnyeken keresztül.
Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a cél felé. Felkereste Alzahirát.
– Királynő! – kezdé Riumin. – Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából, én csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből történetet csináljak.
A királynő komolyan ingatta szép szoborfejét.
– Ez a nép addig boldog, amíg története nincs. Láttad utolsó királynéjának sírját, aki hadat viselt; síremlékén olvastad a khucuri betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arcképe, ami sírja fölé van fölállítva, a meghódított Gündzséból lett idehozva. Mind a kettő félig lesüllyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a nép háborút. Fegyverét csak arra tartja, hogy ahol egymással viszálykodó törzseket talál, közéjük álljon és szétválassza őket. Olvasd végig aranykrónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, akiknek nevei után csak az van írva: „Boldog volt, szerette férjét, és népei szerették őt”. Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen följegyezve?
– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hírül hoznak mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít tartományod felé, mint amilyenekkel Tamara királyné küzdött. Én ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti egész Európa népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének boldog népek lenni; ifjúságuk boldog korát nem tölteni fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, aki fegyvert hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak, s amit ő akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít feléd!
A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját nemzetének, amiért a cár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.
– Hadd jöjjön! – mondá a fenyegetésre. – Három nap alatt harmincezer fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.
– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes hadcsapatokat kell tartani.
– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem, s tanácsunk helybenhagyja.
– Ezzel szemben súlyos költség fog nehezedni az országra.
– Megbírjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve: aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.
– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet búzával és selyemgubókkal fizetni; oda arany- és ezüstpénz kell, ami kis tömegben nagy értéket képvisel, s ahogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.
Alzahira erre fölkelt a helyéről, s azt mondá Riuminnak:
– Kövess!
A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott megállítá őt a trón előtt.
– Tudod, hogy ez színaranyból van?
– Nagybecsű ereklye.
– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kívánná. Azonban elhiheted, hogy amely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak bőven kell tanyázni.
Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek hármas zárját a királyné felnyitá, s a feltárult ajtón át egy szűk kőlépcsőn levezette Riumint.
A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott tömegei a zacskókba kötött kivert ezüstpénznek. Közöttük nagy ércurnák, megtöltve arannyal. Megannyi millió!
A föld alatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő lámpa lobogott, távolról ide vezetett nafta lángja, minő a tűzimádók bakui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak. Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök érceket.
Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegecig, s megannyi csodálatos kabbalisztikus képletei a föld alatt működő istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztülfurkálva.
Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb ércet, mely fehérebb a hónál, és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban „androdamant”-nak nevezték, ami annyit tesz, hogy férfiszelídítő; egy gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik, kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez ércből van készítve egészen, Európában csak a múzeumok rejtegetik még.
Alzahira rámutatott a kincsekre.
– Ha kell, ez mind a tied.
S azok között a legdrágább arany, a királynő szíve maga is.
– Hiszed-e, hogy a Kaukázus bányái elég gazdagok?
Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanúk. Az elevenné lett álmok, az ezeregyéjszaka mesés kincsbarlangja maga.
Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét, s azt szívéhez ne szorítsa, azt kérdezve:
– Hol vannak ezek a bányák?
Észrevette-e a királynő azt a démoni tűzfényt, ami e percben Riumin szemének világot adott? Elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:
– Én nem tudom.
Riumin igyekezett visszanyerni önuralmát.
– Ha te nem tudod, akkor ki tudja?
– Egyedül a bányászok.
– S azok nem a te népedből valók?
– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te honfitársaid: oroszok.
– Oroszok! S mégsem lehet velük nekem beszélni? Miért nem?
– Azért, mert az ő nevük „bezszlovecsnie”.
