I. A Daal isten
I. A Daal isten
Amint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, amit magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt civilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőn keresztül, s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.
E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri kalmárasztalon szemlélünk, s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden segítő gép nélkül egy üreg fölé emelni bírtak.
Az Udi hegyvidék egy élő múzeuma volt az emberi művelődés fokozatos haladásának.
Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab kőből; a homlokzaton írás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid alakú tűzhelyei, tűzveres maga a kő is, a rúnaírás ölnyi jegyei oldalaikon ezer lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok kapui, benőve repkénnyel; a zuhatag rég elmosott minden hozzájuk vezető utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyiptomi tömör oszlopsorok magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerince, megaranyozva a lemenő naptól, s ködlepte völgy homályából mint álmodott tündérkép rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan mauzóleum.
A hajdani istenek és emberek ősszármazásának klasszikus földe ez itt. S az újkori emberek és istenek temetkezési helye. Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett titáni várakat, tornyokat, obeliszkeket egymásra halmozni; egy négyszögű, gömbölyűen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból egészen úgy tűnik fel, mint az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan, egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.
Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene építeni, ami nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nem csak a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.
Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől végig beláthatá Riumin az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.
Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvéciában, hullámzó halmokból, völgyekből összerakva, s körös-körül fogva óriási hegyektől, amik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájci jelleg tökéletes legyen, a völgy egyik oldalát több mérföldnyi hosszúságban elfoglalva tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. Más völgyeiben a Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá. Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet vagy emberkéz alkotta akadály.
Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak, mely minden völgyből ezüstszalagképp kígyózott alá, a lapályon öntöző csatornákba volt szorítva, s azok mint ragyogó tükörrámák foglalták be a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a buj a zöld közül.
De a Riumin figyelmét nem az elragadó, bűbájos tájkép kötötte le, hanem az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak bejutni? Íme, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon keresztültörhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni, és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok kellenek. Átúsztatni lóháton a széles tavat nem lehet.
A hegygerincről a sziklába vágott, szabályos kanyargó út vezetett le egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuánok kompjai, mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő csapatja átkelt a túlsó partra.
A túlsó részben több ház, ami a parthoz közel épült, egész az ereszéig el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a hínár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s azáltal e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a paradicsomi kertekből.
A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg emelkedett ki a vízből, melynek fennsíkján tömör bástyák voltak építve, lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.
Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol. Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ minden építészeti rendszere volt képviselve.
Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És eszerint az ki tud állítani harmincezer harcost.
A tó túlpartjára érve, továbbhaladt a királynő csapatja a tartomány belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa- és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskígyók, kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat udvarostul beborítani, s tízezerei a bíborfürtöknek csüggtek le róla. Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak mint körülkoszorúzott oltárok tűntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől, az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemencéik előtt aranyat játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntözőcsatornák menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel volt tele minden kerített völgy.
Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább a lakosok viselete, mely, ahány házcsoport, annyiféle volt. Maga a főváros, Dauri, hasonlított egy roppant terjedelmű nyári lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási ciprusfák; valamennyi utca zöld sövénnyel szegélyezve, s gesztenyefákkal, diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a kövér kövirózsa bokraitól, mint az el-baruhi palotáknál látni.
A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti kastély volt, oldalán tornyokkal s egy körülfutó, doriai oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn; belső elrendezése, a freskófestmények a falakon, a tágas atriumok, a tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patrícius lakokra emlékeztetett. Hanem ami a haladó korról tanúskodott, az volt – a villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja: egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.
Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt Riuminnak
– Íme, ez az Udi ország, amit még ellenség meg nem taposott soha. Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed szerint.
Riumin pedig azt gondolta magában:
– Leszek én ebben házigazda.
Hanem mást mondott:
– Leszek ez országban oktató, aki megtanítom népedet az újabb kori fegyverek használatára.
A királynő e szóra kezét nyújtá neki, s azt mondá:
– Akkor első ember fogsz lenni ez országban, énutánam.
Riumin pedig utána gondolá:
– Leszek én első ember ebben az országban – teelőtted.
A „coenához” Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál nélkülözhetlen tepidariumot, ami viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére esett.
Az étkezőteremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, minden a római mintára készültek. Maga a coenához megjelenő királynő ezúttal a latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arcának szelíd méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei sötétek. Csak naparanyozta arcszíne árulá el keleti eredetét. S a selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz nőt.
Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetteték a vad bacchansnői gúnyát, s a királynő kíséretében ő is abban a testhez simuló tunikában jelent meg, melyben a többi kísérő hölgyek; őrajta halvány rózsaszín öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a horák egyikéhez.
Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. Akik felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik, de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és ízletes, a bor édes és tüzes. A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké. Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. Aki a dohányzást föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.
– Íme, látod – szólt a királynő – a nyugatot és keletet együtt. Ami Róma és Singapore között esik, az mind egy országban összevegyülve. Az Udi tartományban háromszázféle nép lakik, akinek nyelve, öltözete, eredete egymástól merőben idegen, és aki egymással mégis békében él.
– Hogy kerültek itt össze? – kérdezé Riumin.
– Ezredévek gyűjtötték őket össze. Már a görögök idejében virágzó országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta diadalmas harcait; az udi népet a bizánciak Zychynek nevezték. Itt volt Colchys, a Jázon-mondakör végcélja. A nép minden világrészből özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt találtak emporiumot. A békés iparűző népek, kiket a perzsa, méd, örmény nagy hódítók országaikból kizavartak, akiket Nagy Sándor, Aurelián lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palesztina vándorai, Egyiptom száműzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parzok felekezetei, a száműzött görögök, francia emigránsok, hugenották, hassiai németek, velencei olasz kalandorok, szaracénok, török eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön, világgyűlölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg visszakerültek azok közé a hegyek közé, ahonnan az emberiség kiindult, s itt találtak egy olyan közös hazát, amely azt, akit egyszer megfogott, nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó civilizációja talált itt végmenedéket.
– S mi tart ennyiféle népet össze?
– Éppen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fenntartja ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin. Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.
– Akkor mégis a római faj uralkodik a többi fölött.
– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba Sextus Pompejus szétszórt hívei, de azok egy tömegben nem maradtak. Míveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek, s azokban elmúltak úgy, hogy nyelvük és míveltségük fennmaradt utánuk. Ős rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamara királynő volt; s azt tartja az egész Elborusz vidéke hajdankori fejedelemnőjének, s őrajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról leányra száll.
– Éppen úgy, mint Madagascar szigetén.
– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem támad.
– Én ismertem országokat amiknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek háborút viselni.
– Azok bizonyosan istenfélő országok voltak.
– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy ahol háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell lenni, s ha egyébért nem, vallásgyűlöletből tépik, marják a különböző felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülönbségen, de csak összevesznek a tornyaik különböző jelvényein!
– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban megnyugszik, annak a neve Daal.
– S ki az a Daal isten? Az a láthatatlan isten?
– A Daal a látható isten, akit mindenki rögtön megismer, amint rátekint, és meglát mindenütt, ahova tekint, aki minden élőnek egyformán atyja és anyja, ki csak szeret, megtart, megáld, sohasem gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal isten a föld.
– Az udi nép a földet imádja?
– Az ő istene a föld. Nem a nap, aki magára nézni nem enged, s aki éjjel elhágy, megszűnik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt jelenlevő, ez, aki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja, álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, aki nem kér magának templomot, amit ő épít, szebb a münsztereknél és a bazilikáknál; harang se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se imám, se protopópa, se láma, se pontifex, egy búzakalászban benne van az egész katekizmus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal isten! Hisz a kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáció? Más istennek vérrel áldoznak, pedig a vérből csak féreg támad. A Daal istennek adott áldozat pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. – A Daal-hívők vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt nincsenek próféták, akik azt hirdessék a népnek: tűrj, nyomorogj, izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, add ide, amit kerestél, mert én éhes vagyok, ontsd ki a véredet érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál nagyobb lesz a boldogságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a másik világba is utána fog menni a hívőknek az a próféta, s ő ott is olyan rest lesz és olyan éhes és olyan dicsszomjú, s megint egy harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal isten azt akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban.
Riumin gondolta magában:
– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium tiszteletére!
– És aztán nézd – szólt Alzahira –, a Föld-isten meg is tudja védeni azokat, akik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, aki egy személyben „Isten” és „haza”.
– Királynő – szólt Riumin –, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal istentől még egy kis rezet és cinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt a paradicsomot; mert enélkül nincs tökéletes boldogság az „isteni” földön!
A földimádás különben római hagyomány. A föld maga volt az ősistene Latium lakóinak, s megmaradt még a klasszikus mítosz fényes korszakában is, akkor „bona Dea” néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak, s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg e kultusz a Kaukázus havasai között.
