Kötél áztatva jó • KOMÁROMI MENDEMONDA
Kötél áztatva jó • KOMÁROMI MENDEMONDA
Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, amikor nem iszik.
Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcsesség van; aki bort iszik, az idegen nyelveken beszél, s mindenféle tudományból bevesz, a bortól az ember verseket tanul irni, a bortól a gyáva bátorságot tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak egyátalában olyan természetek, akik csak akkor értenek igazán a maguk hivatásához, amikor illő mértéke által e háladatos nedvnek elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István uramnál ez a megfordított viszony a természet különös játéka volt; ő csak addig volt bölcs ember, amíg meg nem nézte: mi van a pohárban? mihelyt azon átesett, nem lehetett vele bírni; házsártos, kötelőzködő lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a bárány. Az ismerősei már azt az elméncséget csinálták felőle: hogy „délelőtt Borsos, délután Paprikás.”
De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla tudni, milyen volt? hogyan volt?
No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való, különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram.
Hát nem ismernéd azt a derék, szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön zöld dolmányban, kék nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a lúdlelke, akit nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbíró urat a szesszióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a Füzitőn nagy halebédeket adnak a magisztrátus urai. Ő ül a bakon, mikor a város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval okulátára, vagy deputációba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piacon a kofák kosaraiból kiforgatja az éretlen barackot? félnek ám tőle nagyon! no, vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, aki lobogó mentében, csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a Borsos István, akiről beszélek. Ha pedig mindezekre nem emlékeznél, az annak a tanúsága, hogy sohasem laktál Komáromban, ami persze nem a te hibád.
Borsos István uram a legjobb ember a világon, amilyet csak ismerni lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni az igaz; meg, hogy feleségét rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb hibáját azután keresve sem lehetett találni.
Egyszer, – éppen a kukoricatöréskor történt – úgy emlékezem rá, mintha tegnap esett volna, abban az esztendőben, amikor a kálvinista toronyba felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez készült, a főispán urat iktatták be, amit magyarul úgy hínak, hogy installáció.
Jajh, milyen pompa volt az, milyen fényesség az egész városban; az egész nemesség lóháton jött be a rácutcán végig, nagy zászlókat vittek elől, tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbíró urak vezették a járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos dolmányban; volt ott egy úr, akinek csupa aranyóra volt mindenik gombja helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leírni. Az utcákon kétfelől pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a céhek felállítva sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácscéh zászlóját emelni, nyolc a molnárokét, a csizmadiákét sem bírta el kevesebb öt mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a céh zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot! Hát még azután az iskolás gyerekek, amint hosszában fel voltak állítva az iskolák előtt, hát még a cigányok, piros öltözetben, meg a polgárok zenekarai pofoncsapott kalapokban! Sohasem láttak Komáromban ilyen dolgot többet!
Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi tűzhelyéhez, ahol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor menyecske, ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem jelent, amíg István maga jól nem lakott, s csak azután szokott maga is leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.
– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? – kérdé István tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.
– Hát megnéztem a sok luminációt (értsd illuminációt) az egész városban, amit holnapra csinálnak. Jaj, hallja kend, mennyi szépség lesz ott! A Vág-Duna hídjánál van csinálva egy nagy-nagy kapu zöld ágakból és zászlókból; azután meg papirosból.
– Hallgass! Jobban tudom én, hogy miből van. Hiszen én csináltam.
Az asszony engedett és folytatá.
– Azután a városház falán ki vannak rakva nagy betűk lámpásokkal…
– Nekem mondod? Hiszen én magam csináltam azt mind. Mit értesz te ahhoz? Diákul van.
– Azután a Szent János kápolnája előtt.
– Láttam azt is no, minek beszélsz róla?
– De azt nem látta kend, hogy a zsidók milyen diadalkaput csinálnak a vármegye-utca végén?
– Zsidók? – szólt fitymálva Borsos István uram. – Ugyan már mit csinálnak a zsidók, no?
– Hajh! az lesz még csak a szép! – kapott rajta Örzsik asszony, hogy mégis végtére valami új dolgot mondhat az urának. – Selyemből lesz a teteje, bársonyból az alja, csupa ezüst arany minden cafrang rajta, minden lámpás kék, meg piros kristályba téve.
– Micsoda! – kiálta fel István uram, kit ez a magasztalás kezdett ingerelni, – hát ki engedte meg a zsidóknak, hogy olyat csináljanak?
– Hisz a vármegye fundusán vannak, kuriális funduson, – feleselt a menyecske – ott a város nem parancsol.
Ez a derogálása a városi autoritásnak teljesen felbosszantá Borsos uramat, most már Paprikás volt.
– Azt nekem ne mondd, hogy a zsidók selyem diadalívet csinálnak, azt csak a bolondnak mondd, én pedig bolond nem vagyok.
– Már bizony pedig én magam szemeimmel láttam; egy vég selyem, egy vég bársony lóg a földig.
– Jeges teringette! Hát én bolond vagyok, hogy énnekem mered azt mondani? Hát bolond vagyok én? Mondta azt nekem valaki tizenhat esztendő alatt, hogy a tekintetes nemes várost szolgálom, hogy én bolond vagyok? A zsidók nem csinálhatnak selyem diadalívet, mert nincs az egész országban annyi selyem, amennyi oda elég volna, azután meg a zsidóknak semmi közük az installációhoz, mert csak a keresztyének kapnak főispánt; meg aztán mikor a tekintetes nemes városnak elég papirosból és zöldágból csinálni diadalívet, hát akkor hol vennék a zsidók a selymet, de még meg sem engednők nekik. Tudod-e?
– Már pedig én a tulajdon szemeimmel láttam, még a selymet is megtapogattam.
– Hát akkor én bolond vagyok? – ordítá az asztal közepére ütve Borsos uram. – Micsoda istentelen asszony az, aki az urát erőnek erejével bolondnak csinálja? No, megállj te pokolra termett, majd megtanítalak én tégedet, hogy hiresztelje ki egy rossz asszony az urát bolondnak. Hol egy kötél?
A jámbor asszony most bánta csak meg, hogy az illuminációról beszélt, szerencsére a ruhaszárító kötél ott kinn az udvaron egyik szederfától a másikhoz volt kötve; s míg azt onnan Borsos uram nagy kínnal leoldogatta, addig az asszonynak ideje maradt ajtót, ablakot bezárni és eltorlaszolni, ilyenformán kinn rekesztvén a fenyegető férjet.
Borsos István uram meglevén a kötéllel, s nem tudván bemenni az ajtón, képzelhetni, micsoda pogány dörömbözést mívelt azon; összefutott a lármára az egész utca népe.
A nénémasszonyék, a bátyámuramék csitították, engesztelték a haragba jött férfiút, amitől az még szilajabb lett: esküdött mennyre-földre, hogy szétszedi házát, úgy veszi ki belőle a feleségét mégis megveri szörnyen; abból neki nem is parancsol senki, mert a ház is az övé, meg a feleség is; hát ő neki senki se beszéljen.
Amint így összeröffent nénémasszonyék húzzák, vonják, csillapítják, odavetődik a lármára Galgó szomszéd.
Galgó szomszéd belső ember volt: harangozó volt. Nem csuda, ha több esze volt, mint másnak.
– Hát mi baj, szomszéd uram? mi baj? – kérdi részvevő tekintettel Borsos István uramtól – mit vesződik kegyelmed ezzel a sok asszonynéppel?
– Mi bajom van? Hát hogyne volna bajom? Az a bajom van, hogy a feleségem engemet bolondnak tart. Mikor azt meri a szemembe mondani, hogy a zsidóknak selyemből lesz a diadalívük, meg bársonyból. Hát bolond vagyok én, mi? vagy ökör, vagy ló?
– Ki meri azt mondani kegyelmedről: Borsos uram ló? Borsos uram ökör? Én verem meg azt, nem kegyelmed.
– Hát a feleségem, az istentelen asszony. De törjem csak be az ajtót, majd megmutatom én, hogy ki a bolond?
– Azt ugyan jól teszi kegyelmed, – biztatá Galgó szomszéd István gazdát – meg kell verni az asszonyt, ha valamit vét: pénz olvasva, asszony verve jó. Én is segítek kegyelmednek. Hát mivel akarja kegyelmed megverni? Ezzel a hitvány kötéllel? Ér is az valamit így, hisz ez száraz. Ezzel nem fáj az ütés, csak csattog. Hét bőre van az asszonyszemélynek, fel sem veszi a száraz kötelet. No nézze csak kegyelmed.
Azzal Galgó szomszéd megfogja a kötél másik végét, próbabizonyság kedvéért a maga hátára ütött vele egyet, kicsit, Borsos szomszédéra is kettőt – nagyot.
– No ugye hogy nem fáj?
– Nem ám, – bizonyítá István, pedig bizony fájt az.
– Nem így kell bánni az asszonynéppel. Mert azt megszokja, és aztán fel sem veszi. Tanulja meg azt kegyelmed tőlem: mikor én meg akarom verni a feleségemet, elébb beáztatom a kötelet jól sós vízben; ott ázik estétől reggelig, egy egész éjszakán át; akkor lehet azután vele verekedni, tudom, hogy akit egyszer megverek vele, sohasem kívánja többet.
Borsos István uramnak nagy világosság támadt a fejében.
– Helyesen beszél a szomszéd. Egész igazsága van. Azért nem veszi semmibe az én feleségem a verést. Se nem sír, mikor ütöm, sem a szomszédoknak nem panaszkodik, még csak haza sem szökik az anyjához soha. Mert nem fáj neki. No megállj, kitanultam már a módját. Majd másképp lesz az ezután. Hol a sajtár?
Galgó szomszéd előkereste neki a sajtárt, tele is merítette vízzel, abba azután beleáztatták a kötelet.
– Már most csak sót még bele egy marokkal, hogy jó szívós legyen. Így ni. Holnap reggelig hadd ázzék itt ez a kötél, addig feküdjék fel szomszéd a padlásra, ne féljen: majd felköltöm én jókor, s úgy elverjük közakarattal azt a gonosz asszonyt, hogy példát vehet róla valamennyi.
– Ez a becsületes ember ni! – szólt István gazda, Galgó szomszédot megölelgetve. – Nem hiába belső ember, látszik, hogy igaz ember. No ha valaha baja lesz a városházánál, ha valaha be találják csukni, csak én nekem szóljon; – sohasem felejtem el, hogy igazságomban pártomat fogta. Azt a kötelet el ne lopja valaki. Azután reggel korán, tudja kegyelmed, mikor a kakas másodszor kukorít!
– Itt leszek, itt leszek! – bizonyozott Galgó szomszéd, betuszkolva Borsos uramat a fáskamrába s lefektetve őt szépen a hárs-ágyra, ahol el is szunnyadt szépen.
Győztek a kakasok kukorítani, amíg Borsos uram ott a sötét kamrában felébredt. Galgó szomszéd be is harangozott, vissza is jött, mire fel bírta költeni nagy cibálásokkal.
– No szomszéd, ugyan jól megázott az éjjel a kötél.
– Micsoda kötél? – kérdezi Borsos uram, aki hirtelenében azt képzelte, hogy beesett a toronyba az eső, s a harangkötél ázott meg.
– Hát akivel a kegyelmed feleségét meg akarja verni.
– Az én feleségemet! – kiálta Borsos uram felpattanva. – Azt szeretném csak látni, hogy ki akarja az én feleségemet megverni? Galgó szomszéd elnevette magát, Borsos uram pedig haragudott.
– Ilyen tréfákkal ne jőjjön nekem Galgó uram korán reggel, mert amilyen igaz, hogy Galgó uram belső ember, olyan igaz, hogy ha megkapom a pruszlikgallérját, mindjárt külső ember lesz erről az udvarról, csak nekem arról beszéljen, hogy a feleségemet megverjük. Mikor olyan asszony nincs több a városban. Aztán soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, amióta összekerültünk…
Erre a beszédre az asszony is kijött, hozta a jó szívvidámító pálinkát jó puha cipóval, letette a malomkőasztalra a szederfa alá. A két szomszéd ivott egyet barátságpohárnak, másikat egymás egészségére, harmadszor pedig azokért az áldott jó asszonyokért, akik az uraikat úgy megbecsülik, mint Borsosné asszonyom.
– Aztán ma meg kell nézni a parádét, – mondta Borsos uram Galgó szomszédnak, ez meglévén, – mert ami ma lesz, azt nem látja ám Galgó uram ebben a pulykanyomos világban többet. Még a zsidóknak is olyan magas diadalívök lesz, hogy a kegyelmetek tornya elsétálhatna alatta. Ugye asszony, te magad láttad? S végtül végig be lesz vonva virágos selyem- és metszett bársonnyal; ugye asszony? minden írás igazi aranyból, ezüstből! Elhiggye Galgó uram, mert a feleségem látta. Estére aztán együtt vacsorálunk, s együtt nézzük meg az illuminációt.
Aminthogy úgy is történt nagy örömben és vigasságban.
Tanulság pedig ebből az, hogy akinek kedve támad a verekedéshez, sohase verekedjék azzal, ami a kezébe akad – szárazon, hanem előbb áztassa be azt jól sós vízbe; engedje ázni egy egész éjszakán át; akkorra azután a verekedő eszköz megkeményül, hanem a harag meglágyul.
1855
