A hazajáró lélek
A hazajáró lélek
Érzékeny szívű olvasóm! meg ne rettenj ettől a kisértetes címtől nem jelent ez valami lánccal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben csavargó másvilági nem-tom kicsodát, aki előkerül innen-onnan, s búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket ijesztgessen s a fonalat a motollán összerágja; – hanem jelent ez a cím egy olyan asszonyszemélyt, aki mihelyt valami csekélységen összekap a férjével, rögtön szalad haza az édesanyjához, amiért aztán csúfságból elnevezték „hazajáró léleknek”.
Máki Jucinak hítták a lelkemet, férje után pedig Herczeg Andrásné asszonyomnak. Herczeg András uram becsületes szekeres gazda volt Komáromban; tartott ökröt, lovat, eljárt fuvarba is; viselt ezüst gombos mellényt és a templomban a második padban szokott ülni, még a tisztelendő úr is névszerint ismerte; egyszóval tisztességes, jómódú ember volt. Máki Jucinak apja pedig emberséges kormányos volt nemzetes Nyirkos uram „Viktória glória” nevű tölgyfa hajóján, mely minden tavasszal le szokott menni üresen a Bánátba s minden ősszel nem tudom hány ezer mérő gabonával terhelten szokott ismét visszakerülni a komáromi sziget alá, és soha semmi baj az útközben nem érte, sem zátonyon nem akadt, sem tőkére nem ment, sem oda nem fagyott. Maga Máki uram állván a timon rúdjánál, úgy elvezette azt, mint a parancsolat, s gyönyörűen tudott az átvádoláshoz, mikor tudniillik meghajtják a hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval, s akkor egyszerre elcsapják baltával a feszült kötelet, mire aztán sebesen átvág a hajó a túlsó partra, mintha gőz lengetné; nem kellett az ilyen esetnél félteni Máki uramat, inkább az életében ejtett volna kárt, mint a hajójában, mert amilyen igaz, hogy ő fél fejjel magasabb volt termetre egyéb kormányosoknál, olyan igaz az is, hogy a Viktoria gloria szebb volt valamennyi hajónál, ami a komáromi sziget alatt megfordult. Teteje és oldalai szép, csillogó feketére festve drága kalamásszal, az orrán az a bolondság kiverve fehér bádoggal, a két csipejére odafestve mindenféle színnel két piros pofájú szent, akikről elmondta Máki uram mindenkinek: „ez a Viktória, az meg a Glória; ami azt teszi deákul, hogy győzelem és dicsőség”. Ezt tudta Máki uram, végezvén a grammatikát tiszteletes Ónodi uram alatt a révkomáromi gimnáziumban, melyet jól esik a nemzeti büszkeségnek kollégiumnak nevezhetni.
De volt is jutalma Máki uram érdemeinek, nemzetes uram Nyirkos uram nem hagyta őt jutalom nélkül; telt mindenből nemcsak kenyérre, zsiradékra, de még cifra főkötőre is Mákiné asszonyomnak, s dupla selyem keszkenőre Juci leányának, úgyhogy mikor karácsonyünnepekre Máki uram megérkezett Rácországból, előre beszéltek a nénémasszonyok felőle: mennyi mindent hozott a feleségének, leányának! S mikor aztán ünnep vasárnapján Juci lelkem hosszú, arany függővel a fülében ült le a második padban, mindjárt a tekintetes főkurátorné asszonyság háta mögé, a hátulsó padokból felálltak a fehérszemélyek, úgy nézték, s tanakodtak magukban, vajon igazán arany-e, vagy csak ezüst, futtatva arannyal? S szomszédasszonyom urának, becsületes Tuba Sándor uramnak volt mit hallgatni egy hétig kedves élete párjától, hogy lám, a Máki Jucinak arany függőt tudott venni az apja, pedig az csak kormányos, ő pedig még csak ki sem furatta a leánya füleit, pedig ő már srájber. Tuba uram pedig egy héten egyszer szokott szólani, akkor az egyszer azt mondta, hogy könnyű annak, mert csak egy leánya van, neki pedig van hat.
De büszke is volt arra az egy leányára Máki uram, még tán büszkébb volt rá, mint a hajójára, s azt már szóba sem engedte jőni, hogy az ő Jucijánál Rév-Komárom városában szebb leány lehessen. Olyan termetet lásson valaki! Hogy áll rajta az a meggyszín zsali ruha; akár egy kisasszonyon. Földig ér a zöld selyem kendője, nagy piros virágú. Kesztyűt hord a kezén, el ne süsse a nap; hej azért a szép fehér bőrért milyen nagy kár lenne, ha a nap elsütné, a hideg megvenné, nagy munkában, dolgozásban kicserepesednék.
Te ülj a szobában, leányom, hideg van, meleg van idekinn. Édesanyád asszony elvégez minden munkát, nem szorulsz te arra; ő megfőz, kitakarít, szapul és mángorol, virágok közt gyomlál és öntözget; neked csak az asztalhoz kell ülnöd, azt kérdik, mit szeretsz? neked csak a tiszta ruhát kell fölvenned, jaj be gyöngyen áll rajtad! neked csak a kész virágot kell leszakítanod, jaj be illik hozzád!
Apjának, anyjának nincsen egyéb gondja, mint hogy kényeztessék. Azon vesznek össze, melyik szereti jobban? No jaj volna annak, amelyik megbántaná! Egy hétig nem hallaná szavát Juci leányának.
Jucinak jó nevelést is kellett adni, megtanították kötni, horgacsolni, lyukacsos furcsákat varrni keszkenő szélére, tarka madarakat hímezni gyöngyből és selyemből, még gitározni is, a szubrektor úr cselekedte ezt, aki könyveket is hordott neki, amikből verseket lehetett olvasni.
Annyi bizonyos, hogy tetszésre való leány alig is volt különb széles e városban, s mégis azt lehetett csodálni, hogy egyik farsang elmúlik a másik után, Juci mégsem megy férjhez.
Pedig semmi rosszat nem lehetett felőle mondani, jámbor, szemérmes volt, mikor az utcán ment, a fejét sem fordította félre, úgy lépkedett, mintha a szombati utca csupa tojással volna kirakva s neki arra kellene ügyelni, hogy valamelyiket össze ne törje.
Nem is mondhatni, hogy kérői ne lettek volna. Sőt inkább nagyon is sok volt, és mindenféle osztályból, gazdák, hajósok, hivatalos állású emberek, még diplomatikusok is.
Elvette volna egy derék szekeres gazda, akinek magának három háza van, s kilenc szántóföldje, de Jucinak nem kellett, mert az embernek olyan csúnya, hosszú bajusza van, mindig a szájába lóg.
Azután meg egy derék kormányos, de ennek az kellett volna, hogy Juci menjen el vele Komáromból, amiről Juci hallani sem akart, pedig az ember tetszett neki. A dolog abbamaradt.
Ismét egy talpas-kereskedősegéd kérte, de erről azt mondták neki, hogy házsártos ember, nem ment hozzá.
Következett egy emberséges vargamester. Kosarat kapott. Juci lányom bizony nem fog szurkos fonalat fonni senki vargájának. Pedig ez azóta gazdag ember.
Sőt egy kancellista is megkérte a vármegyétől s Jucikának kilátása volt, hogy tensasszonnyá lehessen. Egy ideig gondolkodott is felőle, hogy Jikszli uramnak adja a kezét; hanem egyszer azt találta valaki mondani, hogy Jikszli uramnak görbe lába van, s rögtön kikapta az útlevelet.
Egy ízben pedig éppen jó szerencséje akadt. A hajdani szubrektor, ki évek múlva sem tudta elfelejteni a gitárleckéket, miket Jucinak adott, végtére jövedelmező eklézsiához jutván valahol Máramarosban, sietett szívét és kezét egykori választottjának hűségesen felajánlani. Annál már csakugyan közsorsú leány nagyobb szerencsét nem várhat, mintha egy derék, okos fiatalember által tiszteletes asszonnyá lehet, akit az egész falu megsüvegel; de utoljára úgy elijesztgették attól a messzeségtől: hisz az a világ végén lakik, apja anyja oda sem talál tán, ha utána akar menni, hogy ezt is visszautasította, aki aztán elvette valamelyik esperes leányát.
Még azután jött egyre sok mindenféle boldog, boldogtalan, akik közül kinek a képe, kinek a neve nem tetszett a leánynak. „Majd én Tóthné asszonyom leszek, vagy Veresné asszonyom, Puskásné, Kissné, Taligáné, Szekérné, Varjuné, Pókáné, vagy éppen Graczafiláné! hogy azzal csúfoljanak; nem, inkább itthon maradok.”
És úgy történt, ahogy mondta.
Esztendőrül esztendőre kevesebb lett a kérő a háznál; egy egész farsangon át nem járt más a házhoz, mint egy fiatal patvarista, aki azt ígérte, hogy mihelyt leteszi a cenzúrát, mindjárt elveszi Jucikát; ebből aztán sok mendemonda támadt. Utoljára másféle ember annyira nem ment Mákiék háza tájékára, hogy annak a kapujában ugyan a kérők miatt a legszebb petrezselyem megteremhetett volna.
Egyszer azután hírét hallják, hogy a patvarista már a cenzúrát letette, és meg is házasodott, még csak az aranyos dohányzacskót sem küldte vissza, amit Jucika csinált számára.
Ez azután nagy csapás volt. A leány mindig fiatal, amíg kérői vannak, de amint egyszer valamely kérője elhagyta, akkor mindjárt azt mondja róla a világ, hogy vénleány.
Bizony, bizony hajdani kérői közül azóta sok boldog családos ember lett, s barátnéi mind elhagyogatták, pedig egy sem volt hozzá szépségre fogható, sem gitározni, hímet varrni tudó.
Azután még egy másik farsang múlt el, meg egy harmadik is, anélkül, hogy Máki uram házába násznagy nyitott volna be, míg Tuba szomszédnak egymásután hordták el valamennyi leányát.
Mikor már az utolsó Tuba is szárnyára kelt, akkor Máki uram kezdte vakargatni a fejét és Mákiné asszonyom az orrát, és mind a kettő arra gondolt, hogy ha Juci egészen őnekik kettőjöknek marad, az mégis nagyon sok lesz a jóból.
No de nem maradt rajtuk.
Volt a hajdani kérők között egy megátalkodott ember, aki már kilencszer megkérte egymásután Jucit, s mindannyiszor kosarat kapott; ez most megsejtve az állapotokat, azt gondolta, hogy talán nem vágná valami nagyba a fejszéjét, ha tizedszer is megkisértené a jó szerencsét.
És ez volt Herczeg András uram.
Ezúttal Herczeg András uram nem volt kellemetlen vendég Mákiék házánál, de még a helyet is megtörülték, ahová leüljön, s násznagyostul ott marasztották ebédre, amint szándékát előadta.
Nem is nézték annak, hogy áll a bajusza? sem azt nem kérdezték, szokott-e haragudni, sem pedig, hogy közel fog-e lakni, avagy távol? de még a neve ellen sem tettek kifogást, az ellen ugyan nem is tehettek, mert Herczeget csakugyan nem találni minden bokorban; kezet adtak neki rögtön a kérőre, napot tűztek ki a jegyváltásra, a lakodalommal sem vártak sokáig; még húshagyó előtt egy pár lett Herczeg András uram és Máki Jucikából.
Persze, hogy Tuba szomszéd felesége erre is azt mondta, hogy bizony Jucika választhatott volna magának a sok közül különb vőlegényt is; amire Tuba szomszéd viszont azt felelte, hogy de bizony Herczeg András is különb menyasszonynak köthette volna be a fejét.
Hanem hát mi gondja a más dolgára Tuba szomszédnak s Tubáné szomszédasszonynak?
Elég, hogy a lakodalom nagy vígan ment végbe, s a menyasszony sírt, amennyit tudott, Mákiné asszonyom pedig még tehetségein felül is az elváláskor; a többiek aztán kérlelték, maguk sem tudták, miért?
Haza menvén Herczeg András uram házába, ott Juci megint újra kezdte a sírást. Herczeg András uramnak tetszett eleinte a dolog, mikor a menyasszony sír, az mindig jelent valami jót, gondolta magában, majd csak elhagyja, s addig kifordult az istállóba.
De amint visszajött, a menyecske akkor is egyre sírt.
Nem állhatta meg, hogy meg ne vigasztalja.
– Jucika te; te Jucika.
Bizony Jucika rá sem hallgatott.
– Galambom, Jucikám, ne sírj már.
Erre megszólalt egy kicsinyt a menyecske.
– Ne nevezzen maga engem Jucikának.
– Hát hogyan?
– Ki nem állhatom azt a „ká”-t; nem vagyok én tót. Az a halálom, mikor úgy mondják.
– Hát hogyan mondjam?
Erre elhallgatott a menyecske és megint sírt vagy félóráig, s hagyta könyörögni Herczeg András uramat, amíg megmondta neki, hogy hát Judinak nevezze.
– No ha ez szebb, hát legyen úgy.
Valahogy azután csak megengesztelé szegénykét, s gondolta magában, hogy már most csak vége lesz a sírásnak, s komolyabb dolgokhoz látnak.
Délben együtt ültek az asztalnál.
Herczeg András uram tisztességes ebédet főzetett, rizskásalevest, paradicsommártást a húshoz és pörkölt káposztát füstölt kolbászokkal: hát a menyecskének a legelső kóstolónál csak kifordul a kanál a kezéből, s megint rákezdi a sírást, s végig siratja az egész ebédet.
Herczeg András uram kolbász és káposzta helyett kicsinyben múlt, hogy kezét lábát nem ette meg; az asszonyból egész estig nem lehetett szót kicsikarni, akkor vallotta meg nagy instanciára, hogy éppen a rizskásaleves, paradicsommártás és pörkölt káposzta füstölt kolbásszal az, amit ő ki nem állhat és meg nem tud enni.
– No hát lelkem, ha csak ez a baj, itt a kamra kulcsa, süttess, főzess ezentúl, ami szemednek, szádnak tetszik, még jobb szeretem, ha magad látsz utána.
Mindent át is adott aztán neki szépen, s gondolta magában, hogy mármost a gazdasszonykodásban majd csak megszokja magát.
Volt is másnap nagy sütés, főzés a konyhában, majd kigyújtották a házat. Herczeg András uram azt gondolta, névnap lesz ma nála. Isten neki, inkább mindennap vendégséget tartson, minthogy pityeregjen.
Délig dolga után szokott látni a gazda, tizenkét órakor azonban hazafelé tartott, gondolván, hogy azóta rakott asztal várja mindenféle jóval.
Terítve sem volt biz ott még, hanem Juci lelkem megint ott sírt az ablakon.
– Galambom, mit csinálsz? ki bántott már megint? öregapád halt meg, vagy Kajafást siratod a prédikációból?
A tréfa még jobban nekiindította a záport, utoljára is könyörgésre kellett Andrásnak fordítania a dolgot, hogy megtudhassa Jucitól, miszerint azért sír, mert megégette az ujját.
– Jaj, galambom, hát azon segíteni kell, hogy bele ne halj: hol van egy kis pamuk, kössük rá frissen, így ni, mármost olvassunk rá; „áj-báj, kecskemáj, ha neked fáj, ebnek fáj, no ugye hogy nem fáj?”
András azt gondolta, hogy majd tréfára fordítja a dolgot, de kicsibe múlt, hogy pofon nem ütötték érte. Juci lelkem letépte ujjáról a pamukot, mérgesen zokogva:
– Mikor odahaza megégettem az ujjamat, az édesapám azt mondta: add ide fiam, hadd csókoljam meg, s attól jobban meggyógyult, mint a maga szamárságaitól.
Azzal kiment a konyhába, úgy becsapta az ajtót, hogy odabenn a kakukkos óra is megállt ijedtében.
Két órára járt az idő, mire elkészült az ebéd; cseléd, marha dologtalan állt azalatt; végre betálaltak.
– Hála légyen a papnak! – mondá András gazda, midőn végre felhozták a levest, s hozzá is ült menten; de ezúttal neki múlt el a kedve. Gyűrte, amíg gyűrhette magába kanállal, amit kiszedett a tányérjára, de mégsem állhatta meg, hogy annyit meg ne mondjon: „Judi lelkem, nagyon kozmás ez a leves.”
Judi lelkem egy szót sem szólt erre, hanem kirúgta a széket maga alól s kiment a szobából.
András azt hitte, hogy a többi ételért megy, s várta türelemmel ami következik; már egy fogpiszkálót is faragott, tollseprűből rántva, ahhoz a húshoz, amit majd behoznak.
De semmit sem hoztak.
Utoljára csak mégis megsokallta a nagy várakozást, s maga is kinézett a konyhába, s kérdé a cselédtől, hová lett az asszony? Az bizony fölvette a kendőjét, s nagy zokogva elment a háztól, azt sem mondta senkinek, hogy „befellegzett”.
Megijedt erre András nagyon, futott ki az utcára, kérdezősködött okostól, oktalantól: ki látta, merre látta feleségét?
Látták biz azt itt is, ott is; ment nagy sírva utca hosszat végig a megyercsi-utcán. – Nyomrúl-nyomra tudakolván András gazda, odatalált végre Mákiné asszonyom házához, s hálát adott az Istennek, hogy ott lelte Jucikáját, hogy az nem ment a Dunának.
Hagyta is magát a jámbor illően lehurrogatni Mákiné asszonyom által.
– Ejnye, kedves vejem uram, ugyan bizony nem jól kezdi a dolgát, alig három napos házasok, s máris megugratja a menyecskét a háztól?
– Én, napamasszony? Az Isten mentsen meg. Inkább a házam ugorjék meg tőle.
– Jaj, kedves vejem uram, nem úgy kell ám bánni az én leányommal, nem lehet ám azzal gorombául szólni, mert az nincs ahhoz szokva.
– Nem is tettem én azt.
– Dehogynem! – szólt bele Juci lelkem sírva; – ihol ni, az ujjamat is megégettem a főzésben s mégis azt mondta, hogy kozmás a leves, pedig a szolgáló volt az oka, mert lángot tett alá.
Herczeg András uram megadta magát a két asszonyember előtt, felfogadta szentül, hogy soha ezt a szót „kozma” ki nem mondja többet; egy szolgája van, akit Kozmának hínak, azt is elereszti, csak engedjék el bűnét, így aztán szépen kiengesztelve őket, visszavitte megint a feleségét a házába.
Tubáné szomszédasszony azt mondá ez esetre, hogy Juci ugyancsak hibázott, ha ilyen gorombaságért az egész leveses tálat fejéhez nem vágta Herczeg András uramnak; Tuba szomszéd viszont erre a hétre azt az egyet mondta, hogy majd ment volna ő a feleségéért, ha tőle elszökik!
Megvoltak azután ismét néhány hétig. Juci egyre búsult, sírt és sóhajtozott; még ha jó kedve volt is, mihelyt András látta, mindjárt rákezdte a fohászkodást, majd az volt a baja, hogy odahaza milyen szép kilátás van az ablakból a győri Dunára, itt pedig a megyercsi utcán, ha az ember kinéz az ablakon, egyebet sem lát, mint ökörszekeret és szalmaboglyát; majd meg a cselédektől kellett szenvednie sokat: egyszer halálos betegséget akart kapni az egészségtelen levegőtől, ami András szobáiban uralkodik, másszor meg azon kesergett, hogy mint kell őneki ehhez a kakukkos órához hozzá szokni, aki otthon muzsikáló órához volt szokva.
A jámbor Herczeg András gonoszabbul érezte magát egy halálra itélt rabnál. Az legalább tudja, hogy mit vétett, miért kell neki meglakolni. De vele azt sem közlik. Akármit mond, tesz és ajánl, savanyú képet vágnak hozzá; mikor legjobb kedve volna, közibe sóhajtanak, s mintha egy szakajtó toll közé fújtak volna, szétrepül minden kedve.
Utoljára is megsokallta már a sok fohászkodást, a sok kérlelkedést s haszontalan sápítozást, s szerette volna tudni, hogy miért legyen az ő háza siralomház. Az is meglehet, hogy bú-elfelejtésül valamelyik szomszédjánál felönthetett az idei monostoriból, elég az hozzá, hogy este, amint hazament, s Judi lelkem megint a szokott görbe képpel fogadta, az asztalra könyökölve és fohászkodva egy szál gyertya mellett, egy darab ideig csak kérdezgette András szelíden: mi bajod szivem? mi bajod Judikám? utoljára azonban olyat csapott öklével az asztalra, mint a forgós ménkű, s fülébe ordított:
– Láncos lobogós teringette! Aki erre amarra áldotta; mi bajod hát, beszélj! és ne bámulj abba a gyertyába, mert eloltom. Hanem mondd meg, mi bajod? ezer milliom mennykő kerülgettét!
Juci lelkem csak elsápadt, elmeredt elébb erre a szokatlan föllépésre, hanem azután elkezdett ordítani fennhangon, rohant ki fejkötő nélkül, kendő nélkül az utcára, még az ajtót is nyitva hagyta maga után.
Most az egyszer utána sem nézett András gazda, hanem betette az ajtót és lefeküdt.
Nem is kelt fel, csak másnap reggel. Akkor kiment a mezőre, s nem jött haza hamarább, mint késő este.
Otthon mondták neki a cselédek, hogy háromszor is volt már itt Mákiné asszonyom, s megigérte, hogy megint eljön.
– Hát csak hadd jőjjön, – mondá Herczeg; nagyobb biztosság okáért azonban pipára gyújtott; nem mondhatni, hogy egy kicsit ne reszketett volna a szive.
Kivált amint nemsokára Mákiné asszonyom ruháit hallotta ropogni az ablak alatt, alig tudta kiereszteni a száján, hogy „szabad”, amint bekopogtatott.
Mákiné asszonyom igen szépen volt ez alkalomhoz öltözve, széles keményített szoknyáival úgy közelített, mint egy bástya, réklijének magas válla és puffogós ujjai félelemgerjesztően fuvalkodtak András gazda ellen, fehér főkötője pedig azzal a nagy széjjelálló fodorral köröskörül, valódi harcias kinézést adott ábrázatjának.
Szerencsés jóestét kívánt, egy kicsinyt köhögött, azután leült az egyik ágy mellé; András gazda ült a másik mellett, kettőjük között állt a politéros asztal.
– Kedves Herczeg András uram, – kezdé a derék asszonyság– csak azt jöttem kérdeni kegyelmedhöz, mit akar már azzal az én leányommal csinálni, ha ez mindennap így megy?
Herczeg András uram nem akarta hagyni magát, belevágott az orációba:
– Hát mit vétettem én neki? Nyúltam én hozzá egy kisujjal is? Hallott tőlem valaha egy káromkodó szót? jöttem én valaha ittasan haza a kocsmából? Panaszoltam meg valaha a falatját? Koplalt nálam? vagy hajtottam valami nehéz munkára?
– Jaj, kedves, édes Herczeg András uram, nem elég ám az az idvességre, hogy ha valakit éppenséggel meg nem vernek, meg nem mocskolnak, meg nem koplaltatnak. Érzékeny, fáin nevelésű embernek elég sokszor egy rossz tekintet. Az én Juci leányom nem úgy van szoktatva, azzal nem lehet úgy bánni, mint maga gondolja. Az édesapja már csak apja neki, de az Isten mentsen meg, hogy valaha megütötte volna előtte az asztalt.
A nagy feleselés alatt mind a ketten odalovagoltak az asztalig székeikkel együtt, s András gazda is sietett vesztegetni a szót.
– Már pedig énnekem ha mégegyszer görbe képet csinál, megint megütöm előtte az asztalt!
És megint megütötte az asztalt.
– Ezt az asztalt ne ütögesse ugyan kegyelmed, mert ez a Juci leányom asztala! – E szóval meg Mákiné asszonyom ütött nagyot az asztalra.
– De már engem uccse, ami az én házamban van, megütöm én azt, ha mindjárt politéros asztal is! – kiálta András gazda s hármat is ütött rá.
Mákiné asszonyom sem akart hátrább maradni, ő meg túlfelül verte az asztalt; mintha egy kétfenekű dobot ütnének, egyik egyfelől, másik másfelől s amellett lármázott mind a kettő, még pedig nem, mint a színpadon szokás, elébb az egyik, azután a másik, hanem egyszerre mind a kettő.
Utoljára a nagy ütögetésben kettéhasadt a politéros asztal; erre aztán elhallgatott mind a kettő. Mákiné asszonyom ríva fakadt, és hazament.
Jövő vasárnapig egymáshoz sem szóltak többet; e szent napon azonban nagy botránkozást okozván a hívek között annak a látása, hogy Herczeg András uram az udvar felől való ajtón jött be a templomba, míg felesége az utcai ajtón, isteni tisztelet után előfogá a presbiteri gyűlésben Tuba szomszéd Herczeg Andrást.
– Ejnye, ejnye, Herczeg András uram, micsoda háborúság már ez? Miért nem viszi haza a feleségét?
– Hiszen én hazahoznám, csak akarna; dehát nem tudom.
– No majd kicsinálom én azt Herczeg András uram; bízza rám kegyelmed.
Viszont másfelől Tubáné vette elő Mákiné asszonyomat.
– Ugyan kedves édes szomszédasszony, minek hagyja már ezt a viszálkodást megrögzeni?
– Hiszen én magam is sajnálom, a menyecske is hazamenne, csak érte jönne az az ember, de azt csak nem kívánhatja, hogy így szégyenszemre maga menjen haza.
– No csak bízza ezt rám édes szomszédasszony, elvégzem én rendén.
Délután tehát elment Tubáné szomszéd Herczeg András uramhoz s elmondta neki, hogy ugyan van-e szive, hogy úgy engedi epedni maga után azt a jámbor asszonyt? azt csak nem várhatja, hogy az jőjjön haza; hanem menjen érte.
– Hiszen csak azt várja, – pattogott Herczeg András vissza. – De hisz addig sok makkot megsüthet otthon, amíg én érte megyek.
Férfi előtt nem szégyenli az ember gyöngeségét, de asszony előtt tartani kell magát. Ő bizony csak nem megy; jőjjön az, ha akar. Neki pedig törjék el a lába, ha belép hozzájok.
Másfelől meg Tuba szomszéd látogatott át Mákiékhoz a maga izenetével.
Majd kidobták vele.
– De iszen ide ne jőjjön Herczeg András! be ne próbálja tenni a lábát, mert mindjárt odacsukjuk az ajtóhoz; térden állva se lássa Juci leányomat többet. A kutyát is ráuszítjuk.
Tuba szomszéd úgy megijedt, hogy a kalapját is ott feledte, hajadonfővel ment haza.
Estefelé tehát Herczeg András uram felöltözött szépen, elment Mákiné asszonyom házához, Mákiné asszonyom pedig már kinn leste az ajtóban, ott a nyakába borult, bevezette, Jucikával összecsókolódtatta, s azzal elismerték mind a ketten, hogy egyikök sem hibás, hanem a Tubáék azok: amiért mindig mendemondáztak közöttük.
Így légy közbenjáró civakodó szerelmesek között, hogy rajtad békülnek ki.
András gazda ismét hazavitte kedves Judikáját, s ebben a sok hazahordásban az a kellemetes volt reá nézve, hogy mindig úgy érezhette magát, mintha ismét vőlegény volna, a felesége pedig menyasszony, s most jönnének a paptól, s megint újra kezdenék a lakodalmat.
Ebben a mulatságban később is bőségesen volt részesülése, mert Jucinak azután is, mihelyt nem tetszett valami, szökött az anyjához; mosást, szapulást, disznótort, káposztaszüretet s minden nagyobb munkát olyan szépen ki tudott kerülni, hogy olyankor mindig hazafutott; mégha semmi baja sem volt is, mézes-mázos ürügy alatt heteket töltött otthon, s András gazdárak oda kellett mindig menni, ha látni akarta, úgy, hogy utoljára azt sem tudta már a jámbor, vajon ő vette-e el Jucikát, vagy őtet vette el Mákiné asszonyom?
A sok hazajárásból azután mindig maradt a városban egy kis mendemonda, – valahányszor Juci hazaszökött, Mákiné asszonyom mindig elmondta Tubáné szomszédnak, Tubáné szomszédasszony meg a hat leányának, azok az egész városnak, hogy Herczeg Andrást nem lehet kiállani, mert:
1. fűnek, fának adós, mindig járnak rá a rovással, porcióval, konvencióval,
2. mikor eszik, úgy szuszog, hogy nem lehet mellette megmaradni,
3. az ingeinek csak az ujja meg a gallérja gyolcs, a többi durva pamukvászon,
4. a térdén van egy nagy gumó, ami úgy fáj neki esős időben, hogy ordít bele,
5. kisült, hogy valamikor egy embernek kiszúrta a szemét, s maig is fizet neki, amiért be nem csukták miatta,
6. egy koldus atyafia is van, aki péntek napon perselyjel jár az utcán,
7. szennyesen elhordja magán a ruhát két hétig is,
8. a múltkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a petrencerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a fejét a fabakterbe,
9. a feleségének szemére hányta, hogy sok szeretője volt,
10. az meg azt felelte neki rá: hogy mind különb volt kendnél,
11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon főkötőben, mint más asszony,
12. sajnálja a kávéhoz a cukrot a feleségétől,
és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, amit éppen csak a felesége híresztelhet el az emberről, úgyhogy Herczeg András azon vette észre, hogy az egész városban mindenütt és mindenkor őróla beszélnek, minden apróságot tud, hall minden ember, ami négy fal között történik, még azt is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.
Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében, s felfogadta, hogy csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.
Természetesen sohasem tartotta meg a fogadást.
Egyszer éppen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.
– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombócot, tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.
Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, amíg a tüzet megrakják, amíg a víz megforr; ráér hazajönni.
Mákiné asszonyomnál pedig mintha csak hívásra jött volna.
– Tudod-e, mi újság? megjött az apád. Itt van a hajóval Újszőny alatt, de még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk őhozzá, hozott mindenfélét.
Jucinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen Újszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle, mit hozott? ó mindenféle szépet, cirkász-kendőt, vapör-ruhát, blondfejkötőt, ami csak szép és divatos.
Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi minden mondanivalójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent András tornyában a tizenkettőt.
– Jaj az aratók gombócai! – kiálta fel ijedten Juci lelkem; már tizenkét óra, siessünk haza szaporán.
Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta. Jucinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.
Herczeg András uram ezalatt csak áldogatta magában a be nem következő gombócokat, s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy óra volt az, halottra harangoztak; elmúlt azonban egy óra is, két óra is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább, hanem fogta az egyik villát, s ügetett vele haza a városba.
Éppen csak egyszerre értek a kapuba, ő és Juci lelkem.
– Hát te honnét jössz? – kérdé András elhüledezve.
– Édes atyámuramtól, – felelte nagy bizton a menyecske – nézze csak milyen szép cirkász-keszkenőt hozott, ni.
– Hát az ebéd az aratóknak?
– Mindjárt meglesz, – mondá Juci lelkem könnyű lélekkel.
Hej András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt, megmondta, hogy kibe bújjék bele, s amint a kezébe volt adva a cirkász-keszkenő, olyat ütött vele Juci lelkem hátára vagy kettőt, amilyen csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy cirkász-keszkenővel.
De nagy dolog lett abból, mert Juci szaladt rögtön, nem is haza, hanem apjához a hajóba; elmondta keserves könnyhullatásokkal, hogy őt az ura hogy megverte ártatlanul, ország-világ szeme láttára.
Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.
– Hol van az a gyilkos, gonosztevő haramia? – E szókkal köszönte be; berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. – Gyere elő te gyilkos istentelen, gyere elő.
De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő, hanem felszaladt a padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.
– Gyere ide! Ide gyere a szobába! – ordítá rá fel Máki uram; – hadd töröm össze a csontodat ezzel az evezővel.
Pedig meg sem lehetett volna fordulni a szobában azzal az evezővel.
Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy azt ne cselekedje; mindamellett addig hadonázott ottan Máki uram az evezővel, míg haza érkeztek az éhes aratók s azok, amilyen jó kedvükben voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába sem érte a földet.
Ebből aztán olyan keserves dolog vált, amin igazán csak a pap segíthet. Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett összebékíteni.
A derék öregúr jól megpirongatta mind a kettőt.
– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a bíróhoz, ne álljatok ki a piacra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha fogyatkozásaik vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig besúgni másoknak. Aki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha kibeszélik, nagy baj!
Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az valamit. Akkor kibékültek, hazamentek együtt, félesztendő múlva megint eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.
Elébb csak a pap elé, de később a bíró elé is került a dolog; még a törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juci lelkem azontúl is csak hazajáró lélek maradt…
Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett volna ennek hét-nyolc esztendő alatt úgy megvénülni, amióta itt nem jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.
– Nem kegyelmed Herczeg András uram?
– De biz én volnék az.
– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a kocsisa?
– De bizony magam vagyok most a kocsis.
– Hát a többi lovai, ökrei?
– Azokat mind eladtam.
– Hát már most mivel szánt?
– Semmivel sem, a földeimet is eladtam.
– Miért tette azt?
– Kellett a pörre, meg más egyébre.
– Hát micsoda pöre van?
– Válok attól az asszonytól, – szólt nagyot sóhajtva a jámbor.
– Tán megint odahaza van?
– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy hajítófát; annak vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, sohasem tudtam rendbe jönni magammal, búmban, haragomban aztán nekiadtam magam az italnak, elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyí te Ráró, gyí te Szellő, ne búsulj az asszonyodon!
S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő maga a jámbor.
Asszonyok, asszonyok, ne legyetek hazajáró lelkek!
1855
