6. AZ AKADÉMIKA PROMÓCIÓ
6. AZ AKADÉMIKA PROMÓCIÓ
Azért azonban, hogy gyász van a háznál, a hivatalos teendőket csak el kell mégis végezni.
Az esperes (mivelhogy a püspökség jelenleg „vacat”) mára hívta össze a konzisztóriumot az akadémika promóciók elintézése végett.
Mi az az akadémika promóció?
Az magyarul: akadémiára való promoveáltatás.
Tudniillik, az levén a rendszer, hogy az iskoláit jól végzett teológusnak alkalom nyujtassék külföldi akadémiák látogatására s azokban hittudorrá, vagy tanárrá kiképeztetésére: e végből az illető felruháztatik három évre népnevelői állomással. Tehát a cél: az, hogy valaki pénzt szerezzen; az eszköz: a népnevelés.
Az illető aztán az első esztendőben azt teszi, hogy a kollégiumban csinált adósságait fizeti (hát akkor hogy volna kedve tanítani?), a másodikban próbálgatja, hogy hogyan kellene tanítani? a harmadikban meg már úgyis kifelé áll a rúdja; hát de bolond volna, ha tanítana! Mikor aztán elvégezte, akkor jön utána a másik, s az három esztendeig megint így tesz.
S aztán dehogy megy akadémiákra! Vagy szerzett pénzt a három év alatt, vagy nem szerzett. Ha nem szerzett, akkor nincs neki mivel; ha pedig szerzett, akkor már többet tud, mint az a külföldi professzor, s inkább beáll prókátornak, s lesz belőle: Isten szolgája helyett, embereknek ura.
Éppen egy ily jó kövér eklézsia volt üresedésben, ami igazán megérdemli az akadémika promóció nevet: a törkölyösi.
Két kompetitor volt rá: az egyik Dallos Ádám, a másik Nyaviga Lőrinc.
Amazt a törkölyösiek maguk kívánták maguknak, emezt pedig a vaskalaposok óhajtották nekik adni.
Nyaviga Lőrincet ajánlotta szerénysége, kedvessége, alázatossága, de különösen azon felőle táplált élővélemény, hogy valószínűleg ő fogja Tóbiássy úr leányát elvenni.
Ellenben Dallos Ádám hibái ezek voltak: eszes, jókedvű fickó volt, mindig első eminens; és fejét fennyen hordozó ember.
Azonban elvitázhatlan előnyei megint ezek voltak:
Először is ő volt a „nagybotos”.
Másodszor ő volt az „első basszista”.
Tudjuk jól, hogy mi az a „nagybotos”? A hajdani tűzoltó diáksereg vezére, ki a „gerundiummal” tűzvész esetén elől rohant s előjoggal bírt minden sövényen, palánkon keresztül utat törni a tűzvész színhelye felé, a fecskendők számára.
Az ilyen tizenöttel elébb eligált.
Az első basszista pedig a kántus büszkesége szokott lenni, s hangjában bírta a biztosítékát annak, hogy vagy a debreceni, vagy a halasi, vagy a nádudvari lelkipásztorság elébb-utóbb reá szálljon.
Az ilyen hússzal elébb eligált.
Az az eligálás megint azt teszi, hogy ünnepek alkalmával a teológusok a legációk közt anciennitás és klasszifikáció sorozata szerint szoktak válogatni. Aki elébb volt, az jobbat kaphatott. Mármost tehát aki nagybotos is volt, meg első basszista is, az harmincöt előtte következőn ugrott keresztül egyszerre, s előttük eligált. Volt az ilyennek aztán elég irigye.
Már az pedig el volt határozva, hogy Dallos Ádám semmiesetre ne kapja meg a törkölyösi rektoriát. Miért? Azért. Mivelhogy a törkölyösiek mindig azt mondták, hogyha egyszer egy kedvük szerint való rektort kaphatnának, a néptanítói állomást rögtön állandósítanák, annak a kedveért új iskolaházat építenének, a templomba orgonát hozatnának, a fizetést megdupláznák. Ami így absztrakt véve mind igen jó volna; de akkor megszűnnék az akadémika promóció, több diák nem mehetne Törkölyösre útiköltséget szerezni, ami főcél, s annálfogva szükségképpen úgy intézendő az állapot, bölcs előrelátás mellett, hogy a törkölyösiek mindig olyan rektort kapjanak, aki mellett a szívük örvendezzen, ha már a harmadik esztendő a vége felé közeledik, hogy újat kérhetnek helyette.
Dallos Ádám pedig éppen az az ember, aki már eddig is nagyon tetszett nekik; pedig még csak énekelni hallották, hátha még egyszer a búcsúztatóját meg találják kóstolni!
Ezen a keserves napon tehát mind a két jelölt szigorú vizsgálat alá vétetett, s minden embertől kívánható tudományból kegyetlenül kiegzamináltatott.
Nyaviga úr természetes, hogy igen könnyen átesett a vallatáson, annál nagyobb erővel ment az végbe Dallos úrnál, de végre is diadalmasan kiállotta. Olyan feje volt annak, hogy még azt is megmondta, hogy mely lapján van a könyvnek, amit kérdeznek tőle!
Úgy kellett neki megfeszíteni az eszét, hogy a felelettől függ: kié legyen Törkölyös? s Törkölyöstül függ, hogy kié legyen Veronka?
– Hát édes fiaim, ti mind a ketten egyformán jól feleltetek, – mondá bevégeztetvén az egzamináció, az esperes, ki ő maga is nagyon tudós férfiú volt, s beszédre csak a félszáját használta, a másik felét mindig befogva tartotta. – Csak te öcsém, hogy is hínak? ne volnál olyan fiatal. Hát meg tudod-e nekem mondani, mikor lesz a vén emberből fiatal?
– Igenis. Mikor a vén káplán eklézsiához jut. Akkor lesz belőle fiatal pap.
– Ad hominem szóltál. Dehát most feleljetek meg még egypár kérdésemre, édes fiaim, amikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, aki ezen kérdéseket alkottam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az elbizakodottságot távol tartsam tőletek. Tehát legelébb is hány font füstöt lehet nyerni egy mázsa fából?
(Ezek és a következők mind olyan régi élcek, hogy a humor világában a kőkorszakot képviselik.)
Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan.
– A füst voltaképpen megfoghatatlan anyag lévén, s a mérőserpenyőt lefelé fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik.
– Jól van, fiam. A szerénység így szokta rendesen elismerni, amit föl nem foghat; hát te, hogy is hívnak? mit felelsz rá?
Dallos vállvonva mondá:
– Meg kell mérni a hátramaradt hamut, le kell vonni a fa súlyából, ami hiányzik, az a füst.
– Ita est, – felelt az esperes, egy negyedrész szájjal. – No de most. Mi a legbecsesebb drágakő?
(Csakugyan a kőkorszakból szedi az élceit!)
– Legbecsesebb drágakő a gyémánt, – felelt meg Nyaviga úr – mely találtatik Braziliában.
– Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy van. Hát te másik, hogy is hívnak?
– Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig malomkőnek híják; mert ez a gazdájának hasznot hajt, a gyémánt pedig semmit.
– Accurate. De most adok fel nektek egy megoldhatatlan feladatot: hol van egy kréta?
S ezzel az esperes úr, hogy egy cölöpépítészet korszakából való runa-élcet is hozzon napvilágra, mely mint archeológiai lelemény nagy beccsel fog bírni mindenkor, ezt írá fel a táblára:
o quid tua te
b bis? bia abit!
aaa s et in amamam a at!
b bis? bia abit!
aaa s et in amamam a at!
– Ez az én epitáfiumom, édes fiaim. Melyet rajtam kívül el nem tud olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémika promóció a Tiszántúl.
Nyaviga úr tudta, mit kell felelni.
– Én valójában sokkal csekélyebbnek érezem tehetségeimet, minthogy ily mélységes titok fölfedezéséhez csak hozzá is merjek fogni.
– Derék, emberséges ifjú. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A hibának elismerése fél megjavulás. No te másik; hogy is hínak? Most állj elő! Ubi nota pernicitas?*
Hova tűnt híres fürgeséged?
Dallos hebehurgya ember volt; szeles ésszel rögtön leolvasta a tábláról az epitáfiumot.
O (super) be! quid (super) bis a Tua (super) bia Te (super) abit! (Ter) a es et in (ter) am a (bis).*
Ó te dölyfös! Mit dölyfösködöl? Dölyföd visz majd romlásba! Porból lettünk, porrá leszünk.
– Mit is tetszett ígérni a megfejtésért?
Az esperes úr az egész száját befogta a szájába. Ez vakmerőség volt.
Nyaviga csak mosolygott magában. Hiszen ő is ki tudta volna mindezeket találni; de tudta jól, hogy az esperes úr bosszankodni fog arra, aki az ő klepszidráit fel tudja állítani, s a szaiszi titkait és szfinszk-feladványait megfejteni merészkedik.
– Hm, hm, fiam, nem szeretem benned azt a túlságos nagy bölcsességet és konfidenciát. Egyébiránt én a legjobb akadémika promóciót igértem a megfejtőnek, de az most nem üres; a törkölyösi pedig nem a legjobb.
– Elég jó lesz az nekem azért a kis charádáért.
– (S még ócsárolja az epitáfiumomat!) Tudjátok fiaim. Ketten vagytok, akik egy kondícióra kompetáltok; s nekem nem szabad személyválogatónak lennem. Mind a ketten prestanter feleltetek. Te, hogy is hívnak? több verzátussággal, de te a másik nagyobb modesztiával, s mind a kettő egyenlő virtus. Azért mi elhatározók, hogy veletek sorsot fogunk húzatni. Itt íme a kalapban van betéve két cédula. Az egyik üres. Amelyitek az üreset húzza: az itt marad, a másik megy Törkölyösre. No fiam, hogy is hívnak? te nyúlsz bele elébb.
Ezúttal mégis csak Ádámnak az esze járt túl a vaskalapén. Élt a gyanúperrel, hogy mind a két cédula üres, ami abban a tiszteletreméltó háromszegletű kalapban rejlik, s ha ő a kihúzottat megnézi, akkor aztán mehet el hosszú orral. Nyavigának nem kell húzni.
Hirtelen bekapta a cédulát a szájába s lenyelte.
– Quid fecisti!*
Mit csináltál?
– Lenyeltem a cédulát. Nem akartam magam látni, mit húztam, már most húzza ki a társam a magáét, abból megtudjuk, hogy mi volt az enyim?
– Perversus natio!* – szörnyedt föl az egész coetus.
Elfajzott népség!
– Világos! Ha az üreset húztam ki, akkor okvetlenül a címes maradt benn. Ha az üres maradt benn, akkor a címest húztam ki.
Megbukott a stratagéma. Elő kellett adni a bennmaradt cédulát, s az is üres volt.
Így azután nollevelle oda kellett adni Ádámnak az akadémika promóciót, ami sohasem fog többé diszponibilissé lenni, mert azt a törkölyösiek rögtön állandó rektoriává fogják átalakítani, megházasítják a rektort, s akkor aztán az övék marad örökre.
– Ez veszedelmes egy ember; – rebegé az esperes úr. – Ez még valaha azon egyszarvú lészen, aki mindnyájunkat megöklel. Nyaviga úr azonban hosszú orral távozott el.
– Azért ne búsuljon domine: – vigasztalá őt Harangi professzor úr, utólérve a grádicson; – ha elveszett is Törkölyös, de azért Veronka megmaradt.
Nyaviga úr vakarta a fejét, ami napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy „én pedig jobb szerettem volna Törkölyöst a leány nélkül, mint a leányt Törkölyös nélkül”.
