5. NAGY HALOTT VAN!
5. NAGY HALOTT VAN!
Kevés időre ezután nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság azt a hibát követte el, hogy meghalt.
De ne tessék komolyan venni a dolgot; nem igazán halt meg, hanem csak úgy félig-meddig. Meghűtötte magát a nagy szapuláskor, s másnapra úgy megmeredtek a tagjai, hogy egyet se tudott megmozdítani. Feküdt, mint egy darab fa.
A kirurgus, akit odahívattak, hogy aligha meg nem halt a nagytiszteletű asszony! délután „bene sonantibus” lévén, csak azt kérdezte, hogy „tudja-e mozdítani a nyelvét?” – „Nem.” „Akkor meghólt.”
Mert Tóbiássyné asszonyságnak a nyelve még Nemtóbiássyné korából is arról a nagy életerőről volt emlékezetes, hogy a közvélemény szerint azt még majd a holta után külön kell kivégeztetni.
El is bántak aztán vele annak szokott rendi szerint, felöltöztették, koporsóba tették, s harangoztattak rá.
Annyi emberséget azonban tegyen fel rólam minden ember, hogy nem engedek egy derék kálvinista asszonyságot élve eltemettetni, s hogy furcsa lesz ennek a vége.
A jó Veronka kisasszony e tekintetben egészen a kezemre működik, amennyiben zokogva és sikoltozva borul édesanyjára s mennyre-földre esküszik, hogy nem halt az meg; ő nem engedi eltemettetni, ha csak őt magát is el nem temetik vele együtt.
Ezt pedig nagyon jól esett hallani a nagytiszteletű asszonyságnak. Mert az elrejtőzés állapotában hallott ám mindent, amit körülötte beszéltek.
Annál kevésbé volt rá nézve épületes, amit mások beszéltek fölötte.
A Veronkát kituszkolták a halottas szobából, azt mondták neki, hogy ilyenkor a leánynak nem az a dolga, hogy sírjon-ríjon, hanem hogy lásson a gyászruha után, hogy meglegyen holnapra.
A két nagytiszteletű úr magára maradt a szobában, s következő gyászbeszédet tartott az elhúnyt felett.
– Vajon mely rejtekbe dughatta el a lelkem a pénzecskéjét? – mondá Tóbiás úr. – Nem azért, mintha Veronkát meg akarnám tőle fosztani, hanem hogy az ő javára fruktifikáljam. Vennék rajta szőlőt.
– És elküldenők rajta Nyaviga urat akadémiákra, – szólt Harangi úr – ő lenne az Úr szőlőjében pásztor.
– Az én szőlőmben?
– A Zabaoth úr szőlőjében.
– Az már más. „Nolo acerbam sumere.” De vajon hova dughatta el a pénzecskéjét?
– Kereste atyám uram a párnazsákban? – Ott már nincsen. – Hát vajon a tükör háta mögött? – Volt ott, de már nincs ott. – És a kályha fölött lévő urnában? – Ott is lakott egyideig, de már kiköltözött onnan. – Vajon a karosszék támlájában nem rejlik-e? – Megvizitáltam, és semmit sem találtam. – A téli bocskor talpában? – Az is pedig lyukas. – Kitalálom már, hol vagyon? – No, ha kitalálja fiam uram, akkor kérhet tőlem a megboldogult hagyatékából bármit; odaadom. – Hát megmondom. Itt van az ablakban ez a sok almamuskátli, ezeknek a cserepébe lészen eldugva.
A megboldogult csak nevette magában addig a dolgot, amíg a két tudós úr játszotta azt a játékot, amit a gyerekek „Strinksz”nek neveznek, s mondogatta magában: „víz, víz!”, de amint a muskátlikat hallotta emlegetni, majd fölkiáltott ijedtében: „tűz, tűz!” s akkor vette észre, hogy mégis nagyon meg lehet halva, ha még arra sem bír felkiáltani, hogy az ő szép muskátlijait hogy szedegetik ki a cserepekből s a virágok földe alatt hogy találják meg a hólyagba takargatott lázsiásokat és a körmöci aranyokat.
S még Tóbiássy úr nagy szomorúan azt mondá rá: „csak ennyi volt? Azt hittem, hogy legalább kétennyi”.
– De ezen való szomorúságában ne feledkezzék meg atyám uram, hogy nekem is ígért valami jutalmat.
– Én? Nem is emlékezem rá. Hát mit kíván fiam uram a szegény nyomorult ínséges hagyatékából?
– Azt a régi bibliáját.
No ez nem nagy kívánság.
Tóbiássy úr azonban elébb végigpörgette az ujjain a vaskos könyv lapjait, s kirázogatta, hogy nincs-e közé szorulva bankó? csak azután kézbesítette nagylelkűen.
Az elhúnyt pedig szeretett volna kézzel-lábbal rugdalózni és nyelvét nekiereszteni: „oda ne add, vén bolond! Abban van a legtöbb pénzem!”
Mivelhogy a jámbor asszonyságnak, mint okos és értelmes puritán hölgynek kedvenc olvasmánya volt a biblia, azonban másfelől meg gondos anya is volt, s úgy találta, hogy ebben a szent könyvben vannak egy némely történetek, melyeket hajadon leánynak olvasgatni nem éppen múlhatatlan kötelesség, annálfogva nehogy a Veronka azokba beletévedjen, az ilyen lapokat az alsó és középső szélein gondosan egymáshoz ragasztá csirizzel; a felső nyílást pedig arra használta, hogy a hozzá került bankókat az összeragasztott levelek közé csúsztatgatá. Erre a bibliára aztán el lehet mondani, hogy „duplex libeli dos est”.
Harangi úr biz azt elvitte magával.
A gyászoló felek után következtek a szomszéd asszonyok. No hisz azoktól hallott még sok szépet magáról a boldogult lélek, amíg testi porhüvelyét felöltöztették. Hej, hogy nem ereszthette meg rájuk a nyelvét! Dante ezt az egyet, a fődolgot, kifelejtette a „pokol”-ból: mikor a szomszéd asszonyok elkezdenek szincerizálni az ember felett s az ember nem feleselhet vissza!
Ezeknek eltávozta után következtek a virrasztók.
Régi jó szokás szerint, tekintélyes halottak fölött virrasztani volt szokás. E célra szolgáltak a kisdiákok, műnyelven a „dárdás”-ok, akik egész éjjel a halottas szobában gyászénekeket énekeltek. Hogy torkuk ki ne száradjon, volt gondoskodva számukra illendő mennyiségű, gondosan megvizezett karcosról, de biz azok, mikor már vették észre, hogy mindenki alszik a háznál, többet anekdotáztak, mint énekeltek.
– Látod, hogy meghalt a professzorné!
– Látom, nem is leszek professzorné soha, hogy meg ne haljak.
– Elve mégy a mennyországba?
– Mint Illés próféta.
– De mint Zöld Marci.
– Szegény asszony! pedig milyen jó asszony volt, ha az ajtóhoz nem szoríthatta a sarkamat, akkor nem ütött hátba.
– Szegény professzor úr! milyen nagyon meglesz szomorodva! Három hétig folyvást borsót főzet a kokvián számunkra búvában.
– Van is rá oka. Nem ő találta fel a perpetuum mobilét, mégis ő vesztette el.
– Hehehe! A Márta asszony nyelvét!
– Írj rá epitáfiumot te.
Itt nyugszik már Márta asszony.
De még az ura is otthon.
De még az ura is otthon.
– Hát a professzorra mit írnál, ha meghal?
Halált adják ingyért:
Mert ha adnák pénzért,
Professzor most is élne.
Mert ha adnák pénzért,
Professzor most is élne.
Erről aztán egész adomagyűjteményt mondtak el egymásnak a vásott suhancok tréfás epitáfiumokról, s akadt közöttük olyan novicius, akinek még újság volt a:
Jó két nótárus mind a három Ége,
István, János, Márton és a felesége,
De most már meghaltak, s mind a négynek vége.
István, János, Márton és a felesége,
De most már meghaltak, s mind a négynek vége.
S nagyokat röhögött rajta, s aztán viszonzásul ő is elmondta, hogy: Itt nyugszik Kis, kinek neve János is – Aki nem volt valami fis -– Kális, hanem fis – Léderbül dolgozó csis – madia Mis – kolcon. – Ezért aztán fabarackot kapott a fejére minden oldalról, hogy mert olyant mondani, amit már mindenki ismer.
A boldogult pedig buzgón fohászkodott az egek urához, hogy még egyszer térhetne a világra vissza! nem az élet múló örömei után való bűnös vágyakodásból, de csak azért, hogy ennek a sok istentelennek az üstökét és kontyát mégegyszer amúgy istenigazában jól megcibálhassa.
Mely óhajtása hogy miként teljesedett? azt majd megtudjuk időjártával.
