IV. Az ezermester és a kozák
IV. Az ezermester és a kozák
Útitársammal együtt csikósoknak voltunk maszkírozva. Kerek, karimás kalap, borjúszájú üng, bő gatya, korcán leloggó cifra dohányzacskó s kohával volt viseletünk.
Porlepte, napégette arcainkkal, olvasva is beillettünk volna bárhova betyárnak.
Aradon biztatták a képviselőt megrezzent kollegái: hogy nagyobb ismeretlenség kedveért vágja le bajuszát.
A jó ember nagyon meg volt ijedve, kezébe vette a borotvát, nekiült egy tükörnek, megcsavarintotta a bajuszát először jobbra, azután balra… egy könnycsepp esett ki szeméből… azután visszatette megint a borotvát: „mégis csak inkább a nyakamat!” monda, s a bajusz ottmaradt.
Három jó parasztló volt szekerünkbe fogva, mindketten a kocsisülésben ültünk, a lőcsön lógott a csutora meg a posztószél tarisznya. Szalonna volt benne s ötödnapos kenyér.
A hibari erdők egyik mellékútján egy délelőtt egy csodálatos kis emberkére akadtunk. Nyilván bujdosó volt ő is. Nagy magostetejű kalapot viselt, a képe az orrától a füléig meg volt borotválva, miáltal kicsiny arcához aránylag képtelen nagy álla s még szélesebb szája a legcsodásabb módon lőn prostituálva, a nem őreá szabott frakk ujjai, mindamellett, hogy fel voltak hajtva, a körme hegyéig értek, míg a hosszú fecskefark szépen verte a bokáit. Szürke pantalója zsebéből nagy ostentációval fityegett ki egy irtóztató nagy kétfülű szabóolló fogantyúja.
– Ez az ember kell minekünk – mondék társamhoz fordulva –, ha ezt felvesszük szekerünkre, azt hiheti, aki meglát, hogy ő fogadott bennünket fuvarba.
– Nem vennének fel, földi? – kiálta ránk messziről az ember.
– Szívesen, ha akarja.
– De hát hova mennek kigyelmetek?
– Megyünk mi mindenhova – felelém, s mentül jobban néztem, annál ismerősebbnek kezdettek előttem látszani arcvonalmai. Két év előtt valamelyik kisvárosi színpadon láttam, színész volt, hanem rossz, Hamletben ő volt a lélek.
– De már mégis hova mennek? – kérdé tőlem siránk hangon.
– Hát teszem föl majd Borsodba. (Jól tudtam: hogy odavaló, jó birtokos, csak csavargási vágyból járt néha a színészekkel.)
Az ember felmászott a szekérre, esküdve: hogy öt garasnál többet nem fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták, s több afféle.
Azután előadta nagy szóbőséggel: hogy ő böszörményi szabólegény, valami örökségért megy Kövesdre, s beszélt egy határ anekdotát a szabólegényi élet eseménydús szférájából, s amidőn kerekre bevégezte mondvacsinált szerepét, hátrafordulva hozzá, azt kérdezém tőle: „mikor adta utoljára Hamlet apját?”
Az ember kék-zöld lett ijedtében. Őt még a csikósok is ismerik; de amikor aztán ő is rám ismert, elnyúlt a szája mind a két füléig, sírt és kacagott, a hátamra borult (mert elöl nem fért hozzám), s azután elbeszélte: hogy az a színésztársaság, mellyel együtt kóborolt, tömegestül áttért Thália zászlója alól a honvédekhez. Ő is osztotta e sorsot. Ott sok ideig főtréfacsinálója volt a hadseregnek, később: hogy a törzsorvos meghalt s a másodorvost helyébe mozdították elő, a megürült másodorvosi állomást ővele töltötték be.
– De hiszen nem értett ön ahhoz.
– Valamelyik tiszt ajánlott e hivatalra, kinek Nagyváradon nagyon megtetszettem a Sevillai borbélyban mind doktor Bartoló. Egyébiránt volt ilyen magamforma doktor a hadseregnél akárhány.
– Gyógyított-e meg valakit?
– Sőt, igen is furcsán jártam. A debreceni csata alatt, míg az ágyúdurrogás folyt, leültettek egy bakhát mellé, hogy majd a sebesülteket odahozzák. Egyszer egy szép ifjú tüzért két másik karonfogva vezetget felém, az ifjú megáll előttem, felemeli két véres karját: „nézze, doktor úr, már nekem egy kezem sincs”, monda szomorúan. Amint az ágyút töltötte, mintkét kezét egyszerre vitte el a golyó. Velem elfordult a világ, elszédültem, hanyattvágtam magamat az árokba. Úgy locsoltak fel hideg vízzel. Akkorra egy másik sebesültet is hoztak oda, annak meg mind a két lába volt ellőve, amint az egyiket elvitte a golyó, könyörögve kérte mellette álló pajtását: hogy taszítsa odább, mert rögtön a másikat is ellövik, s mielőtt az segíthetett volna rajta, egy másik teke éppen odavágott s másik lábát is elszakította. Inkább álltam volna az ágyú előtt, minthogy ezeket a sebeket láttam. Alig kötöttem be őket, mikor a sereg elkezdett futni, ők is ottmaradtak szegények, jól jártak, ha meghalhattak.
…
Estefelé: hogy az erdőből kiértünk, messziről kozák lovasokat láttunk felénk nyargalva jőni.
Észrevettek bennünket, vissza nem lehetett fordulnunk az erdőbe. Leghelybehagyhatóbb tanács volt ily helyzetben jó lelkiismérettel előrehaladni.
Néhány perc múlva körülfogtak bennünket, s szekerünket megállíták.
Egy singes kalapú torzonborz vitéz kis kurta paripán, kezében harmadfél öles dárdájával, hátán a hosszú puska körösztbe vetve, odavágtat hozzám, s mielőtt a, nehány emlékemben ragadt tót szentenciát összekeresgettem, töredezetten, de elég érthetően megszólít – magyarul.
– Honnét jönnek?
Meglepetésem oly nagy volt: hogy első pillanatban nem tudtam mi nyelven válaszoljak kérdésire. (Később megtudtam: hogy e hetman horvát határvidéki lakos volt, s mint ilyen, sokáig tartózkodott a komaromi garnizonőrség közt, ott tanult meg magyarul, s innen egy orosz herceg magánszolgálatába állva, később a kozák katonaság közé soroztatta magát.)
– Honnét jönnek? – kiálta rám újólag, miután első kérdésére bámultomban nem válaszoltam.
– Ladányról – felelém.
– Mit visznek?
– Fuvarba megyünk ennek az úrnak, aki itt hátul ül.
– Micsoda úrnak – förmedt rám a kozák.
Hátratekintek. Az én doktoromnak sem híre, sem hamva. A saraglyában senki sem ült.
A kozákok azonban már ekkor elkezdtek a kocsiderékba hányt szénában kopjáikkal turkálni, mely műtételre az eltűnt férfiú reszketve és pisszegve emelkedék ki a kocsiderékból: hova ijedtében elbújt. Szerencsétlen kinézése, toronytetejű kalapja, széna-, szalmaszálakkal koszorúzva s ijedtséges ábrázatja irtózatos hahotára ingerlék a kozákokat, mit növelt az exorvos azon ötlete miszerint, hogy magát mint igazhívő keresztyént mutassa be a fenyegető muszkáknak, elkezdett magára keresztet hányni, először csak egy kézzel, azután mind a kettővel, ami nagyon furcsán jött ki.
– Kicsoda az úr! – kérdi tőle mennydörgős hangon a torzonborz kozák hetman.
Az ember se látott, se hallott, s bár magyarul szóltak hozzá, arra értette a kérdést: hogy adja elő a pénzét, s nagy remegve nyúlt belső zsebébe, s kihúzva onnan egy csomó kék, zöld és sárga színházi retourbillétet, s borosüvegekről leszedett cédulákat, átnyújtotta a kozáknak.
Azt gondolta a nyavalyás: hogy az a messzeföldről jött férfi láthatott ez idő szerint Magyarországon annyi mindenféle színű és alakú és feliratú bankót: hogy ezentúl bármi színes nyomtatott papirost bátran annak fog nézni.
Hanem a kozák jól tudott olvasni magyarul, s az átnyújtott cédulákat úgy vágta a reszkető exdoktor fejéhez vissza, hogy ahány, annyifelé repült, s azután kirántva kardját, vérben forgó szemekkel s nem minden bőkezűség nélkül használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.
– Ki vagy? meghalsz. Mit akarsz? Mi vagy?
Látva: hogy ez nem fog felelni, hanem mindég nagyobb galibába kever bennünket, odafordulék a hetmanhoz, ráköszöntve a kulacsot:
– Hagyja szomszéd azt a boldogtalant. Szabólegény ő és nem egyéb.
– Igen, igen! – integete az én emberem fejével sebesen bicegetve s komikus pantomiával illusztrálta állítását, mutogatva a tűveli öltögetést.
A hetman nagyot kacagott, azután nagyot húzott kulacsomból, s azt visszaadva, levetette flegmatice felső zekéjét, s egy nagy szakadást mutatva a hátán, odaveté a doktornak, lakonice parancsolván: hogy azt foldozza meg.
Ez nagy kipkapkodás között előkeresett tűt, cérnát a zsebjeiből, felhúzta a félgyűszűt ujjára, a cérnát szabólegényesen megpattogtatá, megviaszkolta, a zekét térdére fekteté, s addig varrt nagy mohón, nagy sietséggel, míg olyan vargafótot szúrt-szabott a kérdéses zekére, hogy elhordozhatja maga a generális.
A kozákok kíváncsi nevetéssel kísérték minden tűöltését s rettenetes volt jókedvük, midőn a doktor vissza akarván adni a hetmannak megfoldozott csurapéját, kitűnt: hogy azt foldozás közben saját térdéhez hozzávarrta.
A hetman még egyet húzott kulacsomból, azután tudtunkra adta; hogy mi mehetünk, amerre látunk, hanem a szabót elviszi magával, mert kompániájának mindennemű öltönyei nagyon igényelik gyógyító műtételeit, s anélkül: hogy beleegyezését elvárná, felfogta a kis embert frakkja gallérjánál, s kiemelve a szekérből maga mellé ültette hátul a nyeregbe.
S azzal csörtetve, csatangva elrobogott torzonborz társaival, amerről jött az avarba. A kis doktor remegve kapaszkodott bele kétfelől két kézzel.
…
Tudtam, hogy nem vész el. Mire két hét múlva Zemplénbe vetődtem, már akkor ő régen iskolamester volt valami palóc faluban, ahonnan a kosta elment gerillának, s úgy megaprította a fiatal scythákat, mintha a markába született volna a mogyorófa.
