Harc az óriások között
Harc az óriások között
Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvenc tanyámat, ahol forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, amikor maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben állt a föld felett tündöklő északfénnyel.
Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és a tó közötti összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.
Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren erős mozgásokat tettem, s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, akinek a testmelege óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befűtött kályha. Elképzelhetni: egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom, s száz fok meleget (Fahrenheit szerint) sugárzik ki.
Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.
Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam. Különben hagytam aludni.
Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát félbeszakítanom. Azt különben ez a nagyszerű jelenet maga is megtette volna nálam nélkül.
Egy ízben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, amidőn egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang úrnőjének közeledtét.
Többször észleltem már ez előjelét a cethal érkezésének, de ezúttal a szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, aminek a következő perc meghozta a magyarázatát.
A cet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alól, melyet rohamával támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz színére egy másik szörnyeteg: egy ámbra-cet (physeter).
Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül össze.
Ez is egy rokona a cetnek.
Kedves rokon!
Míg a cet, a bothead whale (balaena mysticetus) a legártatlanabb teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az ámbra-cet, (spermwhale, Physeter macrocephalus) csak hússal él, s kedvenc eledele a cápa és a cet.
A cápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az iszapba búvik előle, s ki hagyja magát gyakran kergettetni a partra. Ahogy a cápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, éppen úgy az ámbra-cet egy cápát. A balaenacetnek legfélelmesebb ellensége ez. Ennek nem eszi meg a húsát, csak a nyelvét. Nagy inyenc. A többit otthagyja. Hanem a cet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.
A cetnek nincsenek fogai; ínyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő nem harap. Az ámbra-cetnek pedig van negyvennyolc foga. Mind valamennyi az alsó, kinyúló állkapcájában, amiknek a számára a felső ínyben csak megfelelő üregek vannak, ahová beleillenek. Szép gömbölyű sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek. Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a ceté, akkora mellette, mint egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egyharmadát képezi. A háta púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszú nyelve vérpiros, s kilátszik, mikor a száját feltárja. Valóságos ördög.
A cet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely húsát éri, okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, amit egy ember kiheverne. Az ámbra-cet csak két helyen sebezhető. Ott, ahol a feje a derekától elválik, a nyolc nyakcsigolya táján és a hasán; koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is betöri, más része testének pedig csontszívósságú inakkal van keresztül-kasul befonva.
Ez a szörnyeteg támadta meg az én cetemet.
Az rémülten menekült szokott búvhelyére, de a cachelot előtt is ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amfiteátrumban adnak egymásnak találkozót az élethalál-harcra.
A cet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugárokban lövellt ki orrlyukaiból.
A cet igen jó stratégiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte olyan szűk sziklaöbölbe, ahol ellenfele nem férhetett hozzá. A cet minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak vele a cethalászok krónikái, hogy miket tud a cet a farkával elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel együtt, csak úgy bukfenceznek, s képes egy jókora kompot úgy kettévágni a farka egy legyintésével, mintha fürésszel vágták volna ketté. Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az oldalát, a cetnek egy farkcsapása a tó túlsó sziklafalához csapja őt egyszerre.
Hanem az föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják azt. Megújítja a támadást.
„Ébredj, Bábi! Veszélyben Izrael!” ordíték a medve fülébe, s orrára ütögeték, amitől leghamarább fölébred.
Ha megöli a cachelot a cetünket, oda a tejgazdaság! Magam is hirtelen sieték a magnéziumot meggyújtani. S aztán előkerestem a robbanó szigonyomat, s siettem a harcban interveniálni.
Gyönyörű tengeri párviadal volt az!
Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először cetemet jól megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a ceteknek igen rossz látásuk van.)
Az én védencem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen fehér, s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán kezdve a hasáig ráncokat vetett a bőre, s a ráncok feneke vérpiros volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér bőrön gyönyörűen villóztak végig. Úgy hiszem, hogy az én cetem a maga népe között valódi „szépség” lehet.
A küzdelem a két óriás között egy percig sem szakadt félbe. Farkaik csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz méternyi magasan csapkodtak föl körülöttünk, s minden percben teleloccsant szemem, szám tőlük. A cet bőgni kezdett oly hangon, ami egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a cachelot pedig fújt és horkolt, s mikor egyszer-egyszer a fejét érte a cet-fark csapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.
És eközben a cet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan, s a nyelvével nyalogatta a fejét.
– Segítségre, Bábi! – kiálték medvémnek. – Aztán pecsenye is lesz, ha mi győzünk!
Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jegesmedvénél. Ez is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a víz alatt, ha összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot kikerülve a cet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a cethalászokkal.
Amint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a cet fejéhez nyomulni, a cet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a bőrébe, átharapta annak a nyakát éppen azon a legkényesebb részén, ahol a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok, alig papírvastagságúak. Bábi tapasztalt cetvadász volt.
Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes.
Amit csak a hajósok meséjének hittem addig, azt élően láttam e pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter magasságra, s azután hanyatt veté magát a vízbe.
Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt elrobban.
Az óriás szörny erre egy villámsebességű vickándozással porrátört vízfellegbe burkolta az egész barlangot, s mire kinyitottam a szememet, már nem volt sehol, eltűnt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.
Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit. Néhány perc múlva azonban láttam felbukni a víz színére az ő kedves juhászkutya-forma fejét, amint ügyesen úszott ki a part felé, s ott lehajolt egy sziklára, s a vízbe lenézett.
A harc be volt fejezve.
Az én cetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszú pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett sírni: a cetnek könnyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.
(Vége az első kötetnek)
