A cet palotája
A cet palotája
A felfedezett nyomok egész az orgonaalakú kristálycsoportig vezettek.
Odáig érve, kitűnt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dűlve, rézsút helyzetben válnak el a sziklafaltól.
E nyíláson belül sötétség van: lámpám egy üreg kezdetét mutatja.
A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy útitársammal és iszákommal átkeljek rajta.
A sziklafolyosó vastartalmú dolomittömegen vezetett keresztül.
A legörvendetesebb volt rám nézve, amit első lépésem hangja elárult, a sár.
Ebben a sziklában már vízerek vannak.
Bábi egy-egy helyen megállt, s kedvteléssel nyalta a sziklafalat a leszivárgó nedvességért.
A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm tanúskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszín fölött.
Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű, pompátlan üreg. Barna, érctelen kő minden fala.
És mégis kincset tartalmazott az!
Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból harminc méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vízsugár a tóba.
E hulló víz zenéje volt a legédesebb szimfónia az én fülemnek! Vizet találtunk!
Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.
Hanem az első leffentésnél nagyon meg látszott bánni az örömét; felhagyott vele, s meglógatva nagy fejét, felnézett rám, s kedvtelenül morgott.
– Nem jó a víz, Bábi? – kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam is.
Huh! Összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű víz! amilyet Budán a Lágymányoson palackokra szednek.
– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való orvosságot!
Zúgolódni kezdtem a sors ellen.
– De megállj, Bábi! Valami jutott eszembe. Hátha az a felülről lecsorgó víz iható lesz.
Bábi megértett, s amint a hátára ültem, beúszott velem a tóba, elvitt odáig, ahol a sziklafalból kifecskendő vízsugár leomlott.
– Gloria in excelsis! – kiálték örömtül ujjongva, midőn az első tenyérnyit felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin felkiáltásomat, hanem nekifordította féloldalt a fejét a lecsorgó vízsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én víztartómat töltöttem meg belőle.
Kristálytiszta, szénenyterhes forrásvíz volt az, ami felülről leomlott, olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek. De hát hogy lesz e forrásvízből idelenn patikaszer? Mitől válik ez keserűvízzé egy sziklamedencében?
Ezen törtem a fejemet, amíg víztartómat teletöltöttem; ami nem ment nagyon könnyen, mert szűk nyílásával mesterség volt a vízsugárt elfognom, mialatt Bábi lubickolt velem a vízben; úgyhogy beletelt egy pár óra, amíg e feladattal elkészültem.
Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már van mit, most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.
Hát amint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom nincs sehol.
Eltünt, elveszett, szőrén-szálán elpusztult.
De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellétettem a csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol. Bányatündérek járnak itt?
Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.
Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat s a rárakott szerszámaimat mind.
De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen lábujjhegyre állva, nyújtózva sem érném el azt az ötméternyi magas sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?
Nem vitte azokat oda senki „fel”. Én magam raktam azokat oda „le”. Hanem engem hozott „le” valaki azóta.
De hát ki hozott le?
Az apály.
Azalatt, míg én a tó közepén a csorgóbul víztartómat megtöltöttem, ez a tó ötméternyit apadt.
Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek: tengervíz volt az, amit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan sós-keserű.
Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg van, s az alatt még a tenger. A jégréteg tartja a földet a tenger fölött.
Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de hogyan jutok fel hozzá?
Bábi elfutott, itthagyott: lement a vízbe, nem tudom, mit keres benne. Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező asztalomra, ami elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy „vacsora”. Hisz itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt ha eszünk, csak vacsorálunk.
Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit, és csámcsogott erősen.
Ah, a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről lefutott a víz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga az egész évadot kitartja a medvecsaládnál. Jóízű, okos állatocskák azok, odatapadnak a sziklafalhoz oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze csak nekem. Bábi lehúzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az ízük az osztrigáénál. Csigák után kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben a nagybecsű ámbrát ismertem fel: azt a drága illat- és gyógyszert, ami csak a cethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem merül el a vízben soha, mindig a felszínén úszik.
Csemegével és vízzel eszerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt. Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vízben. Lehet, hogy ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai Mammut-barlangban, amit tizenkét mérföldnyire megy be a föld alá, s vannak többféle termei: az egyiket híják az óriások termének, a másikat a „hazajárók termének” azért, mert tele van a régi aztékok múmiáival. Itt van az a nagy tó is a föld alatt, amit „holt tengernek” neveznek, s ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.
Mindezt én Bábinak beszéltem el, akit az emelkedő dagály apránkint felkergetett hozzám. Úgy látszik, jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s hallgatta nagy figyelmesen geológiai értekezésemet.
A visszatérő dagály hullámai zajosan csapdosták a sziklapartokat.
Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen; az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott. Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyílt tengeren nagy zivatar, s idáig elhat a nyomása.
Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük a tapogatóhálónkat, leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz, Bábi? Most pedig menjünk aludni.
Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstul, mindig azt kaptam meg, ami legnagyobb.
Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat ebben a tóban, hát aztán egyszer csak arra ébredek, hogy valami rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját.
Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abbahagyta.
De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszaggatott s megint újra kezdett mennydörgés. Egyszer húzott, másszor fújt. Mikor fújt, fiatal szél volt, mikor húzott, öreg zivatar. S néha cifrázta is, magasabb basszus hangokba törve fel, s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.
Polyphemus barlangjába jutottunk-e?
Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen el szoktam oltani, hogy ne fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertül félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.
És mégis láttam.
A víz világított. Valami homályos foszforeszcens derengés hatott át a hullámokon, ami folyó fénnyé vált a habok éles gerincein. S ahol azok megtörtek, a hulló vízcseppek úgy tűntek fel, mintha hulló szikrák volnának.
S az önvilágította víz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy cethal. Potykát kértem, cethalat kaptam.
Negyven méter volt a hosszúsága a fejétől a farkáig: akkora, mint egy dunai gőzhajó.
A feje félig künn volt a vízből, s a hullám ki- s bejárt irtóztató száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert halcsontadó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt az, aki horkolt.
Ez a barlang a cethalnak a hálószobája. Ez aztán elég nagy hal.
S ilyen bolond az én szerencsém! Még itt is kijutott számomra a sorstól az a különös kedvezmény, hogy éppen az asszonyságnak hálószobájába vetődtem. Ez a cethal anya!
Amit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vízből félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princ. Egy szeretetreméltó kis csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két pici, úszó tenyerével, melynek csontváza éppen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az anyacet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.
– Ez már szép darab pecsenye – súgám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját a kész lakoma előérzetében. – De nem eszel belőle! – folytatám a suttogást, s a szájára ütöttem, amiért nagyon nyafogott.
– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a cethalat megbántanunk, Bábi! Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.
Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financier. De én tudtam, hogy mire spekulálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült konzerves edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a cetet nagyon könnyen megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokbul a legújabb találmányú cetszigonyokbul, miket Conees készít Brémában, s amiknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik ki, vagy úgy hajítják bele a cetbe, és amely percben a szigony keresztülhat a cet bőrén, a töltény eldurran, s az állatot abban a percben megöli. Mert az óriásnak, aki ezerötszáz mázsát nyom, igen pici kis lelke van. Gyávább a kölyökkutyánál, s a legcsekélyebb seb megöli. Nekem azonban a spekuláción és a lojalitáson kívül még egy harmadik indokom is volt a jámbor cet élete elleni merényletet el nem követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, amíg azt egy medve fölemészti (mert embernek nem való a húsa), azalatt olyan bűzt fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.
A cet azalatt lassankint alábbhagyott a horkolással. Nagyot fújt. A két orrlyukán át vastag gőzoszlopok lövelltek elő; oly robajjal, mint mikor a gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két úszótalpával nyújtózkodásnak eredt a vízben. Majd a farkával kezdett evickélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett fektéből, s aztán ügyetlen evickéléssel táncolta körül az anyját, mint egy kis kutya. Az anyacet valami gyöngéd röfögést hallatott eközben. Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön felkapaszkodott. Az anyacet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószínüleg a balánokat szopta le róla, amik a tenger kullancsai; a kis úrfi bőrét meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.
Most következett az, amire én vártam.
Amiért a cet leginkább keresni szokta a zárt helyet, ahol nem háborgathatják: az a szoptatási műtét.
Tudjuk, hogy a cet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlősállat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt, s azt szoptatja egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.
S a szoptatás a cetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul, egymástól kétméternyi távolban.
(Ezer bocsánatot kérek, hogy ilyen toalett-titkokat is el kell árulnom.)
S minthogy annak, aki szopni akar, nem lehet a fejét a vízben tartani; tehát az acnyacet kénytelen háttal feküdni a vízbe, s úgy nyújtani a tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az anyacet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni; ilyenkor hall- és látérzékei a víz alá vannak merülve, fejel van lefelé, ami melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.
Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.
Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által lett koronázva.
Mikor a cetet hanyatt fordulni láttam, s aztán, mint egy megfordított propellert farkával a kisded cet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez feltolja a vízből, azt mondám a kis cet úrfinak:
– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt esztendő alatt legyen nagykorúvá vagy hat alatt. És hátha egy ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet? Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének. Darwinnál van a geológiai tabellám, amelyből kiderül, hogy egy családbul származunk. A cet az egyedüli emlősállat, bátyánkon, a majmon kívül, akinek az első lábán öt ujja van; nekem is az van: ez elég az atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kútforrását az életnek.
Ezt mondva, kiürített víztartómmal odaúsztam én is az anyacethez, én is felcsúsztam az alsó extremitásán egész a tejképző életműszeréig, s ott melléhelyezkedtem a szopós princnek.
Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő ütött a farkával, én visszarúgtam a lábammal, míg csakugyan elhitte, hogy testvére vagyok; s azalatt egy vékony, belül üres kaucsukcső segélyével, melyet a laboratóriumból hoztam el, pompásan kiszivattyúztam a másik emlőbül a tejet. A víztartóm félignél tovább telt meg vele.
Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princ, s már vissza is úsztam a partra, mikor még az mindig szopott.
Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolc liter tejet kaptam egyszerre. Jóízű, kövér tejet, mely zsírtartalomban túltesz a bivalytejen.
Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelencékbe, azokat ismét légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a húsából. De hát arra megmondtam neki, hogy ne számítson. A cet nem likvidál.
Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a cet idejöhetett a tengerből; éppen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri oroszlánok is, s a jegesmedvének nem kell háló, sem szigony, hogy a halat kifogja a vízből.
A cet aztán, amint megszoptatta a fiát, s gondolta, hogy már elég, megint megfordult, a vízbe pottyant borjúcskát felkapta a szájába, s azzal fejel lefelé eltűnt a víz alatt.
Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék látva télire élelmiszerekkel.
Medvehús és cethaltej.
Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy aki sokáig él vele, hamar megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jegesmedve. Nem hiszem én azt; ha igaz, sem bánom.
A cethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben visszajött a barlangba a fiát megszoptatni, úgyhogy én nem tudtam már hova tenni a tejet, s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ősembert életre költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék, ebbül a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A cet adja!
Ez aztán az igazi honanya, aki az egész népét egymaga eltartja itallal, étellel napról-napra!
