A labirint és lakói
A labirint és lakói
Egy nagy csalódás várt rám.
A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne: – e helyéből kitolt palatömeg összevissza kuszált lapjai egy szerteszét ágazó labirintot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé tátongtak előttem a nyílások, amint az első delta alakú üregnek végét értem, s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig szemközt fújó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az, amely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókrul, csak kürtőlyukakrul volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom, mint Bábinak.
A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is lásson. Egyszer, amint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás nyomában á la quadrupède*, Bábi elordítja magát rémületesen, s háttal visszafelé keresztüliramodik rajtam. Én, aki térden és tenyeren állva sokkal alacsonyabb voltam, keresztülcsúsztam a megfutamodó alatt, s aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, ami a medvét megkergette.
à la quadrupéde = négylábon
De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított. Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.
– Jer vissza, Bábi – biztatám medvémet – nem bánt ez már téged. Híres-nevezetes födél alatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt, mint egyetlent a párizsi Jardin des plantesban őrzik. Ez a hírhedett Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a maastrichti kőbányában, s kiemeltetett nagy költséggel, s elnevezte azt a maga nevéről Mosaesaurus Hoffmanninak. A maastrichti apátúr aztán pert indított a Mosaesaurusért, hogy az mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti. A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstul a Mosaesaurust, s odaítélték a papnak. A szegény Hoffmann efölötti bánatában úgy elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a franciák, a forradalmi hadseregek; ostromolni kezdték Maastrichtot. Az egész világ minden geológja és paleontológja összeröffent a francia tábornoknál: bezzeg interveniáltak most, nem úgy, mint Párizs ostrománál, hogy az Istenért rá ne lőjenek a pap házára, amelyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek arra a tájra a franciák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarcul egy millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt, Bábi? Egy millió frankot érő barom ez, aki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párizsba vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, amennyit nyom. Azért sem visszük oda; hanem hazavisszük Budapestre, odaajándékozzuk a múzeumnak, s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet, egész Európa tiltakozni fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez, Bábi!
Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés takarta. Egy huszonöt méternyi hosszúságú gyil óriási fejjel, melynek szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerincének százharminc forgócsontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva, s ez az él végigfutott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésű, mint egy fűrész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt akkor, mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még úszóhártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammut-irtó özönvizet is messze megelőzött világban. Mármost ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárja a keskeny utat a labirintban, hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.
Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négylábú utitársam. Nem kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervényútból visszataláljon: – a szag után elment. Nem tévedhettem el vele.
Egy másik kürtőutat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem. Ez egy teknőc, hosszú kígyónyakkal. A teknője még most is teleragadva balánokkal.
Egy harmadik kürtő düledékei közül csak a feje látszott ki hosszú előretolt nyakával egy iguanodonnak: ami ősapja lehetett a krokodilnak, csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes szarva is volt a homlokán.
Egész múzeum volt, amit összejártam. A felbomlott palarétegek közt falevelek, egész gallyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák; aztán halak, madarak maradványai, repülő gyíkok. Ki keverte ezeket így össze ez óriási gyűjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a tengerfenék lakóit? Légben repülőket, földben gyökerezőket?
A csillámpala nemes érceket is szokott rejteni magában. Több helyütt akadtam oly gazdag ezüsterekre a kőzetben, melyek túltesznek a kangsbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart szalagok színezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Otthagytam aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet.
