A hegykristálybarlang
A hegykristálybarlang
A csillámpalaréteg nem tartalmaz vizet. Víztartómnak pedig már csak a fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze tizenkét liternyi víz fért bele, s én eleinte nagyon is bőven bántam azzal.
De honnan is remélek én itten vízérre találni? Hát van a fölöttem levő világban csapadék? Fölöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források, hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.
És mégis számítottam rá. – Ahogy a jégbarlangról olvadékot csapol le a mélyebben fekvő rézbánya melege, éppúgy megtörténhetik az, hogy a bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztülmelegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.
Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, amíg a többi sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket; vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem szállítja azt.
Előre kellett hatolnom.
A felbomlott palarétegnek egy nyílása haránt kezdett alávezetni, s később csaknem kéményegyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyílása is lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált módon a medve derekára kötve; s míg ő fennmaradt és megkapaszkodott, addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen, körmeivel kötve kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.
Legnagyobb bajom volt a poggyászommal, amit a legszűkebb kürtőkön át is magam után kellett vonszolnom.
Húszméternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény, s alulról egyre fújt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszűnt a légáramlat.
Egy szűk oduba jutottam, melyben éppen csak annyi tér volt, hogy ketten útitársammal elférhettünk benne.
S innen semmi kijárás többé.
Bábi félelmesen nézett rám, füleit előre hegyezve.
– Ne félj semmit, Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom alatt ez a fal, ami utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a falat holnap keresztültörjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat. Harminchat órája, hogy nem aludtunk.
Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája, s a föld felett az éjsarki féléves éj…
A három közül az egyik megvirradt. Fölébredtem. Hálószobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott, felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.
Az nem volt olyan könnyű munka, amilyennek hittem. Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De amint csákányommal hozzáfogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a csákány vele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kvarctömegekben végződik.
Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, amekkorában a kezem befér. Hogy pusztán csákánnyal, feszítőrúddal itt keresztül nem török, annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett folyamodnom. Hoztam magammal nitroglicerin töltényeket. Egyet elővettem, és beleillesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt felhúzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.
Az eldördülő pukkanást mélyen és soká visszhangzó tompa dörömbölés követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.
Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé húzódott, hol én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.
Most aztán ismét elővettem a magnézium sodronyt, s meggyujtottam azt, bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gömbölyű nyiláson.
Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul megterhelték képzeletüket drágakövekbül álló barlangokkal!
Egy alul is, felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem, melyet úgy hívnak, hogy „kristálypince”. Hasonlókat találtak Courtes-nél a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei alatt és Natersnél Felső-Wallisban; – de ez mindannyit felülmúlta pompában, nagyszerűségben. Ez a madagaszkári kristálybarlanggal vetekedik.
Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegecek boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokbul volna az egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak befedve, amik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke rakva volt négy-öt méternyi hosszúságú, egész méternyi szélességű kristályoszlopokkal, hatszögű piramidokkal és kettős gulákkal; a titánok drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két kristályoszlop keresztültört egymáson, s egy darabot képezett, az óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva apróbb jegecekkel. Körös-körül tündököl, szikrázik, szivárványszíneket játszik mélység és magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak más színű fény. Semmi más érc, föld, kő nem lakik itt: egyedül a kristály, ez, aminek mellékneve a kövek között az „örökkévaló”. S abba sem vegyül semmi más színű válfaj, sem sárga citrin, sem barna füsttopáz, sem fekete morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész. S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!
Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertül kigondolhatatlan pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az egymásra dűlő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának láthatlan ájtatos nép számára, néhol egy gót idomú karszék, mintha előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeccsoport katedrát képez, lépcsőfokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha orgona volna egymás mellett álló sípokkal, s a templom hajójában óriási nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.
Áhítattal közelítettem felé.
