5. A MEGCSALT FÉRJ
5. A MEGCSALT FÉRJ
Jaj, de banális egy cím! Hisz ilyen van minden évszakban egymillió. A kerek világon mindenütt van az bőven.
Nem! Ilyen nem volt, csak egy, nem is lesz több soha. Érdemes lesz meghallgatni a történetét.
Amint Negrotin elhagyta a lipovai kastélyt, s átköltözött saját valkóvári kastélyába, amit lakhatóvá idomított, Natália tanácsadó nélkül maradt. A férje egészen emancipálta magát az asszonyi uralom alól. Lovak és hölgyek dolgában a feleségnek semmi szava.
A szó ugyan nem maradt el, de annak semmi sikere nem volt. Zsémbelést, perpatvart rengeteg mennyiségben elbír egy egészséges konstitúciójú férjnek a gyomra. „Pörölj magad magadnak!” – ez volt az ismeretes örmény bácsinak a jelszava, amit azóta nagyon sok kegyes családapa tűzött fel a zászlajára.
A szcénák mindennap megújultak. Természetesen az asszony részén volt az igazság. De hát mit ér az igazság a tettleges hatalommal szemben!
Hogy vétkek követtetnek el? – De hát védekezni csak kell! Hát mire való az élet? A föld még most is paradicsom, s nem őrzi többé a kapuját a lángpallosos kerubin. Csak a belépti díj drága.
Natáliának senkije sem maradt más, mint Lyubissza, akinek a keblébe keserűségét kiöntse. Az éppen arra való volt. Ugyan annál voltak letéteménybe elhelyezve Tihamérnek – nem a nyílt panaszai, hanem a titkos vágyai. Ő volt a közvetítő (hogy kíméletes kifejezést használjunk), ő ismerte a „brettlit”.
Amint Negrotin lemondott a jószágigazgatóságról, Tihamérnak azzal is megszaporodott a jövedelme: megmaradt az igazgatói százalék.
S ahogy szaporodik a jövedelem, úgy fogy a hűség. Ez már csak aritmetikai szabály. Bolond példabeszéd az, hogy „szerencse a játékban, szerencsétlenség a szerelemben”; a szerencse a gyémánt, s annak arany a foglalatja.
Nyerj csak a kártyán, a börzén, a ruletten, a turfon egy vagyont, majd meglátod, hogy mennyi szeretőd támad; – veszítsd el csak rajta a vagyonodat, majd meglátod, hogy mind otthágy.
A nagy császárvárosban legújabb tünemény volt egy párizsi balett- és operastagione. A magasabb deszkákon működött, az opera comique-ban. Két elsőrendű sztárja volt: madame Rigolboche és mademoiselle Lucile, mind a kettőért bomlott a férfivilág. Amaz szilaj, tűzvérű maenade volt, emez szende, ideális tündér. Amaz csak „drága”, de emez elnyerhetetlen. Csoda a táncosnők országában.
Egyike az előadott darabjaiknak különösen nagy hírre kapott: „A Bráma és bajadér”, opera volt és balett. A férfi szereplő énekelt, a nő szereplők lejtettek. Költőileg szép volt maga a szövege is. A Bráma leszáll a földre, meg akarja ismerni, hogy mi hát az, amiért oly nagyon szeretik a halandók ezt a zöld planétát? Bajadérek közé jut, akik táncukkal versenyeznek az isteni férfialak kegyeiért. A Bráma énekli a tánckísérő dalt: „Ganges szép vidékein És buja mezein Vígabban él az ember. S édesben alszik el, Hol minden azt susogja, Itten szeretni kell”. Végre a szelíd tündér győz plasztikus táncával a szilaj vérű észbontó szökellései felett, s a Bráma Lucile-t viszi magával a sátorába.
Hát ez a sátor irigylésre méltó lehetett.
Csakhogy ahhoz Bráma legyen valaki, hogy ennek a függönyei összeboruljanak fölötte.
Natáliának mindent megírtak Bécsből (ott volt a sok irigykedő versenytárs), hogy Tihamér hogy hordja kocsiszámra a drága virágokat Lucile kisasszonynak minden előadásra, hogy kíséri a művésznőt az utcán, hogy áll meg vele a grabeni szegletbolt előtt, melyben a leghíresebb ékszerészkirakat pompázik, s tanakodnak együtt a drágaságok felett. Natália kétségbeesve sietett mindezt közölni Lyubisszával.
Lyubissza asszony korábban és alaposabban tudta mindezt. Még eredetibb kútforrásból: magától Tihamértól.
– Hát ha akarod és megengeded, én adhatok neked ebben a kényes életkérdésben kioktatást; ha megfogadod, te magad veszed hasznát.
– Kérlek szépen.
– Hát előrebocsátom, hogy az élet nagy versenyében mindig a bajadérnak van előnye a hitvestárs fölött, s ennek legelsőbb is maga a feleség az oka. A feleség férjével szemben érzékeny, neheztelő, durcás, ideges, minden csekélységért haragot támaszt, minden hibát szemrehány, szüntelen zsémbel, civódik; ha védekeznek, tűzbe jön, kellemetlen igazságokat vág a férj szemébe, minden tréfás szóért megneheztel, amit pedig férfiszáj olyan könnyen elejt, a haragot hidegre teszi, hosszan eltartja; ha panasza van, sír, átkozódik. Ha baja van, halni készül. És mikor a férj gyöngéd hízelgéssel közeledik hozzá, hidegen fogadja, érezteti vele, hogy szeretete csak kötelesség.
– Tükröt tartottál elém.
– És most lásd meg, hogy mi van a tükörnek a hátlapján. Ott él és uralkodik a bajadér. Az mindig jókedvű, csapongó, vidám, csupaszív nő. Maga kezdi el a tréfás beszédet, nem pirul, nem neheztel. Erős tréfára még erősebbet vág vissza. Tudja mímelni a forró szerelmet; bír minden eszközével az érzéki vágyak felélesztésének, hűséges (a jelen pillanatra), s az a különbség közte és a feleség között, hogy az hűséges az egész életre, de nem tudja kimutatni; s aztán a bajadér tízféle alakra tud átváltozni, s az mind elbűvölő. A bajadér azt akarja, hogy választottja az ő lángjai között égjen el. Így aztán a feleségnek marad a hamu.
– Hát mármost mi a te tanácsod? Mi az asszonyok dolga?
– Versenyre kelni az asszonynak a bajadérral!
– Én ahhoz nem tudok. Ki tanít meg engemet arra?
– Itt vagyok én. Hát hiába lettem volna Csárdás Lyubissza? Akarod kiragadni a mirtuszkoszorút a bajadér kezéből?
– Akarom.
– No hát tégy le a kezembe kétezer forintot – nem nekem kell: visszakapod, aztán járj el hozzám leckékre. Jótállok a teljes diadalról. Nézd körül magadat az állótükör előtt. Bízol-e magadhoz?
Natália megnézte magát a tükörből minden oldalról:
– Bízom.
Hanem ahhoz legelébb is kell kétezer forint.
Natália még aznap elhozta a kétezer forintot Lyubisszának. A tiszttartóné azonnal elvitte azt Bécsbe Granichstätten ékszerésznek a Grabenen. Aztán felkereste a francia színésztársaság csillagait, s alaposan letárgyalta velük a dolgot.
Arról volt szó, hogy Lucile kisasszony egyszer séta közben megállt báró Lippay Tihamér kíséretében a grabeni ékszerész boltja előtt, s ott megnézegette a kirakatban pompázó kincseket.
Azok között megnyerte a tetszését egy szép gyűrű, nagy rubinttal a közepén, körülkeretezve ragyogó briliánsok sorával. Oda volt írva az ára: „Kétezer forint”.
Ez a gyűrű nagyon megtetszett Lucile kisasszonynak.
– Én ezt a gyűrűt az ujjára fogom húzni önnek, ha ön egyszer eljátssza a Bráma és bajadért az én lipovai kastélyom színpadán.
– Az nem lehetetlen.
– De úgy, hogy a végjelenetnél én magam legyek ott a Bráma sátorában.
– Azt majd meggondoljuk.
Ez nem volt se beleegyezés, se visszautasítás.
Tihamér reményt kapott.
Vállalkozása nem volt mindennapi. A párizsi operet-társaság két csillaga az egész művészvilág egét beragyogta.
Rigolboche asszonyság a független, szabadelvű osztályhoz tartozott. Férje volt – kettő is. Az egyik tengerész, utazott, a másik köröztetett. Övé volt az egész világ.
Szívesen megjelent a kis vacsorákon, ha az étlap hátuljára egy ezerforintos volt ragasztva.
Ellenben Lucile kisasszony megnyerhetetlen volt. A színpadon az ártatlanság tündérét játszotta, táncban, taglejtésben az elképzelhető legnagyobb ingerrel, de arckifejezésben szűzies bájjal: a közéletben pedig tökéletes grande dame volt, szüntelen a mamája kíséretében járt, aki egy mexikói generálisnak volt az özvegye.
A bécsi vendégszereplésnek megvolt a maga jó (rossz?) oka. Az a csúnya világháború.
Az angol mylordok és orosz hercegek elvonultak Párizsból: beszólították őket a hadsereghez.
Lucile kisasszonynak volt egy angol earlje, aztán meg egy orosz bojárja, az egyik egy palotát tartott számára a rue des Capucines-on a másik egy villát Versailles-ban. Most azokat elvitték Krímiába. Azalatt el lehetett menni Bécsbe vendégszereplésre. Párizsban holt idény volt.
Hát persze ez a kis jámbor Bécs, ahol már nyolc órakor üres az utca, nem pótolja Párizst. Amellett sok benne a szép asszony. Nagy benne a kínálat, aránytalan a kereslet. A bécsi pénzbárók nagy része, faji hajlamánál fogva, takarékos. Herceg van elég, de az álnév alatt köt ismeretséget, így kevesebbet kockáztat. A magyar arisztokrata ifjú elég gerjedékeny a színpadi szépségek iránt, de az mindjárt azon kezdi, hogy feleségül veszi, akit megszeretett, s kitagadtatja magát.
Mit ér az ilyen kis udvarló, mint Lippay Tihamér, a nagy nábobokkal összehasonlítva?
Hiszen kedves fiú, nyalka vitéz, az a sebhely a homlokán hirdeti férfiúi értékét; de hát mi az? Összetűzés egy kozákkal. Ám az a két imádó, az angol és a muszka, most Armstrong-ágyúkkal lövöldöz egymásra Szevasztopolnál. Ez aztán hősi rencontre! De uraknak való!
És most ez a kis magyar nemes (a beduin sejk) egy kétezer forintos gyűrűvel iparkodik elcsábítani az erény tündérét a legfőbb kegyosztogatásnál. Egy magyar földesúrnak ez nagy pénz, azért ezer birkát kell neki megnyíratnia! Nevetség! Ha nem azért meg lehet a szavát hallgatni. A cápa elnyeli a hajóról tengerbe esett embert, hanem azért, ha egy szardíniás doboz a tengerbe esik, azt is csak elnyeli. Hátha valami tréfát lehetne belőle kipattantani?
Lucile kisasszony meghallgatta madame Lyubisszát. Értettek egymás nyelvén. Menni fog az intrika. Mindenki meg lesz elégedve.
Elfogadtatik a világhírű két művésznő vendégszereplése a kis lipovai színházban – befejezett szereppel.
Csupán egy módosítást kötött ki Lucile kisasszony az alkuban. A bécsi ékszerész kirakatában két gyűrű volt látható egymás mellett. Az egyiknek a középső köve rubint, körözete brilliánt, a másiknak a főköve brilliánt, a kerete rubint. Az áruk egyforma; ő jobb szeretné emlékül ezt az utóbbit. Helyben hagyatott. Lyubissza asszony elintézte a dolgot az illető felekkel. Egy hét múlva ígértetett a nevezetes vendégszereplés.
Tihamér természetesen ezt a hetet Bécsben töltötte. Most már a Tattersalban is fontos hivatása volt. Egy nappal elébb az éjjeli vonattal hazautazott, hogy a művésztársaság fogadtatásáról intézkedjék.
Mint előre tudható volt, Natáliát betegen találta. Ez már rendes állapot. Helyette Lyubissza asszony viselte a háziasszonyi gondokat. Annál jobb.
Natáliát csak egy percre látta. Be volt a feje kötve kendővel, a homlokára és a halántékára citromszeletek voltak alkalmazva. Előre tudatta, hogy a mai nevezetes színielőadásra nem mehet el ideges fejfájása miatt. Jobb is, ha fekve marad.
Lyubissza előtt szóba is hozta Tihamér, hogy milyen fatalitás az, hogy a feleségnek éppen akkor kell betegnek lenni, mikor ilyen hírhedett vendégei érkeznek.
– Az ám – mondta rá Lyubissza.
– Lám, ezeknek a balerináknak soha nincs fejfájásuk – jegyzé meg elmésen Tihamér. – Én sohasem hallottam őket migrénről panaszkodni.
– Ez onnan van, mert igen sok testmozgást csinálnak, s nem fűzik magukat.
– Nagyon csodálom, hogy még valami orvos rá nem jött arra a kúrára, hogy az úri dámáknak balett-táncolást preskribáljon, mint csalhatatlan módszert a fejfájás elmulasztására.
– No, majd talán rá fognak jönni.
Tihamér aztán nem törődött az egész megszokott házibajjal többet. A Katka ott van az asszonyt ápolni. Csak nyugalomra van szüksége, meg jeges borogatásra.
Alig várta az előadást. Kitűnően ment minden.
A Bráma és bajadér ballabiléje volt az első, annak a drámai befejezésével következett meg Rigolboche asszonynak két produkciója, az egyik Pepita da Oliva hírhedt „El olé”-ja, a másik Taglioni klasszikus „Seguidillá”-ja, az kitöltötte az estét.
A földesúri páholyban egyedül ült Lyubissza asszonyság. Tihamér nem volt látható. Neki a színfalak között volt jelenése. Egyszer aztán a harmadik balett alatt előkerült a páholyába. Egészen meg volt dicsőülve az arca. Láthatta mindenki, hogy ő a Bráma.
– Nos, hát voltál a paradicsomban? – súgá legyezője mögül Lyubissza.
Tihamér csak a felmagasztalt arckifejezésével tudott felelni. De aztán beszédes lett.
– Nem lehet azt szavakkal elmondani. A Bráma sátora, a női öltöző a felső üvegfödélen át kapja a világítást. Csak a hold fénye derengett, az is felhők között bujkált. Mikor a diadalmas péri belebbent, mintha a mennyország nyílt volna meg előttem. Soha bájosabb tündéralakot nem láttam még álmomban sem. Az volt az igazi almetánc! Minden mozdulata varázsló, elbűvölő. Hát még az édelgése! Túlvilági gyönyör! Életemnek ez volt a legmagasztosabb órája. Minden pillanatja fölér egy mennybeli üdvösséggel. Ez nem földi nő, ez egy istenasszony! Mikor a gyűrűmet az ujjára felhúztam, magához szorított; s én abban az őrjöngésben egy hosszú, kegyetlen csókot szívtam a nyakára, aminek a rózsalevél foltját ott fogja holnap viselni a füle alatt.
– Ó, te boldog Bráma!
– Mármost arra kérem magát, édes Lyubissza, rendelkezzék a főkertésznél, hogy korán hajnalra készítsen két pompás rózsacsokrot, egyet fehér rózsákból az isteni Lucile-nek, másikat piros rózsákból a démoni Rigolboche-nak. Korán reggel el fognak utazni, egyenesen Szentpétervárra, az egész társasággal; a hintó, postakocsi meg van számukra rendelve. A hölgyek jókor lefeküsznek, hogy kipihenhessék magukat, mi férfiak fennmaradunk, és poharazunk kivirradtig fidélisen.
– Okosan teszik, majd én gondoskodom mindenről.
Az előadás végződött. Lyubissza asszony hazament a saját bricskáján a tiszttartólakhoz, elintézte a megbízatását a főkertésszel, aztán még föllátogatott Natáliához a kastélyba, ott eltöltött egypár órát zárt ajtók mögött az úrasszonnyal, akinek, úgy látszik, hogy megszűnt a fejfájása (még a kacagását is lehetett hallani az ajtón keresztül), vacsoráltak is. Azután visszatért Lyubissza a lakására. Nem akart már lefeküdni, nyár volt, korán szürkült az ég, a fülemilék igen szépen hangicsáltak, kiment az urasági kertbe, az most harmathulláskor tele volt virágillattal, az ember szíve csak úgy éledt tőle.
A madárdal közé nemsokára trombitaszó vegyült, a postakocsisok tülkölése. Az illusztris vendégek indultak az oroszországi útra. Most játszatik le az érzékeny búcsúzási jelenet!
Lyubissza úgy nevetett magában.
Az ég pirkadni kezdett már.
Az utcán kocsirobogás hangzott.
Jön a Bráma.
Lyubissza visszahúzódott a filagóriáig, ott várt a megérkeztére.
A kertajtó nyikorgott: akit vártak, megjött.
Tihamér az előadás után átöltözött, vadászköntöst váltott, lábszárait gombos bőrkamásnik takarták, azokat paskolta kegyetlenül a lovagvesszejével minden lépténél, kalapja a fejébe volt húzva. A lugascölöpre is nagyot húzott. Persze, nekiment az ostoba cölöp. Különös haragja lehetett az útfélen virító georginákra, egy lángvörös meg egy pirossal tarkázott fehér került a szeme elé, a lovagvesszejével lecsapott róluk egy-egy kinyílt virágot. Azokat felvette a kezébe, és beléjük harapott, aztán megint feltűzte mind a kettőt a vadászkalapja zsinórja mellé. Továbbindult. Mikor Lyubissza elé ért, megtorpant, mintha elégtételt akarna tőle kérni.
A delnő ismételten kívánt neki jó reggelt, de ő nem viszonozta.
– No, hát mi jót hoztál, fiacskám?
Erre durcás, rekedt hangon azt mondá:
– Azt szeretném tudni, hogy én vagyok-e a bolond, vagy az egész világ van megbolondulva?
– Hát ezt nehéz meghatározni.
– Hát hogy kék-e az ég vagy veres?
– Most bizony veres, mert hajnalodik; de egy óra múlva már kék lesz.
Erre Tihamér elnevette magát.
– No, látod, ez jó felelet volt.
– Tudok még jobbat is. Van egy drágakő, az opál, amit ha az egyik oldalról nézesz: lángveres, ha a másikról nézed: világoszöld.
Tihamér a homlokára ütött a tenyerével.
– Hiszen te sejted az én dolgomat. No gyere, üljünk le ide a padra; mert ha állok, rugdalózom.
Leültek a jerikóirózsa-lugasba egymás mellé.
– Hát hallgasd meg, hogy mi történt velem, Lubi. Mi a vadászlakban szép kordiálisan kvaterkázunk, anekdotázunk, dalolgatunk a művész kumpánokkal, mikor a hajdú jön jelenteni, hogy a kocsik előálltak. No, még egy „schmollisz”, aztán ki-ki veszi az útiköpenyét; megyünk a hölgyekért, én hozatom magam után a főkertésszel a két rózsabukétot. A hölgyek már ott vártak a színház portikusa alatt, teljesen útnak öltözve. Én az anciennitás elvének hódolva, elébb a piros rózsacsokrot prezentáltam Rigolboche asszonyságnak, azután a fehér rózsást Lucile-nek.
– Bizonyos vagy felőle, hogy nem cserélted el a bukétokat?
– No hiszen, csak nem vagyok részeg? A piros bukét nyele körül egy arany karperec is volt csatolva.
– A fehér rózsacsokor ékszere már a helyén volt, ugye?
– Ez az, ami megbolondít. Lucile-nek a kezén már kesztyű volt. Mikor a rózsacsokrot odanyújtottam, ő leírhatatlan bájjal tekinte a szemembe, s gyöngéd érzelemmel sietett a kesztyűt lehúzni a kezéről, hogy azt csókra nyújthassa. S amint a csokromat átvette, olyan attitűddel, mintha a rózsát szagolná, az ujjára húzott nagy, ékszeres gyűrűt szorítá oda az ajkaihoz: ez volt a búcsúcsókja. Én egész elragadtatással kaptam meg a kezét, hogy azon melegében érinthessem ajkaimmal azt a csókkal szentesített gyűrűt, amikor egyszerre visszatántorodtam, mintha csak egy anakonda fejét csókoltam volna meg.
– Nos? Hát mi volt ott?
– Mi volt ott? Egy gyűrű brilliánttal a közepén, s rubintokkal körítve. Holott az én gyűrűm, amit a bajadér ujjára húztam a gyönyör eksztázisában, rubin közepű volt, gyémántfoglalatban.
– Lehetetlen.
– De úgy van.
– A szemed káprázott. Sokat ittál.
– Csak nem fogod rám, hogy színvakságban szenvedek! Hogy zöldnek nézem a vereset. Hol van ez a georgina; hát nem jól látom, hogy minden szirma veres közepű és fehér szegélyű. Hát a te arcod nem piros közepén, nem fehér kétoldalt?
– Hagyj az én arcomnak békét! Részeg vagy, azt sem tudod, mit látsz. Eredj haza, feküdj le, aludd ki magadat. Most sem tudod, hogy ébren vagy-e, vagy álmodol. Majd ha kijózanodtál, akkor gyere vissza.
Tihamér csakugyan olyan álmos volt már, hogy majd elejtette a fejét. Nagy szüksége volt rá, hogy Lyubissza támogassa, és elvezesse a lugason végig a kertajtóig, miközben egyre azt hajtogatta, ő nem részeg. Mivel pedig ezt legjobban be lehet azzal bizonyítani, ha az ember rágyújt egy nótára, elkezdte a kedvenc dalát: „Ganges szép vidékin”. – Hogy van tovább?
– „És buja mezein”.
A kapunál gyámolításra jött a hajdú, hogy a bricskába fölsegítse. De Tihamér addig nem engedte magát feltolatni az ülésbe, amíg végig nem dalolja: „vígabban él az ember, édesben alszik el, hol minden azt susogja, itten szeretni kell”. Azzal jót húzott végig a lovagvesszővel a hajdúnak a hátán – (amiről annak különös fogalmai támadtak a Gangesz-parti szerelemről).
Délre járt az idő, amidőn Tihamér újból visszakerült Lyubissza asszonysághoz. A tiszttartónét ott találta a budoárjában: hajbodorítással foglalkozott.
– No, most vagyok már meglőve! – Ezzel a szóval rontott be hozzá, s udvariasság kifejezéseül a kalapját a szegletbe vágta.
– Kérem, kérem. Kár azért a kalapért. Tegye fel inkább a fejére.
– Nem fér el rajta. Maga kívánta nekem egyszer, hogy azt a sebhelyet a homlokomon a hitvesi szeretet koronája takarja be. No, hát betakarta.
– Nono, fiacskám. Ne beszélj bolondokat.
– Világ csúfjává lettem!
– De mi köze ahhoz a feleségednek?
– Ördöngös mennykő. Nagyon nagy köze van hozzá. Amint ma reggel kialudtam a krapulámat, átmentem az asszonyhoz. Egész jó kedvében találtam. Elmúlt a fejfájása. Elém jött, megölelt, megcsókolt. Kérdezősködött tőlem, hogy mint mulattam a múlt este? Szép volt-e az előadás? Azután karon fogott, átkalauzolt az ebédlőbe, ahol készen várt a reggeli. Ő maga töltötte a csészémbe a kávét. A szemem eközben rávetődött a kezére. Méreg és pokol! Mit pillantok meg az ujján? Azt az én rubintos gyűrűmet a gyémántfoglalattal, amit én tegnapi eksztázisomban a paradicsomi péri ujjára húztam!
– Ne mondd!
– És még ráadásul azt a megpecsételő rózsalevélfoltot a nyakán, ami az én forró csókomnak a nyoma.
Lyubissza hahotával kacagott.
Tihamér ellenben dühösen nyargalt fel s alá a szobában.
– Ördög és pokol, hát én a saját feleségemnek adtam szerelmi légyottot a Bráma sátorában!
– Ez megfoghatatlan, de ha te mondod.
– Mondom hát! Hisz minden jel arra vall.
– De hát te nem ismertél rá a saját feleségedre a paradicsomi találkozásnál? Sohasem láttad még?
– Holdvilág volt. Aztán ilyen csábító tánclejtéseket sohasem láttam őtőle. Milyen klasszikus görög pózok! Micsoda varázstánc. Ki az ördög taníthatta be erre?
– Magától tudja azt minden asszony.
Tihamér a feje hátulját ütötte az öklével.
– Én ló, én szamár!
– Nohát, mit sírsz, mint akinek a macska elvitte a pecsenyéjét. Megkaptad a tündéredet. Itt is maradt neked. S a gyűrűd is megmaradt.
– De most már egész Bécs városa rajtam fog kacagni: egy férj, aki megcsalta saját magát! Csak azt tudnám, hogy ki csinálta nekem ezt a schabernackot? Hisz ahhoz pénz kellett, hogy valaki a másik gyűrűt megvegye, s elajándékozza.
– Bizonyosan valamelyik a jó pajtásaid közül: a Dusi vagy a Blunci, vagy a Windstill bankár.
Tihamérnak vérben forogtak a szemei.
Egészen be volt már rekedve.
– Bosszút fogok rajtuk állani!
