4. A „BEZ CHLEBA”
4. A „BEZ CHLEBA”
„Bez chleba” annyit tesz tótul, hogy „kenyértelen”.
Egy egész vidék a Kanahánnak csúfolt Magyarországban, amelyen nem terem kenyér. Semmi kalász, semmi magtermő fűszál, semmi tápláló gyökér. Isten átka nehezedik hegyen-völgyön. Ki lakhatik benne?
Negrotin csak egy akkordot hallott meg belőle, és abból kitalálta az egész muzsikát.
„Igazi uraság az, ha egy magyar úr egy lengyelt tart magának.”
A többit egy kis sejtelemmel és tapasztalattal kitalálhatta belőle. Mit beszélnek őróla ezek az előkelő uraságok?
– Ami igaz, az igaz. A mi lengyelünk kiegészítő része az úri háztartásnak.
– Nélkülözhetetlen gyámolítója a családapának.
– Kárpótlás bizonyos nélkülözésekért.
– Villámhárító holmi revans ötletek ellen.
– Hiszen nem kell mindjárt rosszat gondolni.
– Dehogy rossz.
– Sőt nagyon jó.
– S meg van mellette tartva a dekórum.
– Rendezett viszony. A lengyel percentet kap.
– Vajon mindenből?
– Hahaha!
… Negrotin ezt mind nem hallotta, de azért tudta jól, hogy így beszélnek róla.
Régen fúrta már az ő kedélyét ez a féreg.
S legjobban bántotta Tihamérnak a viselkedése.
A férj maga is éreztette vele, hogy ő – nem bánja ezt az állapotot. Nem azért, mintha nagylelkű volna; hanem mivel közönséges észjárású. Talán Lyubisszára inkább tudott volna féltékeny lenni, mint Natáliára, s a Ludlám-barlang cimboráira inkább, mint a lengyelre.
Hogy Negrotin a birtokát jövedelmező állapotba hozta, az Tihamér előtt nem jött beszámítás alá. Hiszen önérdeke volt: százalékot kapott belőle.
A jövedelem évről évre növekedett, de annyira mégsem nőtt fel, hogy elég legyen.
A milliomosnak éppen úgy hiányoznak az ezresek, mint a napszámosnak a piculák.
Arról teljes tudomása volt Tihamérnak, hogy a komáromi vállalatba befektetett s onnan a kapitulációkor visszanyert százezer forintnak minden részecskéje be lett már ruházva az ő uradalmába. Az összeg a felesége nevére lett betáblázva, mint kölcsön. Ettől neki törvényes kamatot kellett fizetnie. Ezt az összeget Negrotin minden évben bevezette a számadások közé. Tihamér röviden átsiklott rajta. „Ezt majd elintézem én a feleségemmel, ez a mi dolgunk.” Sohasem adott Natáliának belőle egy gombostűre valót sem. Negrotin aztán annak a másik százezer forintnak a kamatját, melyet Tózsó ügyessége mentett meg a komáromi kemencétől, adta át Natáliának ezen a címen, amiért a nő nagyon háladatos volt a – férjéhez. Belenyugodott, hogy ez az ő betáblázott adósságának a kamatja. Ennélfogva nem zaklatta a férjét soha a saját szükségleteire való pénzért. Magának Tihamérnak pedig eszébe sem jutott, hogy egy úrhölgynek még szüksége is lehet valamire. Falun! Elégnek tartá, hogy születésnap, névnap alkalmával egy gyűrűvel, karpereccel tanúsítá férji figyelmét.
Tihamér tudott bőkezű lenni, ahol egy igazi gavallér szokott. Víg cimbora váltóját olvasatlan aláírni (s lejáratkor természetesen beváltani) hazafiúi kötelességének tartotta; szép asszonynak, paripának az árára alkudozni pedig éppen eretnekségnek tartotta volna, hanem valami hazafias vagy jótékonysági, emberbaráti, közművelődési célra nem nyitotta meg se szívét, se tárcáját. Ezekkel ha hozzáfordultak, félredobta a kérő levelet. A felesége aztán helyrepótolta a mulasztást, ő adakozott a saját pénzéből a férje nevében.
Éppen a legközelebbi napokban történt egy nevezetes eset.
A pesti Nemzeti Színház a bukás szélén állt. A régi művésznőket, művészeket elűzték, a kedvenc színdarabokat letiltá a cenzúra, a közönség elkedvetlenült, díszletek, jelmezek elrongyolódtak, a nemzeti szubvenció megfogyott. Ekkor egy nagylelkű magyar főúr a Nemzeti Kaszinóban hazafias felszólítást indított meg a magyar társadalomhoz egy új alaptőke összegyűjtésére, az utolsó hazai közművelődési intézet felemelésére. Műbaráti és hazafias indítványát nagyszerű siker követte. Maga a döblingi remete, akinek már nem kellett semmi színjáték e világon, tetemes összeggel járult az adakozáshoz. Természetes volt, hogy az illusztris kezdeményezők Lippay Tihamérnak is küldtek egy gyűjtőívet; hisz ő alakított ez időben saját színházat az úri birtokán: a hazai művészet joggal számíthatott a bőkezűségére.
És Tihamér ezt a gyűjtőívet visszaküldte a pesti bizottságnak három zérussal = 000 az adakozási rovatban. S még el is dicsekedett e stiklijével a feleségének. Natália aztán azt tette, hogy rögtön egy másik levelet küldött a színházpártoló bizottságnak, ilyen tartalommal: „Férjem ívéről kimaradt a vezető szám = 2 =, sietek azt helyrepótolni”. Mellékelve volt hozzá két ezeres.
Tihamér megtudta a dolgot, és dühös volt érte. Hogy lehet a pesti magyar komédiásokra így kidobálni a pénzt? Mennyivel jobb lett volna ez a világhírű párizsi Rigolboche-nak, a groteszktáncosnőnek.
Negrotin lelkéből unta már ezt a viszonyt.
Léha, céda társaságok lenézték, szívének legszentebb érzelmeit kigúnyolták, ő volt a szétzilált nagyúri birtok újjáteremtője, fenntartója, s őt tartották a tányérnyalónak, az ingyenélőnek – és a cicisbeónak.
Pedig ő csak imádta azt a nőt, mint egy bálványt.
S ez az ő bálványa bolond hűséggel szerette azt a férjet, aki őt mellőzte, elhanyagolta, s az a nő egy vétkes ösztönt a szívében feltámadni nem engedett.
Bizonyára, akárhogy forgatjuk, egy szép asszony szeretőjének lenni nem megvetendő állapot; de egy szép asszony szeretőjének látszani buta egy hivatás. Ezt egy magyar sem állja ki sokáig, nemhogy egy lengyel.
Egy napon Negrotin felkereste Hruszkay urat a lakásán.
– Valamit mondok neked. Én lemondok az uradalom jószágigazgatásáról.
– Ah! És mit fogsz kezdeni azután?
– A jövedelmi százalékból van négy éven át megtakarított pénzem, húszezer forint, veszek magamnak egy kis falusi birtokot, s gazdálkodom rajta csendesen.
– Azt ugyan okosan teszed. Magam is régen úgy tettem volna, ha a feleségem vitalitiuma ide nem kötne.
– Ah, őnagyságának életjáruléka van?
– Igenis. Ő volt a megboldogult öreg úrnak utolsó éveiben az ápolója. Annak mindennap két tyúkból kellett levest főzni ebédre, haricskapuliszkát brinzával vacsorára, mást nem evett. Ezért hagyott neki tízezer forint vitalitiumot első helyen betáblázva.
Ez bizony érthető dolog. Tyúkleves, haricskapuliszka mindennap, megér tízezer forintot holtig. (Hozzá még szép asszony).
– Hát találtál már neked való birtokocskát?
– Találtam. Hivatalos lapban hirdetik az árverését.
– Szabad tudnom?
– Sőt, kérem. A valkóvári birtok.
Hruszkay felugrott a székéről, s a sipkájához kapott mind a két kezével.
– Valkóvári birtok! Te szerencsétlen Markovics!
– Ötezer hold terület.
– Ötezer hold terület, kikiáltási ár kétezer-ötszáz forint. Jut minden holdra harminc kongó krajcár örök árban.
– Gondolom, hogy nem valami nagy ár.
(Harminc krajcár egy hold földért, Európa közepén, szép Magyarországon!)*
Azt ne higgye valaki, hogy tódítok. Előadhatom az árverési hirdetményt.
Hruszkay úr a két térdét verte a tenyereivel.
– Jaszná sztrela gladowa! Hisz azt a birtokot úgy hívják, hogy „Bez chleba”. Nem terem azon egy szál rozs, se árpa, se zab; nincs ott se erdő, se kaszáló: olyan az egész birtok, mint a fejem – s azzal levette a kucsmáját a koponyájáról: azon sem volt már kaszáló.
– De olcsón kínálják. Az ember kétezer-ötszáz forintért ötezer hold birtokosa lesz Magyarországon, s akkor odaülhet a nagy latifundiumok földesurai közé.
– Hát tudod, hogy mért kótyavetyélik ezt a nagy darab földet ilyen potom áron? Ide hallgass. Nem lakik ezen senki, csak egy síflikár, vagy jobban mondva medovnikár, aki méheket tart, mézeskalácsot süt, márcot kotyvaszt, aztán az egész birtokot árendában tartja, kecskéket legeltet, brinzát csinál, kecskefaggyú gyertyát önt, borovicskát főz, tóskotákat, fenyőmadarakat elfog, azokat eladja: ezért fizet földesuraságnak háromszáz kemény forintot árendába. Most kapta magát a felséges német kormány, kivetette adót valkóvári uradalomra. Hiszen nem sokat: csak ötszáz forintot. Esik belőle hat krajcár egy holdra. De földesúr így is ráfizet birtokára kétszáz forintot. Hát inkább elugorja birtokát, mint debreceni csizmadia szőlőjét.
– Nohát, én ráfizetek az elugrott birtokra, s megszerzem.
– Még egy várat is kapsz vele. Hegy tetején fekvő Valkó várát. Megvan jól, csak teteje nincs.
– Majd én befödetem.
– Hát már most csak azt tanácsolok neked, hogy nézd meg elébb megvenni való birtokot. Járd be aztat. Se kocsi, se ló, se szamár nem kell az útra, hanem szerezz magadnak jó, szeges talpú bocskort, hegymászó botot, kötelet, meg egy vezető nacelnikot, akkor aztán bejárhatod a domíniumodat.
Negrotin meghallgatta a jó tanácsot.
…A Bez chleba tökéletesen megfelelt a tiszttartó leírásának. Egy sziklasivatag az, mely hasonlít a dalmata Karszthoz, vagy az észak-amerikai elátkozott szirtpusztasághoz: kövek tartománya.
Hanem azért Negrotin megvette azt látatlanba.
A hivatalos árverésen rajta maradt kétezer-ötszázegy forintban. Senki sem licitált rá. Bolondnak jó az.
Mármost hát ő is földesúr lett.
Egy jogi kérdés maradt fenn. Lehet-e Negrotinnak továbbra is lipovai jószágigazgatónak maradni, miután maga földbirtokot szerzett? Szerződés szerint nem lehet. Az egyik minőség kizárja a másikat. A Bez chleba birtoklás felől ugyan lehetne. A kétséges helyzetnek ő maga szakította végét: felmondta a hivatalát. Egy évre szólt a felmondás. Abban az évben ütött ki a nagy világháború Anglia, Frankhon, Olaszország, Oroszország, Törökország és Szerbia között. A búzának az ára felment tizenkét forintra, rendkívüli termés volt, a lipovai uradalom jövedelme százezerre hágott.
Jó az a háború szegény agrárius népnek!
Ezalatt módjában volt az „új földesúrnak” terjedelmes birtokát vizsgálat alá venni.
Mikor az árverés után a hantot a kezébe adták a birtokba vétel jelképeül, egy valóságos hantot, melyen még fű is zöldült, s ő a dombtetőn állva végignézett a szerzett birtokán, az első gondolatja az volt, hogy egyszer valamikor mégiscsak életnek kellett ebben a mostani halálországban lenni, mert különben hogyan lakhattak volna itt a legmagasabb hegytetőt koronázó várkastélyban úri családok.
Most egy pusztaság az egész, mint egy özönvíz után hátramaradt táj.
A kozjár viskójától, aki egyetlen haszonbérlője volt e rengeteg uradalomnak, egy gyalogösvény kanyarodott fel a hegyoldalra, azon elindult Negrotin egyedül. Vezetőre nem volt szüksége: mit magyarázott volna az neki?
Az egész hegyoldal kopár, szürke mészkő, melynek hasadékai közt csupáncsak a boróka tengődik, a fenyőmadarak kertje. Ami itt-ott piroslik, az nem virág, hanem tarjag. Mély árkok szelik át a hegyoldalt, egyenközű sorokban, amiket a köznép ördögszántásnak nevez. Ez is derék férj lehetett, a feleségét fogta be az eke rúdjához, azzal szántatta fel a sziklaoldalt.
A sziklavilág változatos. Felváltja a mészkövet a bazalt. Egymásnak dőlt koloncok, feketék, mint a vas, prizmaszögletesek, sorakoznak egymás mellé, mint egy orgona.
Elnyomja őket a gránit, egész hegybástya szabályos rétegben, mintha óriások rakták volna szépen téglasorba, rétegeik közül törpefenyők csüggnek alá.
Majd oszlopos koloncok vidéke következik: özönvízi jégáramtól gömbölyűre köszörült bálványok, olyanok, mint a kővé vált gombák, festői képtelenségek.
Majd meg száz öl magas meredek fal mentén kell végighaladni, keskeny sziklapárkányon, háttal a falnak támaszkodva, a szédítő meredek fölött, s onnan le a mély vízmosásba, a görgeteg sziklák közé, egyik kőről a másikra ugrálva. Fel a sziklafalra lépcsősor vezet: ki vájhatta azt? Ember-e, vagy kőszáli kecske?
A fellegtörő magasban óriás alakok, talán kővé vált titánok, ölelkeznek egymással: népmesék tündérei. Lenn a völgyben tornácos barlangszáda sötétlik, sűrűn benőve bozóttal, melynek dértől csípett lombja veressel, sárgával tarkállik. Jó hely a medvéknek.
Egy hepehupás hegy kiválik a sziklatömegből rikító színével, sötétveres az egész. S tőle a völgy éppen olyan veres színű, ahogy a zápor folyvást alámossa. Lehet, hogy kincsbánya az: talán azzá lesz valamikor. E vörös hegyoldalba van beleékelve egy csigahegy. Csupa megkövült kagyló százezer év előtti világból.
Amint a várhoz kanyarodik az ösvény, mutatkozik valami nyoma az életnek, a hajdaninak, s a mostani nyomorúságosnak.
Egy hegytető lonkáján láthatók a kivágott őserdő törzsei. A gyökereik még most is élnek, de nem bírnak új gesztet növelni, mert a kecskék menten lelegelik a friss hajtást. Egy kőből rakott szárnyék szolgál a kozjárnak meg a pásztoruknak menedékül a zivatar ellen. Ez az egyetlen emberi lakás az egész pusztaságban. Valami sziklákkal gömbölyűre körülkertelt darab föld elárulja, hogy itt kertészkednek is, s a sziklaoldalnak egy keskeny fennsíkján, ahová a kecske nem bír eljutni, buján tenyészik az áfonya, a rizikegomba és a nemes gyopár.
A nagy mélységben még élő fák is vannak, oda út nem vezet, különben azokat is rég kivágták volna.
Ez a Bez chleba: a kenyértelen vidék.
Heteken keresztül bujdokolta összevissza e sziklatömkeleget új gazdája. Mit keresett benne? Ott még vad sem lakik. A puskát csak dúvad elleni védelemre hordta a vállán: medve, farkas az van. Saját maga elől bujdosott. Érezte, hogy az egész élete tönkre van téve: elemészti azt egy önmagának ellent álló szenvedély.
Imádja ezt az asszonyt, akinek a sorsa az ő kezében van letéve. Nem lát meg rajta kívül más nőt se ébren, se álmában. Tudja jól, hogy ez a nő mily kínszenvedésteljes életet vonszol évek óta: elhanyagolva, meg nem értve, nem is ismerve attól az embertől, akiért magát föláldozta. A hű feleség nem pótolja a ledér némbert. Sohasem. Mindig a kacér nőé a diadal.
És Negrotin látja ezt az asszonyt szenvedni, és nem tud segíteni rajta.
Ha ez a nő egy szegény vagyontalan árva volna, tudná az útját a megszabadításnak. Odacsatolná a saját szívéhez, kiszakítaná a kínzó kötelékéből, új életet teremtene körülötte esze és munkája által, boldoggá tudná tenni. De útját állja a becsület. Natáliának vagyona van, s az őrá van bízva, becsületszóra. Az ő lelkére van kötve, hogy ezt az örökösét egy szabadság-mártírjának őrizze, pártolja; ha ezt elszakítja férjétől, és magához csatolja, akkor közönséges hozományhajhásszá süllyed alá. És aztán, teheti-e azt? Natália hitbuzgó. Hát Negrotin micsoda? Senki sem tudja kitalálni, hogy mi a vallása, semmi templomba be nem lép. Talán a bezpopovcik közé tartozik, akik paptagadók, s csak magukban imádkoznak.
Űzte, korbácsolta a szerelem, békóba verte a becsület.
Talán itt a sziklatömkelegben megszabadul vagy a korbácstól vagy a békójától.
Minden hegyszakadékot, vízmosást, hegyomlást átkutatott, tanácskozott a nagy földanyával. Lehetetlen, hogy ily rengeteg kőtartománynak szava ne legyen. Beszél az bizonyára, csak legyen emberi érzék, mely szavát megérti.
Egyszer aztán magától rátalált arra az útra, mely a várkastélyhoz fölvezet. Tekervényút volt az, mely körülfutotta a kúp alakú hegyet, még jelölték az utat a félredűlt koloncok. Egy szakadék fölött még a híd boltozata is megmaradt, csak a karfái hiányzottak. A várkapuhoz vezető utat sűrűn belepte az árvacsalán, ez az elhagyott emberi lakok, várromok hűséges megszállója. A kapuboltozat még állt, bálványain bemohosult szobrokkal. A bástyafalat díszítette a kövirózsa, az udvar kavicstalaját beterítette a sárga székifű. A déli oldalon volt valaha a várkert. Egy árva bodzafa, elvadult rózsabokrok között, egy nagy rozmaringbokor, egy sor zsálya, ez tartogatta a hajdani valkói várúrnők emlékét.
A lépcső még járható volt, alatta a pincegádor, hátrább a medveketrec.
Az egész várkastély nem volt nagyobb, mint egy mostani abbáziai nyaraló.
Az udvar közepén volt a várkút négy vasoszlopával, amikről a vízmerítő vedret kerékkel szállították alá s fel. Hogy ezt a vasat s vedret az idők folyamán el nem lopták, annak az lehet a magyarázata, hogy az egész vidéknek ez az egyetlen kút szolgáltatja az ivóvizet.
A várkút lehet kétszáz ölnyi mély.
Negrotin kitalálta, hogy itt lakik az, akit ő keres: – a földanya. E mélységen keresztül hall és beszél.
Megszólítá.
Egy röppentyűt vert le a puskájába, s azt belelőtte a kútba.
A röppentyű süstörékelve kígyózott alá, bevilágítva maga körül a kút oldalfalát. Csupa nyers kő volt az, kitéglázatlan. Egyszer aztán vakító fényű lobbanás követte a röppentyű sziporkázását, dörgő pukkanástól kísérve. Negrotinnak sietve kellett a fejét a kút kámvájától visszakapni: a kútból egész lángoló füstoszlop emelkedett ki, mely felcsapott a magasba.
A földanya felelt a kérdésre.
Negrotin megértette a szót.
Másnap visszatért a várhoz egy szamárhajtó pásztorral.
Hozott magával egy kerékkel hajtható leszállógépet, turzó csákányt és sodronyfedett Davy-lámpát.
A gépet felszerelteté a kút vederkorongjára, aztán maga belelépett a szállítókosárba, s elkezdé azt lassan aláereszteni.
A kút oldalfalán szemlélheté a sziklarétegeket, amiken az keresztül lett törve. Meg-megállt, hogy csákányával kitörjön belőlük egy darabot. Még csupa holt kő volt. A mérőszalaggal taksálta a föld alatti mélységet.
Már százhúsz ölnyire szállt alá. Semmi izenet a földkebelből.
Mikor százharminc ölnyire alászállt a süllyesztő kassal, egyszerre megváltoztatta a fényét a Davy-lámpa, mely a bőrövére volt akasztva. Eddig fehér lánggal világított, most egyszerre megszűnt a láng, az egész lámpát megtöltötte a vészjelző, parázs fényű lobogvány, nehéz szagú, sistergő tűz.
Negrotin tudta, hogy mi az.
Itt lakik a föld istensége.
„Híttál, jöttem; kértél, hoztam. Én vagyok a kincset adó Isten, én vagyok a halálhozó angyal.”
Jól tudja, hogy mit jelent ez a tűzveres izzófény. Itt köneny tódul elő a kőfalból. Ha egy percre felnyitá a Davy-lámpa ajtaját, repülne fel tűzoszlop közepett az égbe vagy a pokolba. És azzal be lenne fejezve életének a regénye. Tudja jól, hogy a köneny az atmoszférai levegőnél könnyebb, az fölfelé nyomul. Neki tehát mélyebben kell aláereszkedni, ha többet akar megtudni. Az a kőréteg, melyből a bányalég előtódul, mélyebben fekszik. Alább kell ereszkednie.
Az izzólámpa nem világítja meg a kút falait. Annak a fénye nem erősebb a parázsénál.
Negrotin tudta jól, hogy ki az, akit küzdelemre hívott ki. A föld alatti kincsek őre. Hatalmas úr! De hatalmasabb az ember!
Azbesztöltöny volt rajta, mely fejét is takarta csuklyájával, száját bekötötte ecetbe mártott szivaccsal; a kötél, mely kosarát alászállította, nem kenderből volt, hanem acélsodronyból tekerve.
Legyen hát harc az ember és az elemek között. Jövel kő, lég, tűz egyetlen halandó ellen!
Még háromölnyire bocsátkozott alá. Itt egyszerre megszűnt a Davy-lámpa izzófénye, a mécses kőolaj lángja ismét fehér lobogvánnyal kezdett világítani. A kút oldalfalát lehetett vizsgálat alá venni.
Barna volt az jobbról és balról. A barna kőréteg háromölnyi széles, törései csillámfényűek.
A jobb oldali falban egy kalap nagyságú tekervényes csiga tűnt elő. Negrotin ráismert; ez a goniatites sphaericus. Megvolt az nála az ásványgyűjteményében. Csakhogy az vasérccé alakult kövület volt. Ha ez is vas, akkor ezt veszedelem lesz a csákánnyal kivágni, mert szikrát ád, s attól az egyik szikrától az egész kutat megtöltő bányalég fellobban. Ellenben ha antracit talál lenni! Akkor ennek az ára egymillió. Sok millió. Kimeríthetetlen kincsbánya.
Hadd szóljon hát a földisten. Itt a kérdés.
A kővé vált csiga kihullott a kőréteg egy foszló darabjával. Kőszén volt az.
Negrotin most a kútfal ellenkező oldalát vette vizsgálat alá. Csákánya csapásaira foszlott a kőzetréteg, s egyszer csak elégördült közüle egy ritka szépségű platycrinus tulipántoboz alakú kövülete. Ez is kőszénnel egyidős növény, most már lignit. Időtlen idők előtti lakója ennek a planétának. A világteremtés első napján született. A gyökere növény, a feje állat.
A vakmerő sziklabúvár visszatért a földanya ajándékaival a napvilágra. Bizonyos volt a dolgáról. Lábai alatt egy kincshalmaz fekszik. Nagyobb a keleti tündérmesék drágaköves barlangjainál. A Bez chleba sziklasivatagán virágzó gyarmat fog egykor elterjedni! Város lesz itt félszázad múlva…
Negrotin sietett fel Bécsbe a talált kincsével Windstill bankárhoz. Előmutatta neki a leletét, elbeszélte, hogy jutott hozzá. A bankár megvizsgálta a kőszéndarabokat és kövesült csigákat.
– Ez kőszén, a legjobb fajtából. Az a kérdés, hogy milyen terjedelmű a réteg. Azt majd megtudjuk a turzásból. Méreteid nyomán kiszámítható, hol kell a hegyoldalban a tárnát megnyitni. Szerencsés ötlet volt tőled a várhegy kútját felhasználni vizsgálatra, ezzel meg lett takarítva az aknafúrás. Hanem erősen kockáztattad az életedet. Azt a kutat elébb ki kellett volna szellőztetni légszivattyúval.
– Davy-lámpa volt velem.
– Az megvéd a könenygáz felrobbanása ellen, de alább okvetlenül széngáz következik, s az megfojt tüdőt s lángot egyszerre.
– A kút a kőszénrétegen alul még hetvenölnyi mély, megmértem, a széngáz nehéz, alászáll a kút fenekére. Egyébként előtte való nap röppentyűt lőttem le a kútba, ami nagy robbanást idézett elő, a bányalég feltisztult.
– Ej, de bolond merénylet volt ez is! No, de hát sikerült, te kincsbányára találtál: most csak a nyitját kell még megtalálni. Én már vettem tevékeny részt kőszénbánya megnyitásban. Ahhoz kell befektetési tőke, egyelőre félmillió. A turzási bányaépítési munkálatok, raktárak, munkásházak építése és egy szárnyvasút a legközelebbi állomásig. A pénzpiac pedig most nagyon lanyha. Az új orosz államkölcsön, a hosszúra nyúlt krími háború a forgalom, az üzleti kedv ütereit alákötve tartják. A finanszírozás nehéz lesz. Szabad egy diszkrét kérdést kockáztatnom?
– Kérlek.
– Terád lett bízva Natália bárónőnek a hozománya, korlátlan intézkedési teljhatalommal. Maradt még ebből folyóvá tehető összeg az eddig beruházottakon fejül?
– Maradt.
– Amit a bárónő nevében a kőszénbánya tőkéjéhez lehetne csatolni?
– Van még egy százezer forintja takarékpénztárban elhelyezve, de ezt az összeget nem engedem kockáztatni; mert ezt fenn akarom a számára tartani végső szükség esetére.
– Ami közelebb lehet, mint gondolnád.
– Azonkívül vannak Natáliának százezer forint névértékű Rotschild-sorsjegyei.
– Amiket te öt év óta a vasládában őrzesz. Nem néztél utána, hogy nem ütötte-e meg valamelyik a nyereményt?
– Nem találtam a hírlapi rovatokban semmi kimutatást.
– Azt nem is közlik az újságban, a Rotschild-sorsjegyekről szóló kimutatást csak a börzetagoknak és ügynököknek küldik meg külön kőnyomatú lapon, akik arra előfizetnek. Nálam megvannak mind öt év óta.
– Akkor utánanézhetünk. Én a tárcámban hordom a sorsjegyek számát.
A bankár előkereste vasszekrényéből a hártyapapírra nyomatott, hiteles kimutatásokat, s elkezdte a vizsgálatot hátulról előre az idő szerint. Egyszerre csak magasra ugrott fel a székéről, s elkezdett diadalmasan kacagni.
– Ez már dicső! Ez hallatlan! Kolosszál! Még a tavalyi húzásnál megütötte a ti 2679. számú sorsjegyetek a főnyereményt, a százezer forintot. Ezzel Natália most gazdagabb lett. Ezt az égből hullott összeget most be lehet fektetni a kőszénbányavállalatba, anélkül, hogy az alaptőkét megcsorbítanók. Szerencsés kópé vagy, Negrotin: a földből is, az égből is omlik a lábadhoz az áldás.
Egy esztendő múlva már ott állt az első bányásztelep Valkóvár lábánál, mely száz munkásnak adott bőséggel kenyeret; odafenn, a zöldre festett tetejű várkastélyban pedig közgyűlést tartottak az úri részvényesek, ahol határoztak a tiszta haszon felosztása felől; megválasztották igazgatónak Negrotint, felhatalmazták, hogy nyittasson a nagy veres hegyen vasbányát, és állíttasson fel vaskohót és hámort; a hegyet köttesse össze a valkóvári teleppel egyik hegyről a másikra átrepülő sodronyvasúttal. Megszavaztak neki húszezer forintot, mint igazgatónak és bányatulajdonosnak.
Mit kezdett vele?
Legelőször is megszüntette az egész birtokán a kecskegazdálkodást; hagyta az új gesztet a régi erdő helyén felsarjazni, a kopár, vízmosta hegyvápákat teleültette csemetékkel, a záporok ellen gátat emeltetett, várkertjét új viránnyal díszítette fel. A fölösleges pénzéből pedig építtetett a munkások gyermekei számára iskolát.
Aztán meglátogatta a lipovai kastélyt is. Akkor éppen nem volt színházi idény. Natáliát egyedül találta.
– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt. Hol járt?
– A föld alatt.
– Mit keresett ott?
– Kenyeret a szegényeknek; aranyat az uraknak.
S azzal átadott Natáliának tízezer forintot aranyakban. Ez bizony jókor jött.
– Honnan jön ez?
– Ezt küldi önnek a Bez chleba.
