XLIV. „Mon pauvre nerveu!”
XLIV. „Mon pauvre nerveu!”
Tanussy Belizár is éppen azt tette, amit bátyja, Decebál, hogy a veszedelmes epocha alatt bölcsen félrehúzta magát. Csakhogy ő az ellenkező póluson kereste fel a duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész telet (ami honfitársainak olyan forró volt) a Bécs melletti Badenben tölté. Az volt akkor az előkelő világnak a kedvenc gyűlhelye. (Már elfelejtettük, miért?)
Sára asszony egészen beletalálta magát az új életbe. Képzeletének legmerészebb vágyai beteljesültek. Minden magas társaságban megtalálta a megillető helyét. Csak egy kellemetlen tárgy volt, ami néha-néha feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy Emmánuel. Az pedig sokat beszéltetett magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot. Nem a hadjárati dolgaival. Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniókban. Hanem inkább azzal a famózus leányszöktetésével. Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez a quietált hadnagy! A grófokat és hercegeket, akik mind őrjöngtek a csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi spiritizmus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész cause célèbre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmánuel nőül vette az elszöktetett leányt; kálvinista ritus szerint, a mérnök által copuláltatva. Ponthay Gil Blas pedig nyilvánosan, hírlapi úton provokálta a kedvese elszöktetőjét, de az nem jelent meg.
Mennyi érdekes botrány!
S minderről lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen „Ce n’est que votre neveu, n’est-ce pas!”, s Sára asszony ráhagyta, hogy „oui”.
Nagyon természetes! Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár feleségére nézve nem lehet más, mint unokaöcs.
Egyszer aztán az a boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe, hogyan adott recontre-t Tanussy Emmánuel Ponthay Alfrédnek: ágyúra; barrière a két Dunapart. Bizarr ötlet.
Ezek a pletykák okoztak legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán mégis ecclatálna, hogy az a scandaleux enfant az ő saját fils terrible-je! Ez a mesalliance! Ez a rebellionban való partizánság. Képes lenne őelőtte bezárni az oly nehezen megnyílt paradicsomot. Jó szerencse, hogy ez a mauvais sujet, „Quel soin moi sur lui? C’est rnon neveu!”
Egyszer aztán megjött annak az eredeti párbajnak a híre.
A császári táborból sokan nézték azt távcsöveikkel, mint ahogy szokás a regattát nézni; s az eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is megtudta a körülményeit az egész bombaharcnak, s elmondta azokat a feleségének.
Sára asszony volt a legelső, aki egy matinée-n, amit X. X. hercegnő adott, ezt az érdekes tudósítást közölte a társasággal.
– Mon pauvre neveu est mort!
És aztán elbeszélte, amit tudott, hogy Emmánuel még az ágyúhoz is kivitte magával azt a „personát”, ami csakugyan illetlen dolog. Ezt jó nevelésű nő nem teszi. Ott érte őt a Ponthay által kilőtt srapnelgolyó halálosan. S az a persona még akkor sem szégyellt ráborulni. Ellenben az ő gránátja belecsapott a császári üteg lőszerkocsijába, s a robbanás Ponthay grófot is a földre terítette. „Mais il est sauvé!”, csakhogy az állkapcsa össze van zúzva, s a lőporszemektül az arca örökre fekete marad. Hanem a „mon pauvre neveu, il est mort”!
Nem kísért hát már többé a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették. Nem kell félni, hogy az a mésalliance, meg a plebejus foglalkozás, no meg a rebellisség valami szégyenfoltot talál ejteni a bárói címeren. Il est mort.
Mégis illik érte – két hétig – félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná, hogy közelebb rokonságban álltak.
S a két hét alatt, ha valaki kérdést tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichu iránt, megmondhatja az ember neki: „Vous ne savez pas encore? Mon pauvre neveu est mort”. S aztán elhistorizálhatja, hogy történt.
Mikor aztán a thé dansant-bul hazamegy az ember, letépheti magáról a báliruhát, akkor kizárva minden élő lelket a hálószobájából, előkeresheti az elefántcsont szekrénykéből azt a két levágott hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve, verheti magát a földhöz, s hentereghet alá s fel; mint az őrült, újra meg újra kezdve a csókolást, a zokogást:
– Óh, kedves szép Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem maradtál te nálam? Kisleánynak, kis szamárkának, ahogy én akartam. Megjövendölte ezt nekem a cigányasszony.
Mikor aztán vége volt mindennek; Komárom vára kapitulált, Sára asszony a legelső leutazó gőzhajóval sietett oda.
A család tisztessége úgy kívánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja fölé díszes márványkő legyen emelve. S miután annak az apja (a rebellis) nagyon jó okokkal bír, hogy Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne jöjjön; tehát a jó érzelmű „tante”-nak a kötelessége, hogy ez etikettnek elég tétessék. Jó ajánló levelei voltak az új várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, hogy keressék fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét, s vezessék oda a bárónőt; hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.
Sok tudakozódás és alapos információ-vétel után, végre kivezették a bárónőt az ácsi erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyí államvasúttól, látja az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a szabadságharc áldozatainak hamvait takarja. Akkor még csak egy nagy, széles és hosszú négyszögletű gödör volt ott, félölnyi magasan befedve mésszel, melynek oltatlan maradványa esős időben még füstölgött, fehér párázatot küldve az égbe; mintha még egyre tartana a lélekköltözés.
– Önnek a neveu-je, madame, ha elesett, itt van!
Erre a látványra a szívéhez kapott Sára asszony, és nagyot sikoltott:
– Óh, kedves kisfiam! – s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszú pázsitra – abban a szép fekete bársonyruhában.
