XLIII. Párbaj ágyúval
XLIII. Párbaj ágyúval
Hej, de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaodúba ragasztott nádgunyhó helyett olyan palotát kapott, aminek az árát nincs az a Rothschild, aki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharc kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek tábornokok. Aki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a zsebében, mint Napóleon katonái a marsallbotot. S az ám a drága palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal menyecske egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az ágyúdörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: „Ég a gunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!” S olyankor aztán visszagondolt a maga gunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az ágyúdörgés: a szabadságdal is az; de csak legszebb a nádiveréb fütyülése a virágos bozótban.
Lizandra panasztalanul viselte egy ostromlott város minden rémségeit. Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az idegeinek.
A legsűrűbb ágyúzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más népség szaladt a „cigánymezőre”, ahova a monostori ütegek bombái el nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia, hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne rohanja a vár külső erődeit.
Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyúzást a monostori halomról. Olyan érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a felfelé repülő tüzes meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a zenitet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra, s megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a tűzgolyó. Ahol az leesik, ott ház gyullad, tűz támad. Aztán megint nagy, félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket, s azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a sáncokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztülütve a jeget, s ott robban szét a mederben, jégkoloncokat hajigáló vulkánt támasztva a vízből; olyan az, mintha óriási gyémántdarabok sziporkáznának szerte az éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos szörnyetegek az ijesztők, amiknek a röptét nem árulja el semmi; nem fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejükbe rejtve, ami csak akkor jön működésbe, amikor a megtöltött vasteke lefelé esik, egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál, s attól felrobban a durranóezüst, úgy, hogy a bomba éppen az ellenség feje fölött pukkan szét, száz golyót szórva szét a magasból.
Ezek voltak a negyven év előtti tüzérség csodái.
Ez volt egy fiatalasszonynak a mindennapi gyönyörűsége.
A kedvese közelében nem félt.
Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromlott várban. A külvilágról nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, amidőn az új várparancsnok, Guyon Richárd, keresztül tudott hatolni az ostromzáron, hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi német lapok voltak; ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, ami őt személyesen érdekelte.
Ez volt az ő kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány kihívása volt őhozzá, a nyilvánosság útján. „Miután Tanussy Emmánuel az adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra, rábízatván, hogy válasszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!”
S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak, még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott erődítményeket.
Lizandra is megtudta ezt; mert Manó titkot nem tartott előtte, s ő jól meg tudta a férjét vigasztalni.
– Ne fájjon emiatt a fejed. Rátalálsz bizonnyal. Én tudok jövendőt mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez; akkor aztán megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyúval a Dunán keresztül. A két part a párbaji sorompó.
Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a nádor-vonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát el hagyta olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd tüzérkapitánynak szólt az: „Kihívásodat a párbajra elfogadom. Minthogy pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető ágyút. Ha elfogadod, lövünk egymásra, amíg találunk. Az én helyem a Duna-parti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyúzás alatt egy nőalak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved meggyőzhet felőle. Elvárlak.”
A levél bizonyosan eljutott oda, ahová címezve volt. Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra talált.
Párbaj ágyúval!
Ezt a luxust nem minden ember engedheti meg magának. Nyolcvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, odaállani összefont karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése: „hüss, hüss, hüss”! S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanóc úgy van pillanatra kimérve, hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba éppen az ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte a bajtársak kibuknak a sorbul, halva, sebesülve: aki megélt, csodálkozik rajta, hogyan kerülte ki a halált?
A cartel emberére talált. Ezt tanúsítá az a kemény lövöldözés, amit a monostori sáncból a nádor-vonali végsánc ravelinja ellen megkezdtek. Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.
Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy felismerhetik egymást.
– Ö az, a mi barátunk! – monda Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd mögül kitekintve a távcsövével: – nézz oda.
Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot, és ráismert. A fiatal Ponthay volt.
Nagyot dobbant a szíve; egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki valami, hogy mondja a férjének azt: „Bizony nem ő az, aki ott áll a bombavető ágyú mögött.” Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon ott addig, amíg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt bele.
– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom, ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad fájni; az érzésnek nem szabad érezni.
Odafordult nyugodtan a férjéhez, s azt mondá neki:
– Igen! Ő az!
Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyúhoz; mely a bástya ágyúkosarai közé volt felállítva, két oldalrul fedezve, s csak szemben mutatva meg magát, s a tűzmestert, aki irányt ad neki.
– Te nézz oda a távcsővel a túlpartra, s figyeld meg, hogy talál a lövegem – mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a pattantyúsoknak, akik a nehéz bombavető üst ágyútalpát vastag kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyúnál, négy tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülük, tenyerébe fektetve az állát, dúdolta: „Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne virág?”
Amint Manó az ágyú mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön eldördült, s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanócának a fénye; csak akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a fejét. Azt a társai felvették, és odább vitték. Egy másik bombacserép oda fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánckötegekbe. A nő felvette azt! Jó lesz a pipereasztalra ékszernek.
Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek: nagy hamar utánaküldé a második bombát. Annak a kanóca meg már nagyon hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott a földbe, s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül, s mély gödröt hagyva maga után.
Ekkor aztán Manó ágyúja felelt.
Ő jól is célzott, jól is idősített. A telgolyó éppen az ellenüteg ágyúkosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.
Lizandra jelzé a hatást, amit a távcsövön át észlelt.
– Többen megsebesültek, de a Gil Blas épen maradt.
– Akkor folytassuk.
Az ellenséges löveg most rövidebbre célzott. Ekkor aztán a küldött bomba a Dunába esett le, ahonnan, mint egy gejzer lövellt fel a szétrobbanás alatt; s amint az égbe szórt víztömeg lassan aláhullt apró permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.
A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép volt!
És szívében a pokol rémségeit állta ki.
Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról. Manó fitymálni kezdte ellenfelét.
– Nem tud a barátom célozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való gránátjaim.
S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva, s a kezében tartott ágyúkanócnál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a sipkájával üdvözölte: servus!
Gyönyörűség volt az! De nem földi embereknek való.
– Lőj már te is vissza!
– Nem jut-e eszedbe – szólt Manó tréfásan – hogy éppen így hajigált egykor a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vadgesztenye-lövegeket. Hej, ha úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.
Azzal leszállt a mellvédről, s odaadta a szivarát Lizandrának.
– No, hát szívd te addig a szivaromat, amíg én célozok.
Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt annyi lélegzete.
Amíg Manó irányzott, azalatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy másodpercnyi haladékkal később lőtt vissza az övé.
Az ellenfél lövege ezúttal pontosan kiszámított karéjban ívellett a fejük fölé, s mikor éppen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha az égbolt szakadna alá.
Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott, s azt látta, hogy az megtántorodott, s baljával a melléhez kap.
– Meg vagy sebesülve? – kérdezé rémülten.
– Ne ügyelj te most rám! – hörgé Manó. – Hanem odavigyázz, mit talál az én lövegem!
Ah, az hatalmas találó volt! A bomba belecsapott a túlparti üteg lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.
– Győztél! – kiáltá Lizandra. – Ellened véres arccal terült el az ágyúja mellett. A lőporszekér felrobbant.
– Akkor jól végeztünk – mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a kedvese lábaihoz; halálsápadt arccal; melléből magasra szökellt a vér.
A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az alkonyégbe, a bástyafokon dúdolták a honvédek:
„Az én babám kis gunyhója
Többet ér, mint Budavára!”
Többet ér, mint Budavára!”
Lizandra felvette az ölébe elesett kedvesét, s mint egykor a boldog szigeten, futott vele a diadal helyéről tova.
