Az el nem mondott válasz (1897)
Az el nem mondott válasz (1897)
A török–orosz háború folyt javában.
Az egész világ érdeklődött a kimenetele iránt. De senki sem annyira, mint a magyarok. Mi még talán jobban fel voltunk buzdulva a török fegyverek győzelméért, mint maguk a törökök.
Plevna ostromának vitéz visszaverését Budapest általános kivilágítással ünnepelte meg.
Ugron Gábor betörést szervezett a Székelyföldről az orosz hadsereg hátába.
Eötvös Károly, Herman Ottó, Verhovay Gyula és többen rémnépgyűlést (monstre-meeting) rendeztek a törököknek nyújtandó fegyveres segély sürgetésére, s tömegestül hatoltak a miniszterelnöki palota elé, a nemzet akaratát a kormányelnök fülébe mennydörögni.
A pénzügyminiszter, Széll Kálmán népszerűsége tetőpontjára hágott, amidőn tudatta velünk, hogy sikerült Csefket basának a dicsőségteljes Plevnát újból ellátni élelemmel és lőszerekkel.
Hanem hát egy kérdés volt, ami a magyar közóhajtás előtt bereteszelve tartotta az ajtót. (A Jánus templomáét.)
Az a kérdés, hogy miért van a bálnának (Phiseter) két szíve? A bálna a tengeri halak legvitézebbike, aki széttépi a cethalat, partra kergeti a cápát. Nagy természeti talány, hogyan igazítja el a dolgát ez a tengeri óriás a maga két szívével, mikor tettlegességre akar vetemedni! Hátha az egyik szíve akarja, a másik meg nem akarja? Hátha az egyik szíve azt mondja; „Minek nekem az a verekedés? Én nyugodni akarok! Én félek, hogy minket vernek meg.” Mi lesz akkor, ha a bálnának az egyik szíve azt akarja, hogy a fejével menjen előre, a másik meg a farkával?
No, hát ezt el tudja igazítani a tengeri bálna a maga nagy fejével.
Sokkal nagyobb fejtörésébe kerül az ilyen kérdés megoldása annak a szárazföldi bálnának, akinek „Osztrák–Magyar Monarchia” a neve. Ennek is két szíve van: az egyik Budapesten, a másik Bécsben.
Az a kérdés, hogy vajon együtt ver-e ez a két szív, mikor valami közös cselekményre kell előtámadni?
A bécsi Ballplatz palotájában fényes estélyt tartott a plevnai napok alatt a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula.
Minthogy akkor nem volt delegáció, teljesen hiányzottak a vendégtársaság pompájából a magyar díszöltönyök, amik bogláraikkal, menteláncaikkal minden érdemrenden túlragyognak, ellenben nagy illetményt szolgáltatott a fekete frakk, a legtöbb minden díszítmény nélkül: ez jelezte az osztrák birodalmi tanács tagjait. Érdemrendet nem viselni – ilyen társaságban – ez is kitüntetés. Amit az ember nem talál a gomblyukban, keresi mélyebben, talán ott van: a szívben.
Egy ilyen egyszerű fekete frakkos vendéget tüntetett ki a háziúr, a külügyminiszter legnyájasabb barátkozásával. Mindenki előtt ismeretes alak volt, szürke fejével, kurtára nyírt szakállával: Herbst úr, a hatalmat kezelő, kormányfenntartó (és elejtő) német párt feje, vajdája, prófétája.
Andrássy diplomatai nyájassággal becsalogatta a nevezetes vezérférfiút a magán dolgozószobájába, ahol rajtuk kívül senki sem volt. S ott azt a kérdést intézte hozzá: „az Osztrák–Magyar Monarchiát a politikai helyzet odakényszerítené, hogy a mostani háborúba fegyverhatalommal beavatkozzék, lehet-e számítani a kormánynak Herbst úr s az irányadó német osztrák párt támogatására?”
Erre a kérdésre Herbst úr megfordult a sarkán, s indult az ajtó felé.
De Andrássy fogta a karját, s vele ment, unszolva, hogy feleljen hát, vagy igent, vagy nemet.
A pártvezér siketnek tettette magát, s végigtörtetve a tánctermen, az étkezőn, kivonult a ruhatárba. Andrássy oda is elkísérte. Még a felöltőjét is segítette neki felvenni, s újból ismételte a kérdést: „Hát feleljen, doktor: igen vagy nem?”
Herbst úr kiugratta a csappantyús kalapját, felcsapta a fejére, s úgy elment, hogy azt sem mondta: „Volt szerencsém!”
Ezt a jelenetet maga Andrássy Gyula mondta el nekem, mikor évek múltán együtt utaztunk Bécs felé.
