A magyar inszurrekció emlékszobra (1897)
A magyar inszurrekció emlékszobra (1897)
Ez a mai szent nap egy eltemetett óriásnak: a magyar nemességnek megdicsőítő napja!
Erre az egy napra visszaveszem a nevem mellé az ipszilont, melyet az új korszak kezdőnapján, beállva a közmunkások, a polgártársak sorába, nevemből elhagytam, s felemelt fővel mondom ki, hogy őseim mind magyar nemesek voltak, s apám is ott harcolt a győri csatateren, mint tisztje a fölkelő seregnek.
Nyolcvannyolc esztendeig nem volt jobban kigúnyolt név széles e hazában a magyar inszurgensnél, szégyenletesebb folt a magyar történelemben a győri ütközetnél. Soha holt hősöket jobban el nem gyaláztak, mint azt a kilencszáznyolcvanöt vitézt, aki a szentkirályi halmokon halva maradt, vérét hazája és királya védelmében oltva.
Az egész győri ütközetről azt híresztelték, hogy az egy szégyenletes megfutamodás volt, szétmállása a magyar inszurgens seregnek az ellenség első ágyúlövésére.
Pedig maga a Győr melletti ütközet két napig tartott, s az iszurgens sereg küzdelme a hazánkba betörő ellenség derékhadával nem kezdődött Győrnél, nem is végződött ott, hanem megelőzte azt öt nappal, minden napot egy csatatérrel jelezve, s eltartott Wagramig: egész a hadjárat befejezéséig.
A nemesi inszurgens seregnek alig volt egy hónapnyi ideje a megalakulásra, ócska fegyverekkel, tökéletlen felszereléssel kellett rögtön szembeszállni a diadalhoz szokott francia hadsereggel.
János főherceg vonult a seregével Olaszországból a Duna felé, sarkában a francia ármádiával. Az ő védelmére kellett kiállni Andrássy tábornoknak, a pesti és veszprémi lovas és gyalog iszurgensezredekkel. Két dicsőséges nap jött: a karakói és pápai, közben Rádócz, Szombathely, Takácsi. Amit e napokról a hiteles hadibülletinek följegyeznek, az mind mesének, hőskölteménynek látszik: az elszámlált nemesek neveiből egy polgári lexikon, egy Pantheon telne ki, veres betűkkel a hős halállal elestek, arany betűkkel az ország nagyjai, a csapatvezérek; a két Zichy, Ferenc és Károly, az Eszterházyak, Andrássy, Erdődy Károly, Teleky Ádám, Festetich, Barkóczy, Dessewfy, Szapáry Vince, Keglevich, Széchenyi Pál; hát még a birtokos köznemesség: Kisfaludy Sándor, József nádor hadsegéde, Gosztonyi, Salamon, Hegedűs, Földváry, Boronkay, Olgyay, Jeszenszky, Vojnics, Ghilányi, Szeless, Ihász, Hunkár, Luzsénszky, Kandó, Pászthory, Horváth, Radó, Tisza Péter, kik mind csapatjaik élén harcoltak; hát még a közvitézek kifogyhatlan névsora, akiknek neve után csodái a vitéz tetteknek vannak felsorolva. Egy zászlót, egy ágyút el nem vett tőlük az ellenség: egy sebesült tisztet nem hagytak foglyul elmaradni. Az egész inszurgens tábor csupa jó pajtások tábora volt, s középen az egész nemzet jó barátja, József nádor, ki az egész győri ütközetet végignézte (csak „nézhette”, vezéri rangját le kellett tennie). Kíséretéből két hadsegédét elsodorták az ágyúgolyók, a harmadiknak, Kisfaludy Sándornak a csákóját csapta le egy golyó a fejéről. A nádor ottmaradt az ütközet végéig. Akkor aztán ő vezetett. S az elvonulás volt valóban a napnak a dicsősége.
A francia részen Caffarelli hadügyminiszter nézte végig az ütközetet, s nem fojthatá vissza magába ezt a szót a magyar inszurgensekról: „ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressés”.
Honnan támadt tehát ez a „gyászvitézek” híre a győri ütközetben részt vett inszurgensekre?
Onnan támadt, hogy részeg duhaj csapat, mely közel sem járt a csatatérhez, megpillantotta az útban a sebesülteket szállító szekereket, s arra agyonrémülve megfutamodott, végigordítva a világot Esztergomtól Budáig, hogy vége van mindennek, levágta a francia az egész magyar nemességet! Ezt a rémordító csürhét tartóztatta fel Alvinczy tábornok a budai hajóhídnál, nehogy ijedt bömbölésével a Tisza felől jövő inszurgens ezredeket is szétriassza. Itt mondhatta neki valami gyáva pimasz azt a röpke szót, mely aztán megmaradt az inszurrekció emlékmondatának. S a mi népünk ezt hitte el.
S ha még csak a magunk népe hitte volna el.
De nemzetünk rosszakarói siettek ezt a szószátyár torokból okádott gyalázatot azonnal király őfelségével tudatni. S a király nagy felháborodásában erősen dorgáló levelet küldött József nádorhoz az inszurgensek ellen.
Ez volt a legfájóbb seb.
A magyar inszurgensek erre azzal feleltek, hogy harmadnapra megtámadták az ellenséget a főhadiszálláson, s egy vezértábornokát levágva, állásából diadalmasan kiverték.
És rövid idő múlva az inszurgens lovasság negyvennégy eszkadronja állt összpontosítva a Csallóközben, az ellenséget fölkeresni készen.
József nádor rangja teljes pompájában jelent meg a dandárja előtt, s azt mondá vitézeinek:
„Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét”.
Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenségre fognak indulni.
De nem úgy jött.
Hanem elévonult a faluból egy fényes lovagcsoport. A csoport élén egy délceg férfi, melle rendcsillagokkal rakva. A király. A táborkar élén.
A meglepett inszurgens lovasság harsogó viváttal fogadta az uralkodót. S arra a vezénylő nádor tömeges hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.
Az a nádori levéltárban ereklye gyanánt őrzött kézirat (Kisfaludy Sándor műve) ezeket a szavait őrizte meg a királynak:
„A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult, s benső megelégedését nyilvánítá.”
Még több sor is van odaírva, amiket a cenzúra keresztülhúzott! De amiket el lehet olvasni ma is:
„S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint amilyennek az előtte lefestették, s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harcoltak.”
Ezeket a szavakat a cenzúra porba temette. E mai napon e királyi szavak kitörnek a porból.
A trónhoz legközelebb álló főhercegek hozzák a babérkoszorút a dicsően elvérzett vitézek számára, a nemzeti kegyelet által emelt emlékszoborhoz.
Ez az igazság diadala itt a földön!
Ennek a babérnak az ága gyökeret fog verni e drága porokban, s új babérokat fog a koszorút hozók számára hajtani. Adja Ég!
