A legerősebb fej (1896)
A legerősebb fej (1896)
Legerősebb feje volt valamennyi kortársam között báró Kemény Zsigmondnak. A szó minden értelmében.
1848/49-ben országgyűlési képviselő volt. De nemigen hallatta szavát az ülésekben. 1849. április 13-án Debrecenben Almássy Pál, a képviselőház elnöke szállásán értekezletre gyűlt össze az úgynevezett „békepárt”. Jelen volt a kormány két tagja is, Nyári Pál és Patay István. Én is ott voltam, mint a párt lapjának szerkesztője. Beszéltek többen: Nyáry, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos. Egyszer felállt Kemény Zsigmond. És aztán tartott, rögtönözve, egy olyan remek szónoklatot, amilyenhez hasonlót én soha nem hallottam. Az ember nem tudta, hogy mit bámuljon benne inkább: az ismeretek gazdagságát, az eszmék világosságát, az erős logikát, a széles politikai látkört s az adatok és ismeretek szilárd talaja fölé zodiakal fényként emelkedő jövendőbe látást, a prófétai látást.
Ha azt akkor egy gyorsíró megörökítette volna, ez az előadás tenné fel a koronát a legnagyobb magyar prózaíró munkálataira. Kazinczy Gábor azt mondá Keménynek e beszéd után:
– Az Isten ellen való vétek, hogy te ennyi bölcsességet és szónoki tehetséget a gyomrodba temetsz el.
– Nohát nem temetem el.
A pártértekezlet egy szívvel-lélekkel azt határozta, hogy a holnapi nyilvános ülésen Kemény szólaljon fel. Ő lehetett leghivatottabb előadója a párt nézeteinek. Nyáry Pált feszélyezte korábbi radikális politikája, Szemere Bertalan, Csányi László távol voltak mint kormánybiztosok, Jósika Miklós nem volt szónok: Keményre nehezedett a feladat. Ő lett volna képes annak megfelelni.
De nem tehette meg; mert a másnapi ülést, közkívánatra, a kollegium nagyterméből a kálvinista nagytemplomba tették át, s ott a képviselő urak úgy összekeveredtek a tisztelt közönséggel, hogy egymást nem találták; én ott hallgattam a kormányelnök beszédét egy oszlophoz szorítva Nyáry Pállal együtt.
A szónok a katedrából beszélt, s a szemközti karzat minden szót kétszeresen adott vissza. Vitáról szó sem lehetett. Templomban! A katedrával szemben!
Nyári Pál azt mondá: „Hát ha Isten úgy akarta: vesszünk el együtt!”
Így maradt el Kemény szónoklata.
Higgyünk a kizmetben, a predesztinációban.
Kemény erős agyáról aztán későbbi időkben alkotott költői és jellemrajzi művei eléggé tanúskodnak.
Én itt csak a testi erejéről a fejének közlöm visszaemlékezéseimet.
Nehezen dolgozott; mert költői alkotása nem a festőéhez hasonlított, hanem a szobrászéhoz. Éjszaka írt, s egész hajnalig itta a legerősebb feketekávét.
Egyszer egy 1848-i képviselőtársa (később 1849-ben Görgei parancsnoksága alatt kitűnő vezéralak), Z… J… bácskai versenyre hívta fel Keményt. Hogy mi az a bácskai verseny? Hogy kettő közül ki issza a másikat az asztal alá.
Elkezdték erős borokkal, folytatták még erősebbekkel. Az egész asztaltársaság kidűlt lassanként mellőlük. Egyet, K… G…t, megválasztottak maguk közül „bortanúnak”. Annak józanon kellett maradnia. Az csak ribiszkeborral áldomásozott.
Meg is virradt már, de még sem a költő, sem a huszárezredes nem adta meg magát. Ekkor a bácskai azt mondá, hogy: borral nem boldogulunk mi egymás ellenében, hozassunk rostopsint.
S aztán hozattak muszka pálinkát, s elkezdtek azzal a zöld méreggel áldomásozni pezsgős poharakból.
– De már ezt az öngyilkosságot nem nézem végig! – mondta K. G., s átment a benyílóba, lefeküdt, elaludt.
A besütő nap felébresztette. A szomszéd szobában semmi nesz. Kijött széttekinteni a csatatéren.
Hát a bácskai hős ott hevert a szőnyegen mozdulatlanul. Kemény Zsigmond pedig a pamlagon ült, s olvasta a legújabb francia regényt, a „Les Misérables”-t, s a belépő bortanút ezzel a szóval fogadta: „Bizony csak zseniális ember ez a Hugo Victor!”
Máskor meg kirándulást tett a Zugligetbe gyalog, ott a Fácánhoz érve (dél volt az idő) leült egy asztalhoz, rántott csirkét, öntött salátát hozatott, jól megebédelt. Akkor jut eszébe, hogy hiszen ő mára Emich Gusztáv kiadóhoz hivatalos ebédre. Sebaj! Kifutja az időből. Amíg az ember a Fácántól hegynek fel az Istenhegyig felkapaszkodik, elfelejti az első ebédet.
Úgy is volt. Pontban a leves-befőzésre megérkezett a vendég az akkori Emich-villához, s becsülettel megfelelt a pompás ebédnek. melynek csak a késő délután vetett véget.
Akkor aztán nekiindult – ismét gyalog – a hazatérésnek, ami hegynek alá sokkal könnyebben megy. Amint a Lánchíd-főhöz megérkezik, ott várja már elkeseredett szívvel Királyi Pál.
– Hol késik a báró? Elfelejtette már, hogy Dánielikkel halebédre várjuk a Steinschreibernél?
– Igaz biz az!
S azzal kocsira ültek, vágtattak az emlékezetes külvárosi vendéglőhöz, s Kemény ott is becsületére vált a szépasszony főztének, és senkinek sem árulta el, hogy az már a harmadik ebédje ez napon…
Száz esztendeig kellett volna neki élni ezzel az erővel.
