A legátus-világ (Korrajz)
A legátus-világ (Korrajz)
Egy darab nemzeti romantika lett a múltak emlékévé: a legátusélet. Egyedül Magyarországon volt az ismeretes, itt is csak a kálvinista világban. Én legalább más felekezetbeli legátust nem láttam soha.
Alapjában egyházi intézmény volt. Sátoros ünnepeken, leginkább húsvét napján lett aktuális érvényrejutása a legátusnak. A tavasz kedvezett a hivatásának.
Ez a hivatás abban összpontosult, hogy az öt magyar helvét hitvallású főiskola felsőbb osztályú tanítványai szétoszlottak széles ez országban, a kettős, sőt hármas ünnepnapokon a szent igét hirdetni a magyar vallású híveknek.
Nem kellett azért teológusnak lenni: prédikálhatott, aki prókátori pályára készült, akiből később szolgabíró, vicispán támadt, vagy aki más közhasznú pályára vállalkozott. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy megbízólevél a seniortól, egy selyen stóla, amit a gallér alá lehetett kötni – no meg aztán egy pár jól betanult prédikáció, amit be lehetett szerezni, kit írásban, kit nyomtatásban, mint főtisztelendő Kalmár, Péczeli, Márton, Katona uraimékét.
Hogy a fődolgot el ne felejtsem a legátusi kellékek közül, kellett hozzá egy pár jó láb.
Mivelhogy a legátusnak még akkoriban nem állt rendelkezésre Illés próféta tüzes szekere, hanem more patrio per equos apostolorum (apostolok lován) gyalog kellett a küldetés helyére eljutni, aholott is három-négy távoli községet futvást bejárva, mindenütt prédikációt tartani, és mindenütt a honorácioroktól a subsidiumot beszedni.
Mivelhogy a legáció beneficium volt.
Ez képezte a tudományos pályára készülő ifjúnak a subsistentiáját. Akinek az Isten nem adott módot hazulról fedezni a maga siklusát, az a kosztot, kvártélyt adó asszonyát azzal biztatta, hogy majd lerója a tartozását „post festa” (ünnepek után). Akkor hajtja be a diák a maga adóját, amivel aztán egyik ünneptől a másigig kihúzza.
A beneficiumok között pedig tetemes különbség volt. Ennek a statisztikáját minden aspiráló diák jól ismerte. A legjobb legációvolt Ó-Szőny, onnan a legátus biztos száz forintot hozott haza, a legrosszabbat pedig úgy hítták, hogy Bergengócia. Nem azért, mintha kevés lett volna a finánciális eredmény: felment az hiísz forintra is; hanem hogy igen messze kellett érte elkutyagolni. Ez a Bergengócia volt ugyanis az a hat szlavóniai falu, melyben magyarok laknak, és kálvinisták: az egyedüli magyarok és kálvinisták a horvát glóbuszon. Derék, buzgó hívek, kik hitüket és nemzetüket annyi időn keresztül el nem hagyták.
Csakhogy odáig Kecskemétről, melynek kollégiumához tartozik e hat derék hitközség, huszonhét német mérföldet kell a legátusnak oda és vissza begyalogolni. S ez sok egy apostolnak. Azért Bergengóciának nagyritkán jutott ünnepi legátus.
Mert annak is megvolt a maga rendszere, hogy miként kerüljön a legátus és a legáció egymáshoz.
Volt két lajstrom, melyek közül az első sorakoztatta az egyházközségeket, a második pedig a legátusságra kvalifikált diákokat.
Ünnepek közeledtével következett az eligálás.
A kandidáltak válogattak a legációkban. Legelöl a quinquennisek (ezek a teológusok). Tanulmányi klasszifikáció szerint. Az eminensek legelöl, azután a jurátusdiákok. Azonban voltak preferenciák is. A nagy botos tíz számmal előbb eligált, az első basszista nyolccal. Fenn volt hagyva mindenkinek a jog, megcserélni a legációt. A biennisekig szállt le az eligálás joga. Minden községcsoportnak jutott legátusa. És azok mellé kinek-kinek egy „dárdás”. Elemi iskolát járó alumnus, aki a legátust kísérte, s vitte utána a vászonkoffert, a tógával, fehérneművel, Bibliával, prédikációval, meg a hosszú szárú pipát. Maga a legátus nem vitt semmit, legfeljebb egy vállára vetett gitárt, ha jó énekes volt.
Az én kecskeméti diákkoromban még Bergengóciának is jutott legátusa. Éppen az én szobatársamat, Gyenes Palit nyomorították meg vele. Nagy kedve volt világot látni, s rá hagyta magára diktálni a szlavóniai missziót, pedig semmi hivatása nem volt az apostolkodásra. Hebegett és hadart. Nem is készült papnak; életpályának azt választotta, amit szakszerűen „hites matematikus”-nak, régi magyar nyelven „inzsellér”-nek híttak. Az is lett a fátuma. Mint megyei mérnököt hivatalos földfelosztás közben lőtte agyon egy békétlen komposszesszor, fiatal korában.
Az én kedves pajtásom megjárta gyalog a hosszú vándorutat Szlavóniáig és vissza. Csupa gyönyörűség volt hallgatni a tapasztalatait. Hogy járta meg a legációt: egyik falutól a másikig koplalva. Gyakran a vadkörtefa alatt ebédelt. (A vackor húsvét tájon hull a fáról, miután a téli hideg puhára érlelte.) A legátusi dáciáját az utolsó sustákig megtakarította, abból csináltatott magának Kossuth-zekét, zöld posztóból, rózsaszín béléssel; abban járta el a körtáncot a juristabálon.
Sok adoma járja a hajdani legátus-életből, amikből magam is többeket följegyeztem itt-amott. Eredeti típus volt, tele ős humorral. Most mindez elmúlt már. Vasutaink vannak. Az apostolok az Illés próféta tüzes szekerén utaznak. Amióta a legátus nem jár gyalog Bergengóciáig: nem legátus az már.
