Hazafias párbajok
Hazafias párbajok
Arról a Festetics Leó-féle erkély-zártszéksorról még kell valami emléket feljegyeznem. Politikai okok is tanácsolták ennek a létrejöttét.
Azideig volt egy nagy kaszinó-páholy az első emeleti sorban, szemben a színpaddal, mely huszonnégy ülőhellyel kínálkozott. A székek nem voltak számozva; aki elébb jött, odaült, ahova akart, akinek nem jutott szék, az állhatott. Ha aztán valaki előadás közben fölállt a helyéről, annak a karszékét bizony rögtön elfoglalta másvalaki az állva maradtak közül. Ebből támadtak a kanapéprocesszusok. A katonatiszt kaszinótagok azzal vélték az első foglalási jogot fenntarthatónak, ha helyükről fölkelve a kardjukat a székhez támasztva hátrahagyták. Csakhogy akadtak megint olyan ifjú urak, akik a jelképező kardot szépen odatámasztották a szegletbe, s elfoglalták a széket.
Hejh, még akkor forró vér pezsgett a magyar főúri fiatalság ereiben. Ilyenforma rencontre-ok következménye lett az első hazafias párbaj Beniczky Feri (most Pest megyei főispán), akkor még tizenhét esztendős fiú, meg egy osztrák ezredes között. S a magyar fiú bizony keresztüllőtte az osztrák főtisztet, hogy az esztendeig feküdt a sebében. Ami nagy bosszúságot okozott a katonai körökben.
Ezt a súrlódási alkalmat szüntette meg a Festetics Leó-féle erkély. Annak az egyik felét adták bérletbe a nemzeti kaszinónak; a székek számozva lettek, s ki-ki csak arra a székre ülhetett, amelyiknek a számát a komornyiknál kiváltotta. Hanem ez azért nem szüntette meg a magyar ifjú gavallérok kihívó viselkedését a köreikbe igyekvő osztrák katonatisztekkel szemben.
Egyike az akkori magyar ifjaknak (Tisza Kálmán) egy kaszinói elite-bál alkalmával azt tette, hogy egy kurizáló osztrák kapitánynak ráütött a tenyerével a csákójára, ami nagy felháborodást idézett elő az egész fővárosi tisztikarban. Ennek a következménye lett az a bizonyos hármas párbaj, melyből a közvélemény egész legendát alkotott.
Az elterjedt legenda szerint az osztrák tisztikar provokálta a nemzeti kaszinót testületileg, oly mód szerint, hogy sorshúzás útján állítson ki a nemzeti kaszinó is három bajnokot a tagjai közül, akik a hasonló módon kiválasztott három osztrák viadorral a zászló becsületéért megverekedjenek.
A kaszinó részéről sors útján választott három ifjú volt Tisza Kálmán, gróf Szapáry Gyula és gróf Keglevich Béla.
A hármas párbaj valósággal végre is hajtatott; a viadalban két osztrák tiszt megsebesült, de a harmadik Tisza Kálmánt sebesíté meg veszélyesen.
Ez a hír így tartotta fenn magát mind a mai napig: az új Horatiusok és Curiatiusok hősballadája. Három magyar három osztrák ellen! (Hírlapokba természetesen nem került ez esemény; a cenzornak volt annyi esze!)
Pedig hát nem így történt a dolog. Hanem még ennél is hőskölteményesebben: ahogy azt most leghitelesebb kútforrás után elmondhatom.
A magát megsértettnek tartó osztrák tiszt (Trattner-Károlyi) fegyveres elégtételre szólította fel szekundánsaival Tisza Kálmánt. Tisza a maga részéről Szapáry Gyula és Keglevich Béla grófokat nevezte meg segédeiül.
Ekkor aztán a négy segéd különbözött össze egymással s a szemben álló felekkel. A kölcsönös nyájasságváltásnak az lett az eredménye, hogy a becsületbíróság azt határozta, hogy mind a három ifjú gavallérnak meg kell verekedni mind a három katonatiszttel; mégpedig elsősorban Tisza Kálmánnak, sorshúzás szerint.
Így került szembe Tisza Kálmán Gyürky Ábris lovastiszttel (aki maga is derék magyar fiú volt, s Tiszának jó barátja, sőt rokona). Az első összecsapásnál Gyürky kardjának a hegye mély sebet ejtett Tiszának az arcán: majdhogy a nyelvét is el nem vágta. (De kár lett volna érte.)
Akkor aztán következett a sor Szapáryra és Keglevichre, akik viszont a maguk ellenfeleit tették harcképtelenekké.
Történt pedig ez a legsötétebb abszolutizmus korszakában, amikor a magyar arisztokrácia felülről melegített alá a mi elkocsonyásodott közszellemünkre.
Ilyenek voltak a régi arany fiatalok!
Nagy emberekké nőttek fel; hej, de magasan is kezdték: a hazaszeretet magas oltárkövénél. Régen volt az!
„Pannonia! Hej mikor kendet még
Pannikámnak, húgomnak nevezték!”
Pannikámnak, húgomnak nevezték!”
