Elfelejtett nevek
Elfelejtett nevek
Szegény színészek! Elfelejtett énekes madarai az erdőnek!
…Amíg színházi emlékeimet írogatnám, gyakran szükségem volna egy-egy adatra: nem a megtörtént dologra, mert arra jól emlékezem, hanem az évszámra meg a személyekre. Nem találom sehol. A világirodalom legnagyobb Conversations-lexiconaiban nem található a nevük. Minden fűzfapoéta, aki egy ritmust itt felejtett, minden ponyvaíró, akinek a poémája a kalácssütő tepsi fenekéhez odaragadt, megtalálja a helyét a hírhedett alakok milliós lajstromában, csak a színpad kísértetei nem járnak fel a feledékenység sírjából többé.
Hiába keresek olyan neveket, mint Hasselt-Barth, Lagrange. Nem tud róluk senki. Arról meg már kutatni is nevetség, hogy ezeknek mi dolguk volt a pesti nemzeti színpadon? Pedig még nincs annak ötven esztendeje.
A Nemzeti Színház új igazgatót kapott. A hatalom kezelői mégis csak átlátták, hogy nem özönvíz előtti táblabírók valók művészi intézetek igazgatására: Simoncsicsot felmentették a „szinészettyee” küzködéstől (aminek bizonyosan ő maga örült legjobban), s helyette kinevezték teljhatalmú igazgatónak Tolnai Festetics Leó grófot.
Ennek a nevét már feltaláljuk a Conversations-lexiconban. Röviden bánnak el vele. Hogy nagy zenekedvelő volt, s igazgató korában az operát protezsálta a dráma rovására.
Az egykorú világ igazságtalan volt iránta. Én igazságosabb akarok lenni.
Festetics Leó jó igazgató volt, s a drámát nem süllyesztette alá az opera kedvéért.
A megelőző igazgatóságot terheli inkább ez a vád: – ha ugyan vád.
Hisz az első feladat az volt a letört szabadságharc után, hogy a közönséget beédesgessék a Nemzeti Színházba. A páholyok tátongtak az ürességtől, a zártszékeket belepte a por.
Az operával kellett a lelkesedést felidézni. Az be is következett. Ez volt a „Próféta” korszaka.
Itt nem kímélte az igazgatóság a költséget.
Láttunk olyan pazar kiállítást, aminőt még Budapest nem ismert: fényes csarnokokat, korhű fegyverzetet, korcsolyázó vitézeket és hölgyeket, koronázási díszmenetet; végül romokba dűlő királyi palotát.
Aztán micsoda darab volt az! A próféta. Szövegét Scribe írta, zenéjét Meyerbeer; amaz a költészetben, ez a zenében lángész.
Micsoda zene volt az! Mikor a próféta álomlátását kísérik a sourdinával tompított hegedűk, csellók, violin d’amourok, egyesülve az oboék, fuvolák, klarinétok bűbájos pianó ensembléival, s aztán egyszerre az anya, Fides közbekiáltásánál: „Légy átkozott!” beleordítanak a trombiták, dobok, gordonkák, kürtök, réztányérok, hogy az álkirály trónját hallotta az ember recsegni, összeomlani!
Hanem aztán kellett is Meyerbeer csodás zeneművéhez két olyan szerepvivő, aminő Lagrange asszony volt, mint Fides, és Stéger, mint Leydeni János, a próféta. Egy tökéletes művésznő énekben és játékban, és egy fenomenális hangerejű, nagy temperamentumú tenorista.
Valljuk meg az igazat, hogy ezek hódították meg a közönséget a Nemzeti Színháznak. Amíg Lagrange itt vendégszerepelt, mindig telt színház volt, felemelt árak mellett. S az idegen művésznő magyarul énekelte a szöveget, szép kiejtéssel. Sőt, még azzal is kedveskedett a magyar közönségnek, hogy az Erkel operájában, Hunyadi Lászlóban betanulta s eljátszotta Szilágyi Erzsébet szerepét; az igazgatóság készíttette számára a pompás magyar jelmezt és azt emlékül neki ajándékozta.
Hanem erről mind nincs szó a krónikában.
A Lagrange-kultusz után következett egy még nagyobb szenzáció, mely paroxizmusba ejtette a közönséget, a Pepita-őrjöngés.
Spanyol táncosnő volt a bálványozott művésznő, Pepita da Olivának hítták. Csak egy táncot produkált, az „El olé”-t (spanyolul olajcsepp). A hölgy keresi ruhája fodrai között a ráesett olajcseppet, s aztán mikor megtalálja, a közönségnek is megmutatja. De odáig a delírium minden démonainak szökelléseit, mozdulatait elköveti, sarkig érő leeresztett fekete hajsátora lebeg termete körül, a táncot kísérő szilaj zene mellett, míg végül a zene buja, csábító melódiává fajul, amikor a művésznő már csak fél lábon áll, derekát hátrahajtva, s engedve fején túlemelt lenge öltönyeit megszámláltatni, nagy tűzszemeivel szórva a villámokat! – Azt a tapsvihart kellett aztán hallani! A közönség férfirésze őrülten ment haza. – De hát erre van szüksége a színháznak. Pepitáról sem beszél már senki, nevét csak egy kockás kelmeszövet őrzi: viselik a bakfisok szoknyának, s a diákok mellénynek.
Drámai színészetünk kitűnő volt a régi időkben. Olyan Shakespeare-előadásokat nem látunk többet se most, se valaha. De biz azok nem kellettek a közönségnek, kivált az arisztokráciának.
Egyszer egy Rómeó és Júlia előadás után egy nagyon magas állású űr a mágnási kaszinóban ráförmedt az igazgatóra:
– Wie heiszt der langweilige Kerl, der aus der Oper Montecchi e Capuletti das Schauspiel Romeo und Julia gemacht hat?
– Shakespeare.
– No, von diesem verfluchten Kerl sollt’s mir kein Stück mehr aufführen.
Hát bizony volt nagy művészet, de üres kassza. Minden pénteki napon: ez volt a dráma napja.
Volt azonban mégis egy vonzereje a Nemzeti Színháznak, melyet a magunk emberségéből tudtunk életben tartani: a népszínmű.
Valódi gondviselésszerű ötlete volt a múzsának, hogy Szigligetinek ez új színműfaj megteremtését sugalmazta.
Soha magyar író nagyobb hatással nem volt a nemzetre, mint Szigligeti a népszínműveivel. Ő egymaga többet tett a magyarság terjesztésére Budapesten és az egész országban, mint az összes írók és tanintézetek. Különben is nagy tehetségű költő volt; de akinek sikerült a magyar népéletben feltalálni a költői aranytelér Kaliforniáját, korábban, mint Petőfinek és társainak. Mi még diákok voltunk, mikor már: „Az alföldön halászlegény vagyok én!” nótáját énekeltük, s Petőfi, mint fiatal színész, még debütált Szigligeti népszínművében, mint vőfély, a nemzeti színpadon, megörökítve fellépését azzal, hogy a vőlegénytől azt kérdezte: „Uraságod a menyasszony?”
S a szerencsés összetalálkozása a szellemszikrának olyan tűzijátékot idézett elő, hogy az fénnyel árasztotta el egyszerre a nemzeti Olympot; mégpedig trikolór fénnyel: népélet, költészet, művészet ragyogott benne.
Egy régi német írótól ezt a mondást jegyeztem fel emlékemben: „A magyar huszár úgy terem, mint amint egy fiú megszületik, ugyanakkor egy csikó is születik, s ezek azontúl együtt nőnek fel, a fiú a csikó hátán, míg huszár lesz belőlük.”
No, hát ez éppen így történt. Amint Szigligeti szárnyas pegazusa létrehozta a népszínmű szárnyas csikóját, rögtön ott termett rajta a Csikós, a Szökött katona, a Sobri Jóska: egy személyben Füredi Mihály.
Kovácsműhelyből ugrott fel a színpadra, s nem kellett neki se konzervatórium, se színiakadémia: kész művész volt; hangjegyet sohasem látott, de kész énekes volt. Úgy kellett azokban a szerepekben járni, beszélni, mozogni, éppen ahogy ő tette.
Az összes színházi személyzet közül egyedül Füredinek volt privilégiuma hegyesre kifent bajuszt viselni, de büszke is volt rá. Különben pedig kedves jó cimbora volt, aki értette a tréfát.
(…Mielőtt tovább hajtatnék a fakó szekeremmel, elébb álljunk meg egy itatásra az útszéli csárdánál. Úgy illik, hogy annak a borát is megkóstoljuk. Szigligeti előtt is voltak már népies színdarabok, Gaal József Peleskei nótáriusa, Nagy Ignácz Tisztújítása, Balogh Mátyás diákja; meg a Tündérlak Magyarországon (nem tudom kitől, de már azoknak a szereplőire gyöngén emlékezem); Megyerit láttam mint nótáriust, Szentpéterit mint falusi bírót, Hubenayt mint vad Marczit, Komlóssyt mint becsületes kortes korcsmárost. Kettőt a darabok közül még most is hébe-hóba felelevenítenek. Hát hiszen én is szeretem a karcost, de óbornak mégiscsak jobb a bakator.)
Gyerünk tovább.
Füredi Miska mellett még ott voltak speciális népszínműi alakokul Réthi koma, az univerzális paraszt, aki oly naturalisztikusan tudta adni a számadó csikóst, hogy mikor a bojtárjára megharagszik a csárdában, elkeseredésében két üveg vörös bort hajt fel egymás után anélkül, hogy az ádámalmacsutkája egyet mozdulna. Volt erre taps elég. „Ezt csinálja utánunk a német!” – Azután Telepi és Szerdahelyi (Hugli és Stuczli), a derék Szentpétery (táblabírák és falusi bírák típusa), meg a jó öreg Udvarhelyi: kántorok, iskolamesterek, kegyes atyák mintaképe. (Aki egyébiránt a legnagyobb színpadi hatását Lear királyban érte el, Glostert személyesítve. Gyöngült már az öregnek a memóriája, még a színfalak közt a jelenésére várva is folyást a szerepét magolta; mikor aztán ki kellett lépnie, közderültséget keltett a megjelenésével: lévén már akkor Glosternek a két szeme kiszúrva, s a szemkötelék fölé egy nagy zöld pápaszem feltolva.)
Aztán itt volt a derék vén Kovácsné, amilyen komikát sohasem fog a színpadi aszaló produkálni: csúnya volt, de tele édes humorral. Csúnya volt, de abban tökéletes.
Beszéljünk inkább a népszínmű primadonnáiról. A legelső volt Lászlóné (és egyúttal a leghíresebb).
Én még mint De Caux Mimit láttam kecskeméti diák koromban. Akkor még drámai színésznő volt, szomorú- és vígjátékokban szerepelt.
Soha tökéletesebb női alakot nem lehetett képzelni. Olyan volt, mint Thorwaldsen Eufrozinéje: az arca örök mosolygásra gömbölyült; termete magas, ruganyos, karcsú, telt idomokkal. Hangja csengő, nagy regiszterű.
Egyszer a kecskeméti színtársulat előadta Lear királyt, De Caux Miminek osztották Gonerilt, de ő Cordéliát követelte, akinek a szerepe háládatosabb. Lear király (Deési) protestált ellene. Learnek Cordéliát halottan kell az ölében kihozni. „Én azt a termetet el nem bírom az ölemben.”
Volt egy híres gavallér a városban, aki minden primadonnának udvarolt. A szép Mimi azonban visszautasította a nyájaskodását; mire a szeladon azzal fenyegette meg, hogy legközelebbi föllépténél ki fogja fütyülni: „De akkor aztán pusztuljon is az úr Kecskemétről, mert én megbotozom az utcán!” – De futott is a gavallér! Megtette volna, voltak hozzá képességei.
Szigligeti népszínművei aztán a Nemzeti Színházhoz hívták De Caux Mimit, ahol egyszerre kedvence lett a közönségnek. Gyönyörűn énekelt. A játékában ugyan a magyar parasztleányruhából kiragyogott a párisi lorette (francia vér volt benne, az apja zongoramester), de ez a pikantéria még új zamatot kölcsönzött a játéknak; olyan volt az, mint az őszibarack ananászlébe mártva.
Szépségével épp úgy feltűnt, mint a hangjával.
Élt akkor az országban egy derék magyar mágnás, aki nagy kedvelője volt a színészetnek: maga is híres zeneszerző. Amellett nagybirtokú földesúr. Nőtlen volt. De azért nem nőgyűlölő. Sőt ellenkezőleg.
A főúr rögtön fölfedezte az új művésznőben a nagybecsű artistai kincset, s határozott a sorsa iránt. Ily kiváló tehetségnek nem szabad a Kerepesi úti múzsabarlangban elparlagosodni paraszt színművek mezején, azt ki kell képeztetni a magasabb művészet szférái számára. Közbenjárók által sikerült a művésznővel megértetni a nemes mecénás ajánlatát, ki neki egy tízezer forintos kötelezvényt küldött (kellően betáblázva) abból a célból, hogy elutazzék Olaszországba, magát a legelső világhírű mesterek által az éneklésben kimíveltetni. A bőkezű főúr még arra is ajánlkozott, hogy ő maga is elkíséri pártfogoltját Milánóig. S ha kell, odább is, mindenütt atyai gondviselését éreztetve vele.
A művésznő azonban, amint a kötelezvény a kezében volt, el is ment, de nem Itáliába Solfeggiót tanulni, hanem a szent házasság kikötőjébe, férjhez ment hirtelen a Nemzeti Színház kedvenc bonvivánjához, László Józsefhez.
Nagy processzus lett ebből!
A főúri mecénásnak a fiskálisa azt a boldogtalan tanácsot adta, hogy indítson pert a művésznő ellen kötelezvénye visszaadása végett. A pör végigjárta az appellátákat. A művésznő ügyvédje volt Várady Antal, Petőfinek legbensőbb barátja, nekem is kedves cimborám. Ez azzal védte a kliensét, hogy annak előbb meg kell kapni a stipulált tízezer forintot, csak azután kezdhet hozzá a felsőbb énekiskola kitanulásához, hogy pedig azalatt férjhez ne mehessen, az sehol sincs az írásban, nem is lehet.
A főűri mecénás gavallér ember volt. Nem magának akarta ő a tízezer forintot visszaszerezni: az egész összeget (odaítélés esetére) adományul ajánlotta fel a vakok intézetének, mely a nádor kegyurasága alatt állt, s ezáltal a legmagasabb körök beavatkozását is kiérdemelte a híres perben.
De biz azt minden fórumon elveszté. A hétszemélyesek is elmarasztalták a főurat a tízezer forint kifizetésében, s a művésznő építtetett belőle egy szép házat a Stáció utcában.
És azután még sokáig ragyogtatta a művészetét a nemzeti színpadon, népszínművekben és vaudeville-ekben: a közönség osztatlan tetszése mellett.
Csak később lépett aztán át az operai énekes pályára, kiment külföldre, kiképezte magát, kinn is maradt, híres operai primadonna lett belőle a német fővárosok első színpadain.
Én tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára: már akkor a nyugdíjából élt. Még akkor is szép asszony volt, még akkor is olyan csengő hangon tudott kacagni, s olyan szépen beszélt magyarul.
Hanem az ő neve sem fordul elő semmiféle lexikonban.
Csillag volt, elmerült.
Festetics Leó gróf jó igazgató volt. Nem igaz, amit a Lexikon följegyez róla, hogy az operát protezsálta volna a dráma rovására. A drámát is igyekezett feleleveníteni, Szigligeti, Hegedüs, Dobsa eredeti színműveit ő hozta színpadra, az én Dalmámat is, amiben magyar dolgok vannak előadva avar cím alatt (azt csak egy olyan „grata personának” lehet merni, amilyen ő volt). Még kőrajzban is megörökítette Dalma esküjelenetét, s azt az általa alapított és szerkesztett „Délibáb” című színházi lap mellett küldötte szét. Azon a képen látjuk már ifjabb Lendvay Mártont és Hegedüst is, sőt Tóth Józsefet, mint a Festetics által szerződtetett új tagokat. S az a kép arról is tanúskodik, hogy a kiállítás olyan fényes és korhű volt, amilyennel csak magyar dráma valaha elláttatott.
Az operához is alaposan értett: nagy zeneismerő volt, s mindenben magas ízlésű. Így szerződtette az Operához drámai primadonnának Hasselt-Barth asszonyt, aki a külföld legképzettebb mezzoszoprán énekesnője volt. De az a hátránya volt, hogy német volt, és nagyon régóta volt már fiatal. Nem kellett a magyar közönségnek. Altistánénak pedig szerződtette Csillag Rózát. Akinek csodaszép mély hangja és deli termete volt. Ennek meg az volt a hibája, hogy nagyon fiatal volt és – zsidó volt. Nagyhamar elűzték Bécsbe, ahol aztán világhírű primadonna lett belőle, elsőrendű „star”.
A balettnál is a legelső rangú művészetet válogatta ki Festetics Leó gróf. Elhozta Belinből Taglioni kisasszony, akinél ideálisabb balerinát sohasem láttunk. A koreográfia tökélvét kiegészítette azzal, hogy igazi spanyol nemzeti táncokat mutatott be. Ez aztán a valódi! A seguidilla nem az El ole. De mind nem ért az semmit; mikor a szép alménak még a térdeit sem lehetett meglátni a csipke fodrai között, mikor táncolt.
És aztán Festetics Leó grófnak a dicséretére szolgál még az is, hogy nem voltak szívbeli vonzódásai.
Min bukott meg hát mégis?
Azon, hogy nem tudott számítani. A színháznál is úgy gazdálkodott, mint a saját nagyúri birtokán, amit elvesztett, nem úri passziók, nem hazárdjátékok útján, hanem csupa gazdászati kísérletezéssel. Márpedig a gazdászati experimentáció németnek orvosság, magyarnak halál. Míg más gazda búzát vetett, ő krappot ültetett. Persze, hogy belevesztett. Nem viselt akkor senki veres nadrágot. Ha várt volna a krapptermeléssel, amíg a honvédsereg felállíttatik.
A színháznál megint az ellenkező metódusba esett. Ott meg a veres szín nem tetszett neki. Miért veresek a páholyok meg a zártszékek? Ő letépette a nézőtér minden díszítéseit, s a szurtos bíbort felváltatta égszínkékkel. Igaz, hogy így sokkal barátságosabb képet nyert a színház.
Azonkívül, minthogy a színház nézőterét kifelé nem lehetett tágítani, hát befelé tágította meg. Ő építtette azt a kiugró erkélysort az első emeleti páholyok elé, mely ha megtelik, a színháznak ötszáz koronával szaporítja a napi bevételét.
De ezeknek a beruházásoknak az lett a vége, hogy egy esztendő alatt a Nemzeti Színház számadása ötvenezer forint deficittel záródott le.
(Igaz, hogy az erkélysor tízszer kiűzette az árát, amibe került.)
Festetics Leónak csak az volt a baja, hogy negyvenhét esztendővel előbbre képzelte a korszakot, s azt szugerálta magának, hogy a színházi deficitet egyszerűen oda lehet szervírozni a magyar belügyminiszter villásreggelijéhez, mint a mustárt a roastbeefhez. Egy kicsit csíp, egy kicsit savanyú, de együtt jó az.
Csakhogy akkor nem Széll Kálmán ült ám a budai palotában, hanem Augusz Antal báró.
Egy reggel sápadtan jön hozzám Festetics Leó, s elmondja, hogy ő most jön a helytartótól. Őkegyelmessége föl akarja őt menteni a színházigazgatás alól. Menjek fel hozzá: az Augusz család nagyon szeret engem mint poétát, s beszéljek a lelkére.
Siettem föl Budára. A hatalmas ember, ki Magyarország ügyeit vezette, éppen az ebédnél ült. Miattam félbehagyta az étkezést, s átjött a dolgozószobájába, ott fogadott. Nagyon barátságos volt: az íróasztalához ültetett maga mellett, s aztán kihúzott egy paksamétát a fiókjából. A Nemzeti Színház számadása volt az.
– Tudom, hogy a Nemzeti Színház ügyében jött ön hozzám, s teljes felvilágosítással fogok önnek szolgálni. A Nemzeti Színház fenntartására a pozsonyi országgyűlés négyszázezer forintot szavazott meg. Több vármegye adós maradt a rá eső részlet befizetésével, úgyhogy a befolyt tőke kamataiból a színház csak évi 16 ezer forint szubvenciót kaphatott. Most Festetich Leó csinál egy ötvenezer forintos túlkiadást: ezt az alaptőkéből kell megtéríteni, s ezzel az alap jövedelme ismét 2500 forinttal kevesbedik. De én még a támadt hiányt is vissza akarom pótoltatni, s a szubvenciót 12 000 forintra redukálom, s a levont összeget vas kézzel fogom behajtani, míg a hiány ki lesz pótolva. Festeticset pedig eltávolítom a színházigazgatástól. Hiszen ha ő ott marad, az egész országos alapja a Nemzeti Színháznak odavész néhány év alatt.
Ez ellen nem tudtam replikázni. Hazaballagtam azzal a szomorú hírrel, hogy ezentúl a Nemzeti Színház országos segélye négyezer forinttal kevesebb lesz. Ezt megint a művészek sínylik meg.
Hová apelláljunk?
Egyetlen fóruma volt még a magyar közéletnek, ahol, ha beszélni nem volt is szabad: de tenni Lehetett. Ez volt a Nemzeti Kaszinó. Egy kitűnő jó hazafi, derék főúr, Károlyi György felkarolta a pusztulásnak indult Nemzeti Színház ügyét, felszólította az ország birtokos főurait egy új színházi segélyalap előteremtésére. Indítványát siker koronázta: rövid időn összegyűlt kétszáznyolcvanezer forint; (még a döblingi szanatóriumba zárkózott, nagy magyar, gróf Széchenyi István is tetemes összeget áldozott), s ennek az összegnek a kamatai külön bizottság által kezeltettek, s a Károlyi-alap még hosszú évsoron át tette lehetővé a Nemzeti Színház a művészi színvonalának fenntartását. Pest kicsiny volt még akkor arra, hogy „egy” színházat eltartson, ahol a primadonnáknak háromezer forintos fizetéseik vannak.
Hát az a Nemzeti Kaszinó volt a mi egyetlen várunk.
De abba is beférkőzött az ellenség.
Nem lehetett megóvni, hogy az új rendszer előkelőségei (a legkerültebb alakok) tagokul fölvétessék magukat. Azok között voltak katonatisztek is.
Szomorú korszak volt. Folyvást hazafiak elfogatásáról, üldözéséről, vagyonelkobzásról szállongtak a hírek, amik még az ókonzervatíveket is felháborították, s emiatt örökös súrlódások voltak a kaszinó magyar érzelmű tagjai és a hivatalosak között. – Egyszer egy liberális gavallér azt mondá a kaszinóban: „Es wäre schon an der Zeit, dass diese Rájberájen aufhören.” Besúgták a policájnak a perduellist, megidézték, vallatóra fogták. Ő aztán kivágta magát: hiszen nem „äu”-val értette ő a Rájberájt, hanem „ei”-vel. Amúgy rablást jelent, emígy csak súrlódást.
Az ilyen súrlódások keresve keresése pedig akkoriban virtusszámba ment.
A legjobban kipécézett alakok egyike volt Augusz Antal báró, a helytartóság elnöke. Az osztrákot, a csehet nem gyűlölték annyira, mint a magyar celebritást, aki a Bach-rendszer alatt hivatalt vállalt. Ezeket úgy hítták, hogy „kajtárok”.
Még egy olyan komoly főúr és nagybirtokos, mint Ürményi József is, ki akkor örökölt dúsgazdag nagybátyja, a koronaőr után budapesti palotákat, s nyílt házban fogadta a forradalom ismert alakjait, Kazinczy Gábort, Pázmándy Dénest, engem is; és ezekkel együtt új irodalmi vállalatot indított meg, „a történelmi könyvtárt”, s aki amellett a Bécsben legjobban rettegett ókonzervatív pártnak a vezére volt: mondom, még ez a kiváló személyiség is célpontul tűzte ki báró Auguszt mindenféle rafinált bosszantásoknak: úgy, hogy utoljára a minisztérium kényszeríté Augusz bárót, hogy Ürményitől fegyveres elégtételt kérjen. A párbaj végbe is ment, pisztolyra, sebesülés nélkül, az ellenfelek kibékületlenül váltak el.
Egyébiránt Augusz Antalnak a legváltozatosabb életlefolyása volt, kivel a Nemeris ellentétes játékokat űzött. Elébb a magyarok gyűlölték osztrák érzelmei miatt, akkor az osztrákok német bárósággal jutalmazták, s első hivatalos polcra emelték. Nehány év múlva aztán rájöttek, hogy ez a magyaroknak segít, honfitársainak ügyét pártolgatja, akkor elcsapták a magyar érzelmeiért. Végre aztán a magyarok jutalmazták meg magyar bárósággal hazafiúi érdemeiért. Halálával minden vagyonát, közel félmilliót, egy szeretetház örökölte. Ekkor aztán megtudták, hogy derék jó ember volt. De már akkor az egész családja együtt volt a sírboltban: az Augusz-címer megfordítva az ajtó fölött.
