VI. Összefoglalás
170VI. Összefoglalás
A középkori magyar királyság központjának, Buda várának török kézre kerülését követően a Habsburg katonai vezetés a három részre szakadt ország királyi fennhatóság alatt maradt területeinek és nem utolsósorban a bécsi császárvárosnak a megvédése céljából Magyarország területén új védelmi rendszer kiépítésére kényszerült. Noha az Udvari Haditanács központi irányítása alatt kialakuló új végvárrendszert számos vonatkozásban az ország déli területein korábban fennálló védelmi vonal „örökösének” tekinthetjük, a kiépülésével párhuzamosan, majd annak következtében lezajló politikai, társadalmi és gazdasági változások mégis összehasonlíthatatlanul meghatározóbb hatást gyakoroltak Magyarország hosszú távú történelmi fejlődésére, mint a déli végeken korábban bekövetkezettek. A XVI. század második felére megszülető török elleni várrendszer már nem a középkori magyar állam határvidékén, hanem annak kellős közepén alakult ki, melynek sok százezernyi forintra rúgó fenntartási költségeit az egyre zsugorodó királyi magyarországi területek még fele részben sem fedezhették.1 Már csak azért sem, mert az új védelmi rendszernek – ha valóban útját kívánta állni a koraújkori magyar történelem legnagyobb kihívásának nevezhető török előrenyomulásnak – legalább részben meg kellett felelnie azoknak az új és igen nagy anyagi áldozatokkal járó követelményeknek, melyeket a XVI. század közepétől meginduló – az európai hadtörténetírásban hadügyi forradalomként emlegetett – fejlődés eléje állított. A hadügyi reformoknak a magyar hadszíntéren való jelentkezését elősegítette, hogy az új védelmi rendszert Bécsből irányították; hogy a Haditanács által legfontosabbnak ítélt végvárakba idegen zsoldosokat helyeztek és hogy az egész védelmi rendszert nagyrészt külföldi pénzsegélyekből finanszírozták, illetve erősítették meg. Bár a bécsi katonai vezetés munkájának eredmé-nyeként a hadügyi forradalom főbb vonásai a királyi Magyarország területén is kimutathatók,2 a magyar hadügyi fejlődés a XVI–XVII. században mégis egészen speciális, egyedi utat járt be. Erre a különleges útra téved, illetve ennek egyes állomásait ismerheti meg a korszak kutatója, ha az európai fejlődéssel összehasonlítva vonja vizsgálat alá a királyi Magyarország – ez ideig kevéssé kutatott – törökkori katonai igazságszolgáltatását.
1 A végvárrendszer fenntartására vonatkozó korábbi kutatások eredményeinek új adatokkal való kiegészítése és összefoglalása: Pálffy, 1995. 121–122.: I. táblázat.
2 A magyar nyelvű irodalomból lásd Kelenik, 1990. és Kelenik, 1991/1–2.
A magyar hadszíntér végváraiban szolgálatot teljesítő vagy pusztán egy-egy hadjárat alkalmával ide érkező idegen (mindenekelőtt német) katonaság hadi bíráskodása jelentősen eltért a magyar végváriak katonai igazságszolgáltatásától, noha bennük számos – elsősorban az előbbinek az utóbbira gyakorolt hatásával magyarázható – közös jellemvonás is felfedezhető. A különbségek okait a két önálló rendeltetésű katonáskodó réteg fejlődésében, funkcióiban és főként alapvető jellemvonásaiban kell keresnünk. Hosszú távon ugyanis ezek a tényezők határozták meg katonai igazságszolgáltatásuk fejlődését, joggyakorlatuk megszilárdulását és nem utolsósorban az ítélkezés alapjául szolgáló hadiszabályzataik kialakulását.
171Az I. Ferdinánd király uralkodásának kezdetétől egyre jelentősebb számban Magyarországra érkező német gyalogos katonaság már csaknem teljesen megszilárdult hadi bíráskodási szervezettel és ítélkezési gyakorlattal rendelkezett. Ennek az I. Miksa császár reformjainak eredményeképpen létrejött úgynevezett Landsknecht-katonaságnak – a magyarországi hadi bíráskodás vizsgálata szempontjából – különösen fontos jellegzetessége volt, hogy tagjait külföldön toborzott és elsősorban mezei szolgálatra alkalmas katonák alkották, akik kihasználva a kor állandó háborús viszonyait, a zsoldos életformát választották megélhetési forrásul. Azaz hosszabb-rövidebb időre egy-egy ezredeshez szegődtek és Európa különböző hadszínterein táborokban lakva keresték kenyerüket. Toborzott voltuk miatt egyedül felfogadójuknak és egyúttal katonai parancsnokuknak, az ezredesnek (illetve az őt megbízó uralkodónak) tartoztak engedelmességgel. Erre kötelezte őket felfogadásukkor hadiszabályzatukra, az úgynevezett Artikelbriefre letett esküjük, mely alapján ezredesük felettük korlátlan bírósági joghatósággal rendelkezett, azaz élet-halál ura volt. Bírósági jogköre gyakorlásában fokozatosan kialakuló és egyre szilárdabb szervezetű stáb segítette, mely az említett hadiszabályzat passzusai alapján az ő nevében hozott ítéletet.
Mind az ítélkezés alapjául szolgáló Artikelbriefek, mind a bírósági szervezet hosszú fejlődés eredményeként I. Miksa császár uralkodásának idején kezdett kikristályosodni és egységes formát ölteni. A XIV. század óta egyre nagyobb szerephez jutó zsoldos katonaság fegyelmének és tábori, valamint harctéri rendjének biztosítása ugyanis az egyre hosszabbra nyúló hadjáratokban már csak olyan tábori és hadirendtartások (Feld- und Kriegsordnung) kibocsátásával vált lehetségessé, melyek a katonák kötelességeiről és az általuk elkövetett vétségek megbüntetéséről a hadjárat időtartamára rendelkeztek. A zsoldosok szolgálatba szegődéskor esküvel kötelezték magukat a hadiszabályzat betartására, és vállalták, hogy amennyiben megszegik, felfogadó parancsnokuk – a katonai bírói jogkör gyakorlója – annak alapján bünteti meg őket. I. Barbarossa Frigyes császár nevezetes 1158. évi tábori rendtartásától a német városok zsoldos-szerződésein és hadirendtartásain, majd a svájci és a huszita gyalogság nevezetes szabályzatain át vezetett az út ahhoz, hogy az 1570. évi speyeri gyűlésen a Német Birodalom teljes gyalogos katonasága egységes hadiszabályzathoz jutott.3
3 Lásd mindezekre részletesen a II/2. alfejezetet.
A Lazarus von Schwendi nevéhez köthető 1570. évi „Articul auf die Teutsche FußKnechte” létrejöttét a birodalmi gyűlések katonai jellegű határozatai mellett I. Miksa császár hadszervezeti reformjai készítették elő. Az általa életre hívott zsoldos Landsknecht-katonaság fegyelmének biztosítása érdekében ugyanis a korábbi tábori és hadirendtartásokat általánosabb, új szabályzatokkal kellett felváltani. Ezeket nevezzük Artikelbriefeknek, melyek betartására a német gyalogosok – a bennük foglalt eskünek megfelelően – mustrájuk alkalmával tettek fogadalmat. A XVI. század elejétől kezdve az Artikelbriefek váltak a gyalogos zsoldosság „szolgálati szabályzataivá”, azaz többek között a vétkes katonák feletti ítélkezés alapjává. A század első felének gyakori hadjáratai elősegítették ezek gyors tökéletesedését, minek eredményeként 1566. május 21-én Bécsben II. Miksa császár már olyan rendtartást bocsáthatott ki az I. Szülejmán szultán ellen Győr alá vonuló német gyalogosok 172részére,4 mely közvetlen mintájául szolgált a négy esztendővel később jóváhagyott általános érvényű Artikelbriefnek.
4 Fronsperger, 1596. Harmadik rész. fol. XV–XVIII.
A birodalmi rendek támogatása ugyan nem jelentette, hogy többé nem volt szükség más, a helyi viszonyoknak jobban megfelelő szabályzatok kibocsátására, mégis nagy mértékben hozzájárult a Schwendi-féle 74 artikulus elterjedéséhez. Annál is inkább, mert az már 1571-ben – majd azt követően a XVI. században még több alkalommal – nyomtatásban is megjelent, így valóban alkalmassá vált egy „haditörvény-könyv” szerepének betöltésére. Életképességére és egyúttal jelentőségére utal, hogy az időközben végbemenő hadügyi fejlődés ellenére a kor két nagy háborúja, a hosszú török (1593–1606), majd a „harmincéves háború” (1618–1648) is csak kisebb változ-tatásokat okozott benne. Szerepét végül 1673-ban I. Lipótnak az egész császári had-sereg számára kibocsátott, 60 pontból álló egységes szabályzata vette át.
Az Artikelbriefek kialakulásával párhuzamosan jött létre az a bírósági szervezet, melynek tagjai a tényleges joghatóság, az ezredes nevében ítélkeztek bűnt elkövető társaik felett. A bírósági stáb vezetését az 1499. évi tiroli tábori rendtartásban (Feld-ordnung) elsőként felbukkanó hadbíró, a soltész (Schultheiß) látta el. A tisztség a polgári jogszolgáltatás intézményrendszeréből került át a katonai igazságszolgáltatásba.5 A soltész vezette ezredesi széken a vádat az úgynevezett profosz (Profos) képviselte. A profoszi tiszt burgundiai eredetű volt, – s miként a mai ügyész – nem tartozott a soltész bírósági stábjához. Ez utóbbi tagjai közé a hadbírón kívül a bírósági jegyzőt (Gerichtsschreiber) és szolgát (Gerichtsweibel), továbbá a tizenkét esküdtet (Gerichtsgeschworner) sorolták. A soltész-bíróság (Schultheißengericht) ugyanis esküdtszéki formában, az Artikelbrief megfelelő passzusaira hivatkozva hozta meg ítéleteit, melyek végrehajtásáról a rendőri és gazdasági feladatokat egyaránt ellátó profosz, illetve az ezredhóhér (Nachrichter, Henker) gondoskodott. A XVI. század közepéig ugyanakkor a gyalogos katonaság hadi bíráskodásában kialakult egy másféle ítélkezési gyakorlat is, melyet „Kriegsrecht mit den langen Spießen”-nek, azaz magyarul lándzsafutásnak nevezünk. Azoknál az ezredeknél, ahol a gyalogosok mustrájukat követően ezt a jogszolgáltatási formát elfogadták, külön hadbíróra nem volt szükség, hiszen ebben az esetben a katonák közössége együttesen hozta meg döntését az Artikelbrief alapján. Ez vagy felmentő vagy elmarasztaló ítélet lehetett, az utóbbi a halálbüntetéssel volt azonos. A két sorban felálló katonák ugyanis az általuk kialakított kis utcában elszaladó elítéltet lándzsáikkal halálra sújtották. Az 1530-as években Magyarországon is alkalmazott lándzsafutás jogszolgáltatási gyakorlatát – embertelen volta miatt – a XVI. század végére megszüntették, emléke azonban az úgynevezett vesszőfutás (Spießrutenlaufen) büntetésének formájában feléledt a „harmincéves háború” időszakában.
5 Az előbb említett területen városbírót vagy falusi elöljárót (bírót) jelentett. Lásd erre részletesen a 35–36. olda-lakon leírtakat.
Társadalmi összetételéből fakadóan a zsoldos lovas katonaság hadi bíráskodása jóval lassabban és más formában szilárdult meg. A XVI. századi német lovasság ugyanis – középkori elődjéhez hasonlóan – még meglehetősen arisztokratikus alapokon épült fel, hiszen tagjait szinte kivétel nélkül katonáskodó nemesek alkották. 173Őket viszont elsősorban rendi és nemesi kiváltságaikra való tekintettel nem lehetett az egészen más társadalmi rétegekre épülő gyalogsággal egy csoportba sorolni és ugyanazon szabályzatok előírásainak alárendelni. Ezért a lovasoknál az a gyakorlat alakult ki, hogy ők az uralkodó által megbízott toborzó kapitánynak adott Bestallung, azaz zsoldos-felfogadási szerződés szövegére tettek fogadalmat, mely az egyes vétkekre kiszabandó büntetések mellett rendelkezett a bíráskodás gyakorlásának módjáról is. Ezek a szabályzatok a gyalogosok Artikelbriefjeihez hasonlóan a XVI. század első felében olyannyira fejlődtek és egységesedtek, hogy 1570-ben a lovasság számára is önálló szabályzatot (Reiterbestallung, Reiterrecht) erősíthetett meg a birodalmi rendek speyeri gyűlése.
A török ellen a királyi Magyarország területén mezei hadsereg kötelékében harcoló német gyalogos és lovas katonaság hadi bíráskodási szervezete és gyakorlata teljességgel megfelelt az előbbiekben röviden felvázolt általános normáknak. Hosszas fejtegetés nélkül mindezt elegendő azzal alátámasztanunk,6 hogy a német zsoldosok kialakult bíráskodási szervezetét és ítélkezési gyakorlatát legteljesebben éppen annak a Leonhard Fronspergernek a munkáiból ismerhetjük meg, aki soltészként szolgálva tapasztalatainak nem csekély részét az 1542. és 1566. évi magyarországi hadjáratok során szerezte.7 Ugyanakkor a végvárrendszer erődítményeiben hosszú évtizedeken keresztül szolgálatot teljesítő idegen zsoldosok katonai igazságszolgáltatásában már számos olyan elem ismerhető fel, mely eltér a Fronsperger által rögzített általános alapelvektől. Ennek legfőbb okait abban kereshetjük, hogy a magyar hadszíntérnek egy adott véghelyére rendelt német katonaság speciális, a mezei szolgálattól jelentősen eltérő körülmények közé került, mely hatással volt hadi bíráskodásának alakulására is.
6 Lásd részletesen a II/4. alfejezetet.
7 Az 1570. évi birodalmi gyalogosszabályzat elődjének tartott 1566. évi Artikelbrief is Fronsperger átiratában maradt az utókorra.
A várbeli szolgálat a tábori életvitellel ellentétben hosszú idejű helyhez kötöttséget jelentett és feleslegessé tette az általános mezei használatra összeállított Artikel-brief azon paragrafusait, melyek a mozgó hadsereg fegyelmének és tábori rendjének biztosítására vonatkoztak. Ezek helyére olyan új passzusokat kellett felvenni a hadi-szabályzatokba, melyek a várakban élő polgári lakossággal, annak magisztrátusaival, illetve az ott működő más magisztrátusokkal való együttélés alapvető feltételeiről rendelkeztek. Szükséges volt kidolgozni néhány artikulust a vár védelmére vonatko-zóan is, majd mindezeket követően egy speciális, a végvári életmódnak jobban megfelelő szabályzatot összeállítani. Így születtek meg az 1570. évi birodalmi szabályzattól olykor jelentősen eltérő Artikelbriefek, melyek egy-egy végvár vagy egy-egy végvidék katonaságának „haditörvénykönyveként” funkcionáltak. 1556-ban például korábbi várrendtartásokra építve I. Ferdinánd király negyven pontból álló szabályzatot bocsátott ki a komáromi német végváriak számára, melyet utódja, II. Mátyás 1609-ben még változatlan formában erősített meg. Hasonlóképpen különleges szabályzatokra tettek esküt a horvát és vend végek német gyalogosai, sőt a Győrben a XVII. század első felében speciális „rendőri szabályzatot” (Polizeiord-nung) hirdettek ki a német és magyar katonaság, valamint a polgári és nemes lakosság 174ellentéteinek mérséklése és – nem utolsósorban – a főkapitány joghatóságának növelése céljából.
Az idegen katonaság kisebb-nagyobb végvárakba történő szétosztása az ítélkezés alapjául szolgáló Artikelbrief mellett a bírósági szervezetre és a jogszolgáltatási gyakorlatra is hatással volt. A várak korlátozott befogadóképessége és bizonyos stratégiai okok miatt egy, esetleg két teljes német zászlóalj csak a legjelentősebb erődítményekben állomásozott.8 Máshol a fővárból a közelben fekvő kisebb végházakba rendelték a zászlóaljak egységeit, miként például Szendrőről a környező kis várakba vagy Zólyomból a közeli őrhelyekre, illetve a bányavárosokba.9 Ebben az esetben ezek a német végváriak – mint ugyanazon zászlóalj tagjai – a fővár kapitányának joghatósága alá tartoztak, azaz kiemelték őket a kisebb vár – általában magyar – kapitányának bírósági hatalma alól. Peres ügyeik egy részét a fővárban lakó soltész intézte, akit munkájában rendszerint három-négy esküdt, a bírósági szolga és a jegyző segített. A Fronsperger által egy ezred számára előírt tizenkét esküdt helyett tehát végvárainkban a kisebb katonai egységnek, a zászlóaljnak megfelelően csak néhány esküdtet fizetett a bécsi katonai vezetés. Mindez mégsem jelentette azt, hogy az esküdtszéket csak néhány személy alkotta. A külön zsoldot húzó esküdtek mellett tapasztalt és jogban jártas tisztekkel egészítették ki a bíróság létszámát a szokásos tizenkét főre. Előfordult, hogy külön bírósági szolgát sem alkalmaztak, ennek feladatait is az írnok vagy valamelyik esküdt vette át.
8 A befogadóképesség jelentőségére: Csorba, 1989. 163.
9 Ezekre a várkörzetekre legújabban: Pálffy, 1995. 119., 155. és 163.
A kisebb őrhelyen szolgálók vitás ügyeikkel nem fordulhattak mindig a gyakran tíz-húsz kilométerre fekvő fővár kapitányának bíróságához. Ezért fokozatosan az a gyakorlat alakult ki, hogy kevésbé jelentős nézeteltéréseiket az őrhelyen szolgáló egység parancsnoka igazította el tisztjei bevonásával, és így csak a jelentősebb, mindenekelőtt a büntető peres ügyek kerültek a soltész vezette esküdtbíróság elé. Az ugyancsak a fővárban szolgáló profosz rendfenntartó és hadi bíráskodási feladatainak ellátására pedig a kisebb várakba annak egy-egy szolgáját, a Steckenknechteket rendelték.
Mire a XVI. század közepén megkezdődött a magyar végvári katonaság egységes társadalmi csoporttá szerveződése, a királyi Magyarországon szolgálatot teljesítő német gyalogos és lovas katonaság tehát már jól kialakult bírósági szervezettel és ítélkezési gyakorlattal rendelkezett. A magyar és német katonáskodó réteg szoros együtt-élése és nem utolsósorban a kiépülőben levő magyar végvárrendszer irányításában kulcsszerepet játszó külföldi főkapitányok tevékenysége kedvező lehetőséget teremtett arra, hogy az idegen hadi bíráskodási minta elősegítse a magyar katonaság igazság-szolgáltatási szervezetének és joggyakorlatának kialakulását, illetve önálló bíráskodá-sának megszilárdulását. Ennek – ugyan egészen más politikai, katonai és társadalmi viszonyok között – már a középkori Magyarországon is voltak bizonyos előzményei.
A XV. század második felének magyar hadszervezetében I. Mátyás királynak köszönhetően a zsoldosság különösen fontos szerephez jutott. A magyar uralkodónak a nyugatihoz hasonló állandó zsoldos keret-haderő állt rendelkezésére, melynek fegyelmét és tábori rendjét bizonyára hasonló rendtartásokkal kellett biztosítani, mint 175a korabeli német zsoldoshadseregekét. Ezt a feltevést támogatják a Zsigmond- és Mátyás-kori országgyűléseknek – a birodalmi rendek határozataihoz hasonlóan – a katonák kihágásaira vonatkozó végzései, továbbá az a kurta kis német nyelvű szabályzat, melyet a XV. század második felében Bártfa városa bocsátott az uralkodó mezei seregébe vonuló zsoldosai számára. A birodalmi városok hadiszabályzataival azonos csoportba sorolható tábori rendtartás (Feldordnung) kiváló bizonyítéka annak, hogy a középkori magyar királyság mezei zsoldos katonaságának hadi bíráskodása az európai fejlődési folyamatnak megfelelően haladt előre. Ezt a rövidke szabályzat azon passzusával is igazolhatjuk, mely a zsoldosok által betartandó legfőbb szabályként a felettesnek való engedelmességet írta elő. Mindez gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a kapitány parancsnoki és fegyelmi jogkörének, azaz joghatóságának elismerését.
Az az elv, miszerint a kapitány bírósági jogkörrel rendelkezik, – legalábbis a kifejezetten katonai jellegű vétkek esetében – feltételezhetően érvényesült a Magyarországot védelmező kettős déli végvárrendszer katonaságának körében is. Jóllehet ennek a kérdésnek a megválaszolására a további kutatások hivatottak, néhány lényeges szempontra mégis érdemes felhívni a figyelmet. Habár a délvidéki végvárakat védelmező túlnyomórészt délszláv katonaság – ha általában csak rövid időre is – uralkodói zsoldért teljesített szolgálatot, jellegében és funkcióiban mégis jelentősen különbözött az európai zsoldosoktól vagy akár Mátyás csapataitól. Ezek a végváriak ugyanis olyan katonáskodó elemek voltak, akiknek a várvédelemmel és a portyákkal összefüggő életmódja és harcmodora a zsoldosok tábori szolgálatától merőben különbözött. Már csak azért is, mert hosszabb időre „zsoldosként” való alkalmazásukat az országos jövedelmek nem tették lehetővé. Mindemellett társadalmi és gazdasági helyzetük jellegzetességeiből, valamint nem utolsósorban idegen voltukból fakadóan nem alkothattak olyan egységes katonatársadalmat, amilyenné majd a XVI. század második felében az állandóság egyes elemeit már magán viselő magyar „vitézlő nép” vált.
Magyarország mohácsi csata után bekövetkező három részre szakadását megelőzően a déli végeken mégis találunk egy olyan jól elkülönülő katonáskodó csoportot, mely II. Lajos király privilégiumlevelének köszönhetően már 1525-ben elnyerte az önálló bíráskodás jogát. A dunai naszádosok kiváltságolása és a kapitány joghatóságát gyakorló bíró kinevezése azzal függhetett össze, hogy a délvidéki folyami flotta katonasága feltételezhetően viszonylag jól elkülönülő, speciális fegyverforgató csoportot alkotott, melyre az ország egyre nehezebb védelmének biztosításában különleges feladatok hárultak. A délvidéki végvárrendszer összeomlását követően a naszádosok a XVI. század közepétől kialakuló új védelmi vonalban ugyan kevésbé meghatározó szerephez jutottak, 1554-ben I. Ferdinánd király mégis megerősítette középkori privilégiumlevelüket, melynek eredményeként Komáromban végleg intézményesült kereteket öltött hadi bíráskodásuk. Ettől fogva a mindenkori komáromi naszádoskapitány, majd a főkapitány-helyettes nevében a seregbíró ítélkezett esküdtszéki formában, naszádostisztek bevonásával. A bíráskodás gyakorlatát a királyi privilégiumlevél rendelkezései mellett mindenekelőtt a kialakult szokásjog határozta meg. Ennek különleges – a német hadi bíráskodásban ismeretlen – eleme volt, hogy a naszádos seregbíró vezette székről az ítélettel elégedetlen fél a komáromi vár főkapitányához fordulhatott fellebbezésével.
176Az új végvárvonal kiépítésével egyidejűleg a XVI. század közepétől megindult az a folyamat, melynek során a magyar végvári katonaság „a magyarországi társadalom integer s karakteresen önálló összetevőjévé” vált.10 A magyar „vitézlő nép” jellegében jelentősen eltért a vele szoros érintkezésben álló német várbeli katonaságtól, ami azután hadi bíráskodásán is meghatározó nyomokat hagyott. Jóllehet a magyar végváriak – hasonlóan külföldi társaikhoz – az uralkodó zsoldján szolgálva (legalábbis a XVI. században) elsősorban katonáskodással keresték mindennapi bete-vő falatjukat; életmódjuk mégis aligha vethető össze a kor klasszikus értelemben vett zsoldosaiéval. Egyrészt, mert helyhez kötöttségük miatt katonai életvitelük számos polgárias vagy inkább parasztias jellemvonást öltött, másrészt, mert társadalmi összetételük egymással ellentétes érdekek ütközőzónájába sodorta őket. A török berendezkedés következtében megszületett új katonáskodó csoport felső vezetése főúri, tisztikara főként köznemesi és paraszti, tömegeit tekintve viszont igazolhatóan paraszti eredetű volt.11 Témánk szempontjából exponálva a kérdést: nemes és nem nemes alkotta katonatársadalom küzdött önálló bíráskodási privilégiumért, azaz társadalmi elismertetésének egyik alapvető eleméért. Ennek elnyerése azt jelentette volna, hogy kiváltságolt és alávetett kerül – legalábbis közösségi privilégium formájában – azonos joghatóság alá. Bár a magyar rendi-nemesi gondolkodás számára mindez teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hosszú küzdelem árán a XVI. század végére mégis megvalósult.
10 Szakály, 1994. 16.
11 Uo.
A magyar végvári katonaság önálló hadi bíráskodásának megszilárdulását nagy mértékben elősegítette volna, ha ítélkezése alapjául olyan szabályzat szolgál, mint amilyenek a német mezei vagy várbeli zsoldosok Artikelbriefjei voltak. Egy ilyen „jus militare Hungaricum” megszerkesztésére Lazarus von Schwendi főkapitány felső-magyarországi hadjárata során – valószínűleg – 1566-ban sor is került.12 Schwendi személyében a kor egyik legjelentősebb hadvezére és hadtudományi gondolkodója érkezett a magyar hadszíntérre, aki feladatának érezte, hogy a német katonaság mellett a magyar számára is egységes hadiszabályzatot készíttessen, s ennek megvalósí-tásához Bécsben kellő befolyással és tekintéllyel rendelkezett.
12 Lásd az Okmánytárban – No 2.
A latin és magyar nyelven az utókorra maradt hadiszabályzat – magyar kapitányok bevonásával és a hazai viszonyokhoz való igazításával – egy I. Ferdinánd-korabeli Artikelbrief alapján készült. Schwendi főkapitány bizonyára javaslatot tett egy általánosabb német szabályzat átvételére, illetve átdolgozására. Így született meg a magyar gyalogos és lovas katonaság első általános „szolgálati szabályzata”, mely – miután a János Zsigmond fejedelem ellen indított hadjárat idején készült – természetszerűleg erősen mezei rendtartás jellegét ölti. Erre azért kell felhívnunk a figyelmet, mert mindez megnehezítette a várakban való alkalmazását, habár általános rendelkezéseit kisebb átalakításokkal – miként ez számos német Artikelbrieffel történt – könnyűszerrel végvári szabályzattá formálhatták. Elterjedését elsősorban mégsem mezei jellege, hanem a magyar rendeknek a jóváhagyásával kapcsolatos ellenállása hátráltatta.
177Noha Miksa és Rudolf király támogatta a szabályzat országos bevezetését és törvénycikkel való megerősítését, a rendek ellenállása mindannyiszor megakadályozta, hogy a Schwendi-féle Artikelbrief a magyar végvári katonaság „haditörvénykönyvé-vé” válhassék. Az önálló igazságszolgáltatás kizárólagos privilégiumához ragaszkodó rendek magatartása teljességgel érthető volt, hiszen csak konok ellenállással akadályozhatták meg nemes és nemtelen azonos joghatóság alá kerülését. A hadi-szabályzat elfogadásáról később sem született országgyűlési dekrétum és – a speyeri Artikelbriefekkel ellentétben – nyomtatásban sem látott napvilágot. Mindez ugyan megnehezítette, meggátolni mégsem tudta széles körben való elterjedését. Az 1577. évi nagy bécsi haditanácskozás (Hauptgrenzberatung) szorgalmazására – ahol ugyancsak Lazarus von Schwendi volt az egyik főszereplő – Belső-Ausztria rendjei hamarosan elfogadták, majd az általuk irányított horvát és szlavón (vend) végvidék délszláv katonaságának nyelvére lefordítva 1578 tavaszán általános hadiszabály-zatként ki is hirdették azt. Használhatóságát igazolta, hogy az újonnan épült Bajcsa-vár lovas és gyalogos katonasága az esztendő folyamán már erre a szabályzatra tett fogadalmat. De még a XVII. század második felében is ezeket az artikulusokat alkal-mazták a délnyugati végeken szolgáló délszláv gyalogosok és lovasok általános szabályzataként.
A szűkebb értelemben vett királyi Magyarország területén a rendek ellenállása miatt a hadiszabályzat nem válhatott szervesen a végvári jogszolgáltatás alapjává. Noha Eger várában és Felső-Magyarországon többször előírták alkalmazását, a hadbíróság az ítélethozatalkor aligha hivatkozhatott egy országosan el nem ismert jogforrásra. Ezzel magyarázható, hogy a fennmaradt ítéletlevelek inkább az ország rendes törvényeit és Werbőczy nevezetes Tripartitumát idézték. A Schwendi-féle szabályzat rendelkezései ekként pusztán a végvári katonaság szokásjogának részévé válhattak. Ezt 1599-ben az ország rendjei is elismerték, amidőn kifejtették, hogy a magyar katona is rendelkezik saját katonai jogokkal (jura militaria), és annak alapján nyeri el méltó büntetését. A hadiszabályzat mégis bátran nevezhető a XVI–XVII. századi magyar – jóllehet elsősorban nem a végvári – lovas és gyalogos katonaság olyan „haditörvénykönyvének”, mint amilyennek az 1570. évi birodalmi Artikelbrief számított a német zsoldosság körében. A császári seregek zsoldos katonáiként külföldi hadszíntereken szolgáló magyar lovasok és gyalogosok ugyanis a XVII. században általában ezekre az artikulusokra tettek felfogadásukkor fogadalmat.
Habár a rendeknek a „vitézlő nép” egységes hadiszabályzatának elterjedését sikerült megakadályoznia, ellenállásuk nem tartóztathatta fel azt a fejlődési folyamatot, mely a XVI. század végére a végvári társadalom önálló igazságszolgáltatásá-nak megszilárdulásához és bírósági szervezetének kialakulásához vezetett. A végvári kapitányok mohácsi vereséget megelőzően is meglevő bírói jogkörét a század közepén kibocsátott uralkodói utasítások és Bestallungok tovább szilárdították, legfejlettebb változataik pedig már az ítélkezés módjáról is rendelkeztek. Ezek előírásainak megfe-lelően a kapitányok – az ezredes nevében ítélkező soltészhoz hasonlóan – tapasztalt tisztekkel és jogban jártas meghívott személyekkel esküdtszéki formában tartoztak meghozni az ítéleteket. Mindez nem járt azonnal együtt külön hadi bíró kinevezésével és a soltész stábjához hasonló bírósági személyzet kialakulásával. A végvidéki főkapitányi és várkapitányi ítélkező fórumok vezette had- és seregbírák tisztének 178életre hívása csak a végvárrendszer szervezetének megszilárdulását követően való-sulhatott meg, illetve vált szükségessé a vitás ügyek számának rohamos növeke-désével.
A török elleni védelmi rendszer alappilléreit alkotó végvidéki főkapitányságok közül elsőként a felső-magyarországi generalátus területén jelent meg külön hadbíró (judex bellicus) tisztsége. Az időpont és a hely már ismerős számunkra: 1566 nyara, Lazarus von Schwendi főkapitány ungvári tábora. Schwendi generális nemcsak a magyar katonaság egységes hadiszabályzatát dolgoztatta ki, hanem meghonosított egy a magyar hadszervezetben addig idegen – vagy csak ideiglenes jelleggel felbukkanó – tisztséget is. Wékey Ferenc tábori hadbírói tiszte ugyanis nem szűnt meg az erdélyi fejedelem ellen vezetett mezei hadjárat befejeztével, hanem átalakult a felső-magyarországi főkapitány székének állandó hadbírói tisztévé.
Az ország többi területén még hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a felső-magyarországi generális hadbírójához hasonló katonai tisztségviselők járhassanak el – mondhatnánk ítélőmesterként – felettesük nevében. Mindez egyrészt azzal függött össze, hogy a magyar végvárrendszer szervezeti beosztása, azaz a végvidéki főkapitányságok rendszere csak az 1580-as évekre szilárdult meg, másrészt ugyanebben az időben a katonaság belső vitás kérdéseinek és a külföldi végváriakkal, valamint a polgári lakossággal való nagy számú ellentéteinek elsimítását egyes helyeken maguk a kapitányok már nem voltak képesek ellátni. Ezért – miként azt az 1577. évi haditanácskozás (Hauptgrenzberatung) is sürgette – külön hadi bírák kinevezésére volt szükség, mindenekelőtt az olyan erődvárosokban – egyúttal végvidéki főkapitányi központokban –, mint Győr vagy Érsekújvár. Az 1590-es évek elején már ezekben a végvárakban is fizetett hadi bírák szolgáltattak igazságot főkapitányaik székein. Székhelyük katonaságának vitás ügyei mellett ők intézték a végvidék kisebb várainak kapitányi székeiről a főkapitány bírói fórumára fellebbezett pereket is. A XVI. század második felében ugyanis a magyar végváriak jogszolgáltatási gyakorlatában fokozatosan néhány olyan – mindenekelőtt a végvárrendszer szervezeti felépítésének következtében meggyökeresedő – elem alakult ki, mely teljességgel a helyi viszonyokból fakadó jellegzetességnek tekinthető. Egyrészt a kapitányi székek criminális causák (úgymint lopás, emberölés és paráználkodás) esetében csak a végvidéki főkapitány vagy helyettese előzetes tudomásával vethették ki a büntetéseket, másrészt a várak kapitányainak székeiről az ítélettel elégedetlen fél számára lehetőség kínálkozott, hogy ügyét a végvidéki főkapitány fórumára apellálja. Hasonlóképpen a másodfokú ítélőszék feladata volt, hogy a végvidék várőrségeinek vagy főtisztjeinek egymás ellen indított pereiben ítéletet mondjon. Sőt Forgách Zsigmond főkapitány 1613. évi utasításainak köszönhetően a felső-magyarországi főkapitányi hadiszék a végvári katonaság mellett a Bocskai fejedelem által letelepített hajdúk városi törvényszékeinek is fellebbviteli fórumává vált. Mindezek mellett még egy alapvető eltérést ismerhetünk fel a magyar végváriak és a német zsoldosok jogszolgáltatási gyakorlatának összehasonlításakor. Míg az utóbbiaknál a lovasok és gyalogosok hadi bíráskodásának fejlődése egészen más úton haladt, addig a magyar végvári katonaságnál a két fegyvernem egy és ugyanazon kapitányi joghatóság alatt élt. Jóllehet a huszárok között – a német lovasokhoz hasonlóan – feltételezhetően több volt a nemesi származású, 179mint a gyalogság soraiban, fejlődésük mégsem tért el annyira, hogy katonai igazságszolgáltatásukat más irányba terelje.
A főkapitányi székek mellett azokban a végvárakban (például Füleken vagy Léván), ahol a királyi zsoldért szolgáló katonaság jelentős számú nemesi lakossággal élt együtt, a kapitányi székek bírói-ítélőmesteri feladatait ugyancsak külön fizetett tisztségviselő, a seregbíró vette át, akit latin forrásaink szintén 'judex bellicus'-ként emlegetnek. A kisebb végházakban ellenben továbbra is maga a joghatóság birtokosa, a kapitány vagy helyettese, az alkapitány látta el a bírói feladatokat, bár munkáját csaknem mindenütt segítette a német Gerichtsschreibernek megfelelő magyar tisztségviselő, a hites seregjegyző (juratus notarius bellicus). Haditanács által külön fizetett esküdteket csak a győri és kassai főkapitányi széken alkalmaztak, a bírósági szolga, illetve a profosz13 és segédeinek tiszte pedig nem került át a magyar hadi bíráskodás szervezetébe. Míg az előbbi szerepét a seregjegyző látta el, a profosz feladatain a strázsamester, a várnagy és a tömlöctartó osztoztak. A magyar végvári katonaság hadi bíráskodási szervezete tehát jóval egyszerűbb volt idegen megfelelőjénél, miként a kapitányok jogköre sem volt olyan szilárd, mint a német ezredeseké.
13 A német hadi bíráskodásban a vád képviselőjeként fellépő profosz tisztéhez a korabeli magyar bírósági szer-vezetből leginkább a vármegyék tiszti ügyésze hasonlítható.
A XVII. század elejére a magyar végvári katonaság a rendek ellenállásának dacára megszerezte az önálló hadi bíráskodás privilégiumát, mely a földesúri adózás és joghatóság alóli mentesség, a kocsma- és malomtartás, valamint a szabad vallásgyakorlat mellett – talán nem túlzás – féltve őrzött kiváltságainak és társadalmi önállóságának legalapvetőbb elemévé, illetve biztosítékává vált. Kifejezetten katonai jellegű ügyekben és saját közösségükön belüli nézeteltéréseikben ezt még az ország rendjei sem vitatták. A nemesi vármegyék részéről ellenben nem egy esetben indult súlyos támadás a végváriak önálló hadi bíráskodási jogának korlátozására, mindenekelőtt a parasztságot ért erőszaktételek és fosztogatások kapcsán. Ugyanakkor a katonák pusztításait sérelmező és bíráskodási jogait megkérdőjelező vármegyék hódoltsági pozícióik megőrzésében – nem rendelkezvén külön karhatalommal – nem nélkülözhették a végváriakat. Ezek kapitányi és tisztikara azonban ugyanazon köznemesi rétegből származott, mint a kihágások ellen fellépni igyekvő vármegyék tisztségviselői. Ezeknek az egymással és gyakran önmagukkal is szembekerülő társadalmi érdekeknek a „circulus vitiosus”-ából aligha vezetett kiút, így az állandó összeütközések és joghatósági viták megszüntetésére kevés remény mutatkozott. Azaz mindig a pillanatnyi helyzet és a szembenálló felek erőviszonyai szabták meg a végváriak és a vármegyék közötti vitás ügyek végső kimenetelét.
Egyelőre nehéz határozott választ adni arra a kérdésre: mennyire lépett fel hatékonyan a hadi bíráskodás a parasztság rovására kihágásokat elkövető végváriakkal szemben. A központi kormányhatóságok, a családi és mindenekelőtt a vármegyei levéltárak eddig átnézett anyaga alapján azonban úgy tűnik, ezeket a bűncselekményeket éppen a most felvázolt érdekellentétekből kifolyólag nem ítélték meg társadalmi veszélyességüknek megfelelő súllyal. A rendek megtehették, hogy ország-gyűlési törvénycikk (1659:16. tc.) alkotásával lépjenek fel a végváriak rablásai ellen, kimondván, hogy ilyen esetekben őket nem katonáknak, hanem általában véve 180gonosztevőknek kell tekinteni és a vármegyei ítélőszék színe előtt kell felelősségre vonni. A végvári kapitányok fegyveres fellépése azonban hamar meggyőzte a földesúri osztály képviselőit, jobb ha nem húznak ujjat hódoltsági érdekeik felvállalóival. A nemesi vármegye jobban tette, ha szemet hunyt az alattvalóit és ezáltal őt ért károk felett, és megelégedett azzal, hogy a végvári kapitányok és végvidéki főkapitányok pusztán kurzusszerűen indítsanak egy-egy akciót a kihágásokat valóban rablók módjára űző beosztottaikkal szemben.
A török elleni visszafoglaló háborúk új korszak kezdetét jelentik nemcsak Magyarország, hanem a magyar hadügy és a katonai igazságszolgáltatás fejlődésében egyaránt. A végvári harcok befejeztével és az új déli védelmi övezetek, a határőrvidékek rendszerének kiépítésével a XVII. század végén a magyar végvári katonaságra fokozatos felszámolódás várt, mely természetszerűleg együtt járt hadi bíráskodási privilégiumának és bírósági szervezetének megszűnésével. Az új évszázad már nem a határ menti hadviselésnek kiválóan megfelelő végvári katonaság továbbélését, hanem a birodalomi haderő szerves részévé váló állandó magyarországi hadsereg kialakulásának és fejlődésének útját egyengette. A továbbfejlődést a katonai igazságszolgáltatás terén is – az állandó hadsereg főbb jellemvonásait már magán hordozó – német modell képviselte. A soltész-bíróságokból a XVII. században kialakuló új auditor-bíróságok pedig már ténylegesen az állandó hadseregek katonai igazságszolgáltató fórumainak előképei voltak.
Összegezve: mégsem állítható, hogy – a német hadi bíráskodástól való eltérések, a valóban kezdetlegesebb bírósági szervezet és a speciálisabb joggyakorlat ellenére – a magyar katonai igazságszolgáltatás XVI–XVII. századi fejlődése zsákutcát jelentett volna. Helyesebb, ha pusztán egyedi, a helyi lehetőségekhez igazodó külön útról beszélünk. Az önálló hadi bíráskodásnak a törökellenes magyar hadszíntéren kialakult formája ugyanis a védelmi rendszer szervezetének, a végvári hadviselés következtében más irányba fejlődő magyar katonatársadalom kínálta lehetőségeknek és igényeknek, azaz a helyi végvidéki viszonyoknak tökéletesen megfelelt, és semmivel sem működött kisebb hatékonysággal a magyar katonaság fegyelmének megőrzésében, mint a német hadi bíróságok a birodalmi zsoldosok diszciplínájának megtartásában. A XVI–XVII. századi magyar katonai igazságszolgáltatás a végvári társadalom tükörképeként fogható fel, hiszen fejlődése, szervezete és ítélkezési gyakorlata épp oly mértékben tért el a német zsoldosok hadi bíráskodásától, mint amennyire a magyar végvári katonaság a kialakulóban levő és a további hadügyi fejlődést képviselő állandó zsoldoshadseregek alapvető jellegzetességeitől.
