AZ OSZMÁN TIMÁR-BIRTOKOS HADERŐ NAGYSÁGA ÉS ÖSSZETÉTELE A XVII. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
DÁVID GÉZA – FODOR PÁL: AZ OSZMÁN TIMÁR-BIRTOKOS HADERŐ NAGYSÁGA ÉS ÖSSZETÉTELE A XVII. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
In: Hadtörténelmi Közlemények, 117: 2. (2004) 481-509.
1. Az Oszmán Birodalom gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedésének egyik tartópillérét több mint két évszázadon át legalább három vonatkozásban a timár-rendszer alkotta.1 A timáros szpáhi mindenekelőtt lovas harcos volt, aki az államtól kapott javadalom fejében katonai szolgálatot teljesített. Ugyanakkor a megművelhető földek használatának és a mezőgazdasági termelésnek az irányítójaként, aki a parasztokra (rája) kivetett adók nagy részét is begyűjtötte, meghatározó szerepet játszott az állami tulajdonon alapuló (mírí) földrendszer fenntartásában. Végül, de nem utolsósorban, mint a közbiztonság őre és más rendészi feladatok végzője, a központi hatalom helyi megbízottjaként működött.
1 Néhány fontosabb összefoglalás a timár-rendszerről: Vera P. Mutafchieva: Agrarian Relations in the Ottoman Empire in the 15th and 16th Centuries. Boulder, 1988. 1–60. o.; Klaus Röhrborn: Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte. Berlin, New York, 1973.; Gyula Káldy-Nagy: The First Centuries of the Ottoman Military Organization. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 31:2 (1977) 147–183, főleg 147–162. o.; Ömer Lűtfi Barkan: Timar. In: Islâm Ansiklopedisi. XII/1. Istanbul, 1979. 286–333. o.; Nicoară Beldiceanu: Le timar dans l’État ottoman (début XIVe – début XVIe siècle). Wiesbaden, 1980.; I. Metin Kunt: The Sultan’s Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550–1650. New York, 1983.; Halil Inalcik: The Ottoman State: Economy and Society, 1300–1600. In: An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914. Ed. by Halil Inalcik and Donald Quataert. Cambridge, 1994. 72–74., 103–154. o.; Rhoads Murphey: Ottoman Warfare, 1500–1700. London, 1999. főleg 35–43. o.
Az oszmán történelem kutatói mindig nagy, tényleges jelentőségének megfelelő érdeklődést mutattak a timár-rendszer különböző kérdései iránt. Ennek ellenére a részletes vizsgálódások ritkán terjedtek ki a XVI. század vége utáni időszakra, mivelhogy – mint az többé-kevésbé ismeretes – lényeges változások következtek be a birtokok nyilvántartási módjában, ami nagymértékben korlátozta a téma tanulmányozhatóságát. A századforduló tájától nem vagy csak elvétve készítettek hagyományos timár defteriket, s ezen kívül évtizedekig fejetlenség uralkodott mind a központi, mind a tartományi közigazgatásban. Miközben bizonyos nyilvántartásokat, például a timár rúznámcse defteriket meglehetős pontossággal vezettek, addig másokat, mint a mustra-könyveket (joklama defterik), egyre gondatlanabbul – ahogy arról a kortárs Ajn Ali oly keserűen panaszkodott.2
2 Ayn-i Ali Efendi: Kavânîn-i Âl-i Osman der Hülasa-i Mezâmin-i Defter-i Dîvân. Önzöz: M. Tayyib Gökbilgin. Istanbul, 1979. 75–81. o.; v.ö. Ahmed Akgündüz: Osmanli kanunnâmeleri ve hukűkî tahlilleri. IX. kitap. I. Ahmed, I. Mustafa ve II. Osman devirleri kanunnâmeleri (1012/1603–1031/1622). Istanbul, 1996. 66–68. o. (Ajn Ali munkája közvetlenül a tizenöt éves háború után, 1607-ben keletkezett.)
Mindezek következtében a XVII. századi timár-rendszerről kialakult képet főleg a korabeli oszmán királytükör-irodalom ihlette. Ezekben a művekben a következő panaszok térnek vissza újra meg újra, melyek jól jellemzik a timár-birtokosok rétegén belül uralkodó viszonyokat: a) különböző módszerekkel sokukat megfosztottak javadalmaiktól; b) a birtokok vesztettek értékükből, és így tulajdonosaik képtelenné váltak hagyományos katonai udvartartásuk és kíséretük fenntartására; c) a timárok nagy része vezírek, fő tisztségviselők és háremhölgyek kezére került, akik nem végeztek katonai szolgálatot; d) a szpáhik közé nagy számban szivárogtak be paraszt származású „idegenek”. A fentiek hatására a timár-birtokosok harci értéke drámai mértékben csökkent.3 Az a kevés korábbi tanulmány, amelyik ebben a kérdéskörben született, általában hajlott e kortárs (egyébként igencsak ideologikus színezetű) munkák álláspontjának elfogadására. Ezek szerzői azt feltételezték, hogy a pénzügyi válság miatt, továbbá a pénzügyigazgatás és a hadviselés gyökeres átalakulása következtében a szpáhikon alapuló rendszer a XVII. századra alapjaiban rendült meg.4 Karen Barkey, aki könyvében egész fejezetet szentelt a kérdésnek, ezzel szemben úgy vélte, hogy a timár-rendszert „nem hagyták elrohadni”, hanem a hagyományos szpáhi-réteget kiszorítva a harcképes udvari zsoldosok és paraszti eredetű („külső”, „idegen”) elemek ellátására fordították, és így a centralizáció érdekében használták fel. A koncepciógyártásban igen erős Barkey megállapításainak (illetve egész munkájának) értékét azonban erősen csökkenti legalább három körülmény: 1. önálló kutatásokat nem végzett, lényegében Douglas Howard doktori disszertációjának eredményeit alakította saját koncepciójának megfelelően. 2. Új, 17. századi fejleményeknek vél olyan jelenségeket, amelyek már sokkal korábban megfigyelhetők. 3. Az a terület, ahonnan az átvett bizonyító anyag származik (Ajdini szandzsák), a klasszikus timár-rendszeren belül speciális helyzetet foglal el, mivel ott az 1580-as években jelentős átszervezés történt, s így az udvari eredetű birtokosok létszáma az átlagosnál magasabb lehetett.5
3 V.ö. Douglas A. Howard: Ottoman Historiography and the ‘Literature of Decline’ of the Sixteenth and Seventeenth Centuries. Journal of Asian History 22:1 (1988) 52–77. o.; Kocsi bég 1631-ben egyenesen azt állította, hogy a hagyományos timáros hadsereg gyakorlatilag megszűnt létezni (jok oldu). Ali Kemalî Aksüt: Koçi Bey risalesi. Istanbul, 1939. 31. o.
4 H. Inalcik: The Ottoman State, i. m. 25. o.
5 Karen Barkey: Bandits and Bureaucrats. The Ottoman Route to State Organisation. Ithaca and London, 1994. 55–76. o. A timár-rendszer későbbi sorsára ld. még H. Veli Aydin tanulmányát (Timar sisteminin kaldirilmasi süreci ve bazi degerlendirmeler. OTAM 12 [2001] 65-104. o.), amelyben azonban kevés szó esik a minket érdeklő századról.
Bár az eddigi munkákban is számos figyelemre méltó, továbbgondolásra érdemes megállapítással, ötlettel találkozhatunk, nyilvánvaló, hogy a változások számos részlete még feltárásra vár. Tanulmányunkban a régi rendszer néhány olyan elemét fogjuk vizsgálni, amelyik továbbélt, illetve amelyik formálisan fennmaradt ugyan, de közben lényeges változásokon ment át. Bizonyítékaink többsége a hódolt Magyarországra vonatkozik, ám nézetünk szerint olyan jellegzetességeket mutatnak fel, amelyek a birodalom egészére érvényesek.
2. Először az úgynevezett kilics-timár kérdéskörét járjuk körül. Ezt a szakkifejezést, amelynek eredeti jelentése „kard”, „alap-timár”-nak szokták fordítani, amely vagy a javadalom meghatározott része (területe) volt, amelyet elvileg nem lehetett megosztani, vagy (s ez lényegében ugyanaz) a bevétel meghatározott összegére terjedt ki, amelyet minden körülmények között egyben kellett tartani. A kilicsek száma volt egy-egy közigazgatási egység timáros katonai erejének fő mutatója. Kétféle kilics létezett: a szokásos fajtáját azok kapták, akik eredendően is szpáhi státussal rendelkeztek vagy akik időközben elvesztették korábbi birtokaikat; a másikat olyan igénylőknek adományozták, akik „kezdő” (ibtida) timárral léptek a szóban forgó katonai csoportba. A javadalmak kilics része régiónként némileg eltért egymástól – az alacsonyabb értékeket Anatóliában figyelhetjük meg (ld. az 1. táblázatban). Amennyiben a timár éves jövedelme elérte az adott területen érvényes határt, a kiutalást csak az udvar foganatosíthatta; az ilyen javadalmat tezkerelinek hívták. Ha az összeg alacsonyabb volt a megszabott határértéknél, a tartományi kormányzó rendelkezhetett haszonélvezőjéről; az ilyen birtok neve pedig tezkeresziz volt. Fontos jellemzőként említhetjük még, hogy a kis (tezkeresziz) és a kezdő (ibtida) timárok kilicseinek nagysága gyakorlatilag egybeesett. Hangsúlyoznunk kell, hogy a táblázat adatai egy XVII. század végi kéziratból származnak. A benne szereplő összegek igazolni látszanak azon gyanúnkat, hogy a XVI. századi minták – legalábbis elvben – a legtöbb kormányzóságban változatlanok maradtak.6
6 Bibliothèque nationale de Paris, Département des manuscrits, manuscrits orientaux [a továbbiakban: BN], Supplement turc 69, 48a–b alapján.
Mint fentebb jeleztük, a korabeli oszmán források gyakran tárgyalták – éles kritikákkal illetve – azt a gyakorlatot, amikor különféle ürügyekkel és jogcímeken (bozundu, hissze, mahlul stb.) felosztották vagy elbitorolták a kilicseket. E megállapítás igazságtartalmának ellenőrzése végett készítettük el a 2. táblázatot, amelybe már korábbról ismert adatok mellé továbbiakat illesztettünk a fent citált párizsi kéziratból. Ezen szinte folyamatos, a XVII. század legvégéig tartó adatsor alapján arra következtethetünk, hogy a központi hatalom állandó erőfeszítéseket tett a kilicsek számának azonos szinten tartására, s hogy ez a törekvése nem maradt teljesen sikertelen. Ha eltekintünk Szófiai Ali csaus túlzottan magas számaitól, akkor azt mondhatjuk, hogy – legalábbis a XVI. század utolsó negyedétől – az udvar 40000-ben határozta meg a birodalmon belüli kilicsek ideális mennyiségét. Ezt legjobban a táblázat összesítő sorának utolsó konkrét tétele (37609) igazolja. Eszerint a végeredmény még 1695-ben (tehát a magyarországi hadszíntéren bekövetkezett súlyos oszmán veszteségek után) is megközelítette ezt az értéket, sőt ha a Budai vilájet ekkor már hiányzó kilics-számát ehhez hozzáadjuk (ld. a 3. sort), ugyanahhoz a számhoz jutunk.
A 3. táblázat további bizonyítékkal szolgál a kilicsek stabilitására. Tíz olyan ruméliai szandzsákban, amelyekre mind a XVI. század első harmadából (1533), mind a XVII. század végéről (1695) maradtak ránk adatok, átlagosan a kilicsek 90%-a őrződött meg 160 év során. Ha pedig a 4. táblázatra vetünk egy pillantást, amelyben azt is feltüntettük, hogy hány ruméliai szandzsákot soroltak fel a különböző időpontokban, megint ugyanerre a következtetésre jutunk: amikor a szandzsákok száma egybeesett vagy nagyon közel állt egymáshoz, a kilicsekre nyerhető értékek is azonos szint körül mozogtak. Végül a 2. és a 3. táblázatból az is kiolvasható, hogy csak az 1695–97-es súlyos vereségek (főleg az 1697. évi zentai csata) után változott meg alapvetően a helyzet: az ezekben az esztendőkben készült jegyzékek a rendszer nagy mértékű hanyatlását tükrözik; a hadműveletekben a katonai vezetés a korábbi timáros kontingensnek csupán mintegy 39%-ára támaszkodhatott.
Vajon miként tudta a központi vezetés elérni azt a célját, hogy ilyen hosszú ideig megközelítőleg azonos szinten tartsa a kilicsek számát? A XVI. század végén vezetett timár rúznámcse defterikből több jellegzetes, ezt elősegítő módszert ismerhetünk meg.
a) Az állam – nem csupán a törvénykönyvekben (kánunnámékban), de a gyakorlatban is – tiltotta és meg is akadályozta két vagy több kilics egy kézre kerülését.7 Tanulságos ebből a szempontból a kivégzett budai beglerbég, Musztafa pasa fiának esete. A szóban forgó Iszkender bég, akinek ténylegesen kiutalt javadalmai jóval a neki járó nominális összeg alatt maradtak, a hiány pótlására megpróbált szultáni parancsot szerezni arra, hogy egy másik kilicset is a ziámetjéhez csatoljanak. Tervét végül mégsem tudta keresztülvinni, jóllehet kiváló kapcsolatokkal bírt az udvarban. A szultáni tanács indoklásában éppen azt hangsúlyozták, hogy két kilicset nem szabad összevonni.8 Ugyanerre a következtetésre jutunk egy bizonyos Mehmed bin Abdullah esetében is. Miután az illető elvesztette korábbi ziámetjét, amely a Budai szandzsákban feküdt, egy másikért folyamodott. Elképzelése szerint ez egyfelől az elhalt budai alajbég megüresedett javainak egy részéből, illetve egy szintén jobb létre szenderült Budai szandzsákbeli szpáhi birtokából állt volna össze. Ő végül megkapta a kiutalási okmányt, de csak azzal a feltétellel, hogy javadalmának magja csupán egyetlen kilics lehet, a maradékot olyan töredékekből (hissze) kell összeszedegetni, amelyek nem alkotnak önálló kilicset.9
7 Ö. L. Barkan: Timar, i. m. 316. o.
8 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi [a továbbiakban: BOA], Kepeci 325, 15–16. o. (1582–84-ből).
9 Uo. 14–15. o. (1584-ből). A javadalmak egyesítése (ilhák) és feldarabolása (paralamak) már II. Szelim (1566–1574) korában foglalkoztatta az oszmán törvényalkotókat; ld. Douglas A. Howard: Ottoman Administration and the Tîmâr System: Sűret-i Kânűnnâme-i ‘Osmânî Berây-i Tîmâr Dâden. Journal of Turkish Studies 20 (1996) 107–110. o.
b) A kormányzat világosan megkülönböztette és külön kezelte az úgynevezett eskin timárit és a müsztahfiz timárit, azaz a szorosan vett (javadalmuk fejében páncélosan és kísérőkkel hadba vonulni köteles) szpáhik birtokait, illetve azokat a javadalombirtokokat, amelyeket várvédő katonáknak és más szolgálattevőknek zsold fejében adományozott (a továbbiakban a kétféle javadalmat szpáhi-timárnak és zsold-timárnak fogjuk nevezni). Az udvar e tekintetben érvényesülő meggondolásait jól szemlélteti Szefer bin Ali példája. Az őt érintő rúznámcse-bejegyzésből kiderül, hogy korábban eskin timárja volt, mely névértéken 7550 akcsét tett ki, ám tényleges bevételei attól lényegesen elmaradtak. Idővel ismeretlen okból elvesztette javadalmát, és várakozási állományba (mázul) került. Minthogy nem sikerült másik kilics timárihoz jutnia, kényszerűségből elfogadta az észak-magyarországi Szonda párkányának parancsnoki tisztét (dizdár), amely elődjének lemondása miatt üresedett meg. Új posztján ugyanarra a 3110 akcsét jövedelmező hissze (vagyis müsztahfiz) timárira nyert jogosultságot, mint a korábbi kapitány. Az adományozás alkalmából kikötötték, hogy „amíg a dizdári teendőket ellátja, nem folyamodhat eskin timáriért”. Ez azt jelenti, hogy mindaddig, amíg ebben az alacsonyabb beosztásban dolgozott, gyakorlatilag nem számított a szpáhik közé, s elvesztette azon jogát (legalábbis átmenetileg), hogy szpáhi-timárt kérjen magának. A bejegyzés fölötti későbbi kommentár arra utal, hogy az ilyetén változás elég szokatlan lehetett. A szóban forgó szöveg magyarul így hangzik: „A tartományi kormányzó várkapitányságot ad valakinek, aki [korábban] szpáhi-timárt birtokolt.”10 Véleményünk szerint ezzel azt akarták értésre adni, hogy a kétféle szolgálat és a kétfajta javadalmazás világosan megkülönböztetendő, elválasztandó egymástól.
10 Eskin timari olana bejlerbeji dizdarlik verir. BOA, Kepeci 325, 12. o. (1584-ből).
c) Az egyik leghatékonyabb eszköz, amelyet a XVI. század végétől alkalmaztak nagyobb gyakorisággal, a javadalmak sajátságos kiosztási módja volt. Ahelyett hogy a timárosok az egyes települések teljes adóját megkapták volna, sokszor csak azok bevételeinek egy részét osztották ki nekik. Ezzel két legyet akartak ütni egy csapásra. Egyfelől azt kívánták megakadályozni, hogy a szpáhi teljes ellenőrzést nyerjen a föld és a parasztok fölött11 (mint látni fogjuk, ezt a fejleményt hosszú távon mégsem sikerült elkerülni). A másik célkitűzést többször idézett XVII. század végi forrásunk így fogalmazta meg: „Ha egy falu önálló timár volna, és egyetlen ember ellenőrizné, s egy nap a falu rájái elszélednének, akkor az alap-timár (kilics) is törlődne és elveszne. Vagy ha hosszú időn át birtokolná, esetleg magánbirtokká vagy alapítvánnyá alakítaná, s ezzel a katonaság rendjét sérelem érné. Ám ha [a szpáhik] tíz faluban közösen birtokolnak, képesek lesznek hadba vonulni akkor is, ha a falvak közül egy-kettő szétszóródik és eltűnik, és így hiányuk keletkezik. És ily módon a timárok és ziámetek nem vesznek el, mert mindenképpen akad jelentkező rájuk.”12
11 Vö. H. Inalcik: The Ottoman State, i. m. 114–115. o.
12 BN, Supplement turc 69, 45b–46a; vö. 48b.
3. Mindazonáltal a kormányzat erőfeszítései egy vonatkozásban nyilvánvalóan hiábavalók voltak: nem sikerült megakadályozni, hogy a XVI. század végétől kezdve a javadalmak fokozatosan öröklődővé váljanak. A továbbiakban e folyamat állomásait próbáljuk bemutatni. Ebben az összefüggésben ki kell térnünk arra, hogy a javadalmak örökölhetőségének kérdését többnyire kánunnáme-passzusok alapján tárgyalták, s csak ritkán egyéb levéltári forrásokra támaszkodva.
Kivételt jelent ez alól Klaus Röhrborn, aki minden korábbi szerzőnél gazdagabb anyagot nézett át a timár-adományozásokra vonatkozóan. Ő arra a következtetésre jutott, hogy bár az egyik XVII. századi emlékirat szerzője, Kocsi bég azt javasolta, hogy az elhalt timáros teljes javadalmát adják fiának vagy más közeli hozzátartozójának, elgondolása nem valósult meg, s az öröklés határozott formái nem alakultak ki.13 Avdo Sućeska főleg boszniai területeket vizsgált, amelyek – mint maga is hangsúlyozta – egyedi jellegzetességeket mutatnak az Oszmán Birodalmon belül. Tanulmányában néhány fermánt és egyéb előírást idéz, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ottani dirlikek (odzsaklikok) a XVI. század végétől kezdődően örökölhetővé váltak.14 Rajta kívül Mario Grignaschi utalt ilyen jellegű átalakulásra – területi korlátozások nélkül – egyik tanulmányában, amely a timár-rendszer jogi kérdéseit tárgyalja. A cikk összefoglaló megállapításai ekként hangzanak: „Mindezek ellenére a XVII. században többnyire az egész timár átszállt az elhalt szpáhi fiára, azzal az átlátszó kifogással, hogy minden szpáhizáde [szpáhi-fiú] különleges bánásmódot érdemel. A fiak öröklési jogát tehát csak sok idő elteltével ismerték el, hosszú távon azonban a szpáhizádék teljes sikert könyvelhettek el.”15
13 K. Röhrborn: Untersuchungen, i. m. 95–96. o.; ugyanezt állítja K. Barkey: i. m. 65.
14 Avdo Sućeska: Die Timar-Organisation im bosnischen Eyalet. Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 82 (1992) 335–348. o. Az ún. odzsaklik-timárokkkal kapcsolatos vitához ld. Michael Robert Hickok: Ottoman Military Administration in Eighteenth–Century Bosnia. Leiden, New York, Köln, 1997. 42. o. skk. és a könyv Nenad Moačanin által írt kritikáját: Turcica 33 (2001) 379–384. o.
15 Mario Grignaschi: Das osmanische timar-Recht und der kanun Süleymans des Gesetzgebers. In: Armagan. Festschrift für Andreas Tietze. Hrsg. von Ingeborg Baldauf und Suraiya Faroqhi unter Mitwirkung von Rudolf Veselý. Praha, 1994. 136. o.
Különböző, Isztambulban őrzött XVI. és XVII. századi defterek anyagán dolgozva mi is számos olyan bejegyzésre bukkantunk, amelyeket nehéz lett volna másként értelmezni, mint azonos jövedelemforrások egyazon személy által a korábbiakhoz képest szokatlanul hosszú időn keresztül történő birtoklásának tanúságait, avagy mint kvázi vagy egyértelműen örökölhető timár-birtokok bizonyságait.
Az első szokatlan megfogalmazások az 1580-as és 1590-es években a magyarországi területekről vezetett timár rúznámcse defterikben ötlenek szemünkbe.16 Megfigyelhető, hogy az eredeti kiutalás részletes rögzítését követően idegen kezek rövid mondatocskák formájában nyomon követték az adott javadalom további sorsát. Ezek az utólagos, kiegészítő kommentárok gyakran 15–20 évvel későbbről származnak, mint az első adományozás. Ráadásul sokszor nem fordul elő új név a hozzá fűzött szövegben, s ez a körülmény egyértelműen azt sugallja, hogy ugyanaz a személy megszakítás nélkül élvezte a szóban forgó jövedelemforrás(oka)t. A fentiek illusztrálására a Szerémi szandzsákból idézhetünk egy tipikus példát. Az 1004/1595–96-ból származó eredeti bejegyzés fölé utólag az alábbi, számunkra sokat mondó sorokat írták: „[birtoklását] megerősítette, s adománylevelét megújította 1026. dzsemáziüláhir 14-én [1617. június 19.]).”17 A két időpont között mintegy 22 holdév telt el, s jól láthatóan eközben nem változott a szpáhi személye, sőt az illetőnek jó esélye volt arra, hogy a jövőben is birtokon belül maradjon.
16 BOA, Maliye 15567, 16052; Kepeci 344; Ruznamçe 216.
17 Mukarrer edip tedzsdid-i berát ejledi fi 14 dzsemaziüláhir szene [10]26. BOA, Maliye defteri 15567, 176. o.
Máskor a fentitől eltérő a hivatkozás: a berátot vagy I. Ahmed (1603), vagy utóda, I. Musztafa (1617) trónra lépésekor újították meg.18 Olykor azt tudatták, hogy az érintett személy másik timárt kapott ugyanabban a közigazgatási egységben (avagy valahol másutt). Ennek bemutatására egy pécsi ügyet idézünk, amely megint csak egy 1004/1595–96-os eredeti timár-osztással kapcsolatos. A minket érdeklő szakasz így szól: „az említett livában másik timárt szerzett, s adománylevelét megújította. Az 1031. év ... (a hónap nevét nem sikerült kibetűznünk) 18-án [1621–22]. Adománylevelet a beglerbégtől kapott az 1032. [1622–23.] évben.”19 Ezúttal tehát 28 holdéven át voltak egyazon települések jövedelmei ugyanannak az embernek a kezében.20
18 Például BOA Maliye 15567, 126., 186. o.; Maliye 16052, 33., 37. o.
19 Liva-i mezburda ahar timar alip tedzsdid-i berát ejlemisdir. Fi 18 ... szene 1031. Mirmirán berát sod szene 1032. BOA, Ruznamçe 216, a Pécsre vonatkozó rész.
20 Az eddig megfigyelt leghosszabb időtartam, amíg valaki bizonyíthatóan ugyanazt a timárt birtokolta, 37 év volt. Egy bizonyos Ivaznak 1056/1646-ban rendeltek timárt adni, ennek alapján 1061/1651-ben a Szegedi szandzsákban jutott javadalomhoz, amelyet 1098/1687-ben bekövetkezett haláláig megszakítatlanul birtokolt; Ruznamçe 656, 253. o. A timárosok birtoklásának átlagos időtartama D. Howard szerint is nőtt (Ajdinban a XVII. században 10 év 3 hóra emelkedett; ezt az adatot K. Barkey hivatkozásából ismerjük: Bandits and Bureaucrats, i. m. 68: 21. jegyzet), jóllehet Howard következtetései olykor ellentétben állnak a mieinkkel. Egyikre alább még visszatérünk.
A rúznámcsékban található utólagos megjegyzések következő csoportjába azok tartoznak, amelyek szerint az apa halála után a fia örökölte a timárt, alkalmanként változatlan összetétellel és értékben, míg máskor némi módosulással.21 Ugyanakkor nem ritka, hogy a kommentárok a korábbi gyakorlat továbbélését tükrözik. Így például ezekben az években a fiak még messze nem jutottak automatikusan apjuk birtokához. Ezen túlmenően sok adományozás fölé egyáltalán nem írtak később semmit. Mindez arra vall, hogy a fent említett változások nem hirtelen következtek be, de tendenciájuk és erősödő jellegük vitathatatlan. A timár-rendszernek a hódoltsági területeken az imént vázolt irányba történő átalakulását többek között az is igazolja, hogy a XVII. század későbbi szakaszában a Budai, Egri és Kanizsai vilájetben készült rúznámcsék igen alacsony számú bejegyzést, azaz birtokos-változást tartalmaznak.22 Az a néhány kötet, amelyikben szembeötlően sokkal több timárt soroltak fel, egy-egy uralkodó trónra lépése (dzsülusz-i hümájún) után született, amikor legalábbis elvben minden szpáhinak meg kellett újítatnia adománylevelét.23
21 Például: BOA, Maliye 15567, 107., 180. o.
22 BOA, Kepeci 373 (1036/1626–27), 375 (1033/1623–24), 377 (1034/1624–25), 383 (1038/1628–29), 400 (1054/1644–45), 431 (1070/1659–60), 738 (1070/1659–60), 744 (1071/1660–61). Igen tanulságosak az utolsó három defterből a Budai vilájet néhány szandzsákjára kigyűjtött példák: Buda: 14, 6, 5; Nógrád 3, 1, 0; Székesfehérvár: 5, 2, 3; Simontornya: 3, 1, 0; Esztergom: 9, 6, 3; Pécs: 16, 5, 11; Szekszárd: 1, 0, 0; Szigetvár: 5, 3, 3; Szekcső: 4, 2, 1; Fülek: 26, 0, 2; Szeged: 40, 14, 9; Szolnok: 13, 0, 5; Hatvan: 37, 1, 2; Koppány: 3, 0, 2, azaz a három defterben összesen 179, 41 és 46 bejegyzés.
23 BOA, Ruznamçe 377 (1027/1617–1618), 419 (1032/1622–1623), 599 (1052–1053/1642–1643), 656 (1062/1651–1652). E defterek másolatait Hegyi Klára volt szíves rendelkezésünkre bocsátani.
Tudjuk, hogy miután az 1590-es években felszámolták a szandzsák-összeírások rendszerét, a központi kormányszervek nem foglalkoztak többé azzal, hogy részletes kimutatást állíttassanak össze a javadalmak számáról és fajtáiról. Mint a párizsi kézirat kompilátora a XVII. század végén megállapította, „már hosszú ideje, az ezredik évtől (1591–92) fogva” egyszerű parancsokkal és kiutalási okmányokkal (tahvil), a nisándzsi beleegyezése nélkül falvakat hasítottak ki ziámetekből, hász-birtokokból és kegyes alapítványokból,24 aminek következtében évtizedeken át elkerülték a hivatalos nyilvántartásba vételt. Mintegy negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az udvar az 1630-as évek elején némileg megreformálja a rendszert. A pillanatnyi helyzet rögzítésére új (az előző évtizedekben formálódó) összeírás-típust rendszeresítettek, melyet der deszt, dzsebe, eskál és/vagy – a régi terminust tovább használva – idzsmál defterinek neveztek.25
24 BN, Supplement turc 69, 49b–50b.
25 E forrásfajta tanulmányozása csak nemrégiben kezdődött meg: Erhan Afyoncu: XVII. yüzyil Osmanli bürokrasisinde iki yeni defter: cebe ve derdest defterleri. Tarih Incelemeleri Dergisi 15 (2000) 221–229. o.; v.ö. Douglas A. Howard: The Historical Development of the Imperial Registry (Defter-i hakanî): Mid-Fifteenth to Mid-Seventeenth Centuries. Archivum Ottomanicum 11 (1986[1988]) 217: 21. jegyzet.
Az 1631-es felvételekből a magyar területeket érintők véletlenszerűen majdnem teljes egészükben fennmaradtak.26 A listák jellemzőit illető megfigyelések, valamint ezek és a XVI. század végi, hagyományos timár vagy idzsmál defterik összehasonlítása megvilágíthatja a timár-adományozások gyakorlatában a közbülső időszakban bekövetkezett változásokat. Erhan Afyoncu megállapításával összhangban az 1631-es defterek valamennyi birtoknál egyetlen település nevét tüntették csak fel és a várható bevételek summáját. Ezek fölött általában a szpáhi nevét olvashatjuk, fizikai tulajdonságainak rövid leírásával, majd a jogosultságot igazoló okmány dátuma következik, végezetül az esetleges későbbi tulajdonos-változások.
26 Wien, Österreichische Nationalbibliothek [a továbbiakban: ÖNB], Türk. Hss. Mxt. 640 (Flügel 1395; összevont kiadása: Velics Antal – Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. II. 1540–1639. Budapest, 1890. 712–729. o.); BOA, Tapu defteri 791., 1032.
Adódik a kérdés: hogyan tudtak adatokat gyűjteni a hatóságok a ténylegesen meglévő ziámetekről és timárokról ezen defterek egybeszerkesztéséhez? Netán lemásolták az utolsó idzsmál defteriket? Egymás mellé téve a Simontornyai és a Nógrádi szandzsák ma ismert utolsó, 1580-ból származó timár listáit és a megfelelő der deszt defteriket, úgy tűnik, a válasz nem, mert a bejegyzések sorrendje eltér egymástól.27 Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az utóbbiakat mindig „másolatnak” (szuret) nevezik az írnokok. További lehetőségként felvetődik, hogy talán a timár rúznámcseszikre támaszkodtak. Itt nehezebb tisztán látni, de ha arra gondolunk, hogy – mint kitértünk rá – ez a forráscsoport a XVII. századi Magyarországon igen gyér információkkal szolgál, akkor nemigen képzelhető el, hogy őket vették volna alapul. Bármi volt is a helyzet, a Simontornyai szandzsákban megejtett összehasonlításból az alábbiak rajzolódnak ki.
27 BOA, Tapu defteri 659. és Gustav Bayerle: Ottoman Tributes in Hungary According to Sixteenth Century Tapu Registers of Novigrad. The Hague, Paris, 1973. 95–110. o. Bár Simontornyát és környékét 1590-ben is összeírták, nem tudjuk, megtörtént-e javadalmak kiosztása, s ha igen, mi történt a timár defterivel.
Negyven különálló bejegyzésből áll a minta, valamennyi szpáhik ziámetje és timárja. Az nem meglepő, hogy a hász-birtokok teljességgel hiányoznak: ezeket mindig lehagyták a der deszt listákról. Valamivel váratlanabb, hogy a várkatonák zsold-timárjai (müsztahfiz timári) is kimaradtak. Az 1631-es javadalmak összetételét vizsgálva egyértelművé válik, hogy a települések oroszlánrésze 1580-ban is ziámetek és timárok alkotóeleme volt, csupán az alábbi eltérések figyelhetők meg.
a) Két falu korábban a budai beglerbég, illetve a helyi szandzsákbég hászai közé tartozott.28
28 ÖNB, Türk. Hss. Mxt. 640, 38b–39a.
b) Egy várparancsnok (dizdár) zsold-timárjából 1631-re szpáhi-timár lett.29
29 Uo. 39b.
Az 1631-es defter számunkra legfontosabb és legfigyelemreméltóbb jellegzetessége az, hogy az egyes tételek fejlécében feltüntetett település rendre azonos azzal, amelyik az 1580-as timár defteri vonatkozó javadalmánál az első helyen szerepel. Ez persze nem jelenti automatikusan azt, hogy a birtokok felépítése sem változott meg közben; arra inkább az utal, hogy mindössze két vagy három helység tűnik fel 1631-ben egy-egy javadalom új magjaként.30 Ez a tény éles ellentétben áll a XVI. századi gyakorlattal, amikor a birtokok összetétele gyakran változott.
30 Például Orhiba (Horhi) és Nag Berin (Nagyberény); uo.
A fenti megfigyelés látszólag erős érv amellett, hogy az egyes javadalmak állandósultak, megszilárdultak ebben a késői időszakban. Ugyanakkor a birtokok végösszegeiben alkalmanként eltérés tapasztalható 1580 és 1631 között, ami az 1590-es tahrir defteri megfelelő adataival való szembesítéskor is észlelhető. Anélkül, hogy túlzottan belebonyolódnánk ennek taglalásába, néhány példa alapján az valószínűsíthető, hogy a különbségek inkább a timárok összetételének átalakulásából származtak, nem pedig az egyes települések adójának emelkedéséből.31 Ezt még akkor is el kell ismernünk, ha gyengíti azon feltételezésünket, hogy a szpáhik ziámetjei és timárjai mintegy örökölhetővé váltak.
31 V.ö. ÖNB, Türk. Hss. Mxt. 639 (Flügel 1396), 24b.
Vannak azonban további bizonyítékaink, amelyek támogatják tézisünket, miszerint a timárok ténylegesen apáról fiúra szálltak a XVII. század második felében, s nem csupán magyar és boszniai területeken. A szpáhik közt feltűnő fiatalkorú fiúgyerekek növekvő száma arra vall: egyre több embernek (ez esetben nőknek vagy képviselőiknek) sikerült elérnie, hogy a javadalom a család kezén maradjon. Ebben az összefüggésben érdekes és a változó felfogás jele, hogy időnként külön kimutatást készítettek, amelybe olyan ifjak kerültek, akik nem voltak képesek személyesen részt venni a hadjáratban, s megengedték nekik, hogy egy-egy vértest (dzsebelit) küldjenek maguk helyett. Ilyen érdekes dokumentumra bukkantunk 1649–51-ből, amelyikben – pár kivételtől eltekintve – kizárólag ruméliai és anatóliai fiatalkorú timár-birtokosokat soroltak fel.32 A két holdévből származó számok meglehetősen különböznek egymástól; mi a magasabb értékeket mutató 1651. évi ruméliai adatokat gyűjtöttük ki és közöljük itt szandzsákonként (ld. az 5. táblázatban). Szinte hihetetlen, hogy az egyik közigazgatási egységben, a kis Dukagini szandzsákban a gyerek-timárosok aránya meghaladta a 30%-ot. Négy alkormányzóság 14–19% közötti értéke is szokatlanul sok ifjú javadalom-birtokosra utal. A 15 mozgósított ruméliai szandzsákra pedig átlagosan 9% adódik. Az anatóliai régióban valamivel alacsonyabb volt ez a mutató: 7% körül mozgott 1649-ben. Az itt vázolt jelenség talán nem fenyegette a rendszer működését, némi bizonytalanságot mégis eredményezhetett a mozgósítás terén, egyben csökkentette a katonák harcértékét. Hozzáfűzhetjük még, hogy fentebb nem néztük, hány fiú szerepel egy fejléc alatt, pedig elő-előfordult, hogy két vagy három legényt is megemlítettek, mint például Kösztendilben, ahol egy két- és egy négyéves gyerek mondhatott magáénak egy timárt.
32 BOA, Kepeci 405. Hasonló információkkal szolgál BOA Kepeci 434, 62–68. o.
Mielőtt megállapításunkat általánosítanánk, emlékeztetnünk kell arra, hogy Douglas Howard szerint az Ajdini szandzsákban eltérő, fogyó tendenciát mutatott a családtagoknak juttatott timárok aránya, legalábbis 1570 és 1611 között. Kutatásait úgy összegezte, hogy „a helyi szpáhik fiai 63%-át kapták a kezdő timár-kiutalásoknak Szulejmán szultán uralkodásának vége felé. Az ajdini új adományozások több mint fele tartozott ebbe a kategóriába még 1577-ben is, de aztán gyorsan fogyott ez a szám, s 1611-re 10 % alá esett.”33 Vizsgálódásaink pillanatnyi szakaszában egyetlen magyar szandzsákból sem tudunk hasonló, összevethető adatokkal szolgálni, de az eddig elmondottak és az alább még kifejtendők fényében úgy véljük, hogy azok eltérnének az ajdini tapasztalatoktól, amelyek vagy időleges, vagy – s inkább erre gyanakszunk – helyi tendenciát tükröznek.
33 Douglas Howard: Central and Provincial Administrative Interaction in Timar Bestowals in the Early Seventeenth Century. In: Decision Making and Change in the Ottoman Empire. Ed. by Cesar E. Farah. Kirksville, 1993. 85. o.
(Zárójelben megemlítjük, hogy az imént tárgyalt defterek bejegyzései annyiban is érdekesek, amennyiben a serdületlen fiú fogalmára is adnak némi fogódzót. A szóban forgó esetekben – még ha sokszor körülbelül jelölik is meg az életkort – sohasem mennek tizenkét év fölé, egyetlen kivételtől eltekintve, amikor is az Arabgiri szandzsákban valakit tizenhárom esztendősként sorolnak fel. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy a tizenkét évnél idősebbeket gyakorlatilag felnőttnek fogadták el, azaz valamivel hamarabb, mint ahogy azt az iszlám jog tizennégy évben előírta.34 Másfelől ez a határ eltér az 1536-ban született törvénytől, amely egy korábbi előírást változtatott meg, miszerint attól kezdve nem tíz, hanem tizenhat esztendős koruktól kellett a fiatal timár-birtokosoknak hadba menniük.)35
34 Géza Dávid: The Age of Unmarried Male Children in the ta<s>Îrir-defters (Notes on the Coefficient). Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 31 (1977) 347–357. o.</s>
35 M. Tayyib Gökbilgin: Kanunî Sultan Süleyman’in timar ve zeamet tevcihi ile ilgili fermanlari. Istanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Tarih Dergisi 17:22 (1967) 44. o. Érdemes megjegyezni, hogy a XVIII. század legvégén a szkopjei kádi-regesztrumok szerint a korhatárt tizenöt évre csökkentették. Az egyik iratból kiderül, hogy a fiatal timár-birtokosok között gyakori lehetett a tényleges életkor eltitkolása, s hogy a hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek ennek megakadályozására; ld. Marlene Kurz: Das Sicill aus Skopje (sajtó alatt), No. 71.
A következő pont, amelynél érdemes elidőznünk, a fiaknak adott birtokok összegének nagysága. Ez bizony nem ritkán különbözött attól, mint amekkorát a kánunnámék megszabtak. Ha az utóbbiak szellemében jártak volna el, a feltüntetett summáknak sokkal egyhangúbbaknak kellene lenniük, mint a valóságban, és mindig kerek számokra kellene végződniük. Példának okáért az Iszkenderijei szandzsákban 19.675 akcséval két fiúra szálló javadalmat nem utalhatták ki a előírásoknak megfelelően, az nyilvánvalóan azonos volt az apa által birtokolt bevételi forrásokkal.36 Rengeteg hasonló esetre hivatkozhatnánk, néhány ilyet az 5. táblázatnál tüntettünk fel.
36 BOA, Kepeci 405, 4. o.
Figyelemre méltó módon korabeli magyar dokumentumok is több birtoknál igazolják, hogy azok apáról fiúra vagy más családtagra származtak át az 1640-es években. Győr vármegye vizsgálati jegyzőkönyveiben olvashatjuk, hogy két vagy három „török földesurat” is gyermekük követett ezeken a távoli végeken.37 S ami még meglepőbb: 1649-ben két asszonyra bukkanunk, akik elhunyt férjük nyomába léptek.38 Utolsó példánkban egy sógor* örökölte meg egy település jövedelmeit.39
37 Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról. Magyar Történelmi Tár 7 (1860) 43: 1. jegyzet, 64–65. o.
38 I. m. 77., 80. o.
39 I. m. 28. o.
A most idézett magyar anyagból a török adóztatási rendszer átalakulása is kirajzolódik. Mint rámutattunk, az utolsó XVI. századi szandzsák-összeírások után az egy-egy település tizedeiből és más kötelezettségeiből várható értékek a timár-rendszerre vonatkozó valamennyi defter-típusban változatlanok maradtak. Logikus feltételezésnek tűnik, hogy egy magas inflációjú korszakban, mint amilyen a XVII. század volt az Oszmán Birodalomban, az állandósult összegek nem fedezhették a javadalmazottak érthetően növekvő igényeit. A magyar tanúvallomások meggyőzően bizonyítják, hogy minden a gyakorta egyoldalú egyezkedések során dőlt el – elképzelhetjük, ki diktálta a feltételeket és milyen irányban (ezek aztán később változhattak, mindig a birtokos javára). Meglehetősen ritka volt az a szpáhi, aki hosszabb ideig megelégedett ugyanakkora adókkal és ugyanazokkal a szolgálatokkal.40 A másik lényeges fejlemény abban ragadható meg, hogy a helyi szokásokhoz igazodva több kötelezettséget átalányban szabtak meg, illetve pénzben váltottak meg.
40 I. m. 80. o.
4. Mondanunk sem kell, a timáros hadak összlétszáma messze meghaladta a kilicsek számát, hiszen a javadalmazottaknak birtokaik nagyságával arányban bizonyos mennyiségű vértest (dzsebelit) kellett tartaniuk, akiket magukkal vittek a hadjáratokra. Ahhoz, hogy a XVII. századi timáros haderőt és annak mozgósítható részét ki tudjuk kalkulálni, mindenképpen ismernünk kellene az ezzel kapcsolatos korabeli rendelkezéseket. Minthogy nincs nyoma annak, hogy e későbbi időszakban átfogó kodifikáció született volna, egy-két kutató változásokra utaló megjegyzései dacára41 általában azt feltételezik, hogy a XV. század végi, XVI. század eleji kánnunnáme útmutatásai később is, az egész vizsgált korszakban érvényben maradtak. Ezen kötelmeket a 6. táblázatban foglaltuk össze.42 A levéltári forrásokból azonban nyilvánvalóan kitetszik, hogy idővel – legalább három tekintetben – bizonyos változások következtek be a rendszerben.43 Először is az alsó határ, amelytől a szpáhiknak lovas vértes kísérőt kellett kiállítaniuk, 3000–4000 akcséról 6000-re emelkedett. Másként fogalmazva: csak a nagyobb (tezkereli) timárok és a ziámetek birtokosai kényszerültek arra, hogy dzsebelit tartsanak. Feltételezésünk szerint ez az átalakulás már valamikor a XVI. század első felében végbement. Ezt a kijelentésünket a Temesvári vilájet példájával is meg tudjuk erősíteni, ahol a század közepe után már ezen elv szerint számolták ki a dzsebeliket. A Temesvári, Moldovai, Lippai és Jenői szandzsák 1568. évi timár defterijeinek első lapján szereplő összesítések egyértelműen bizonyítják: a 6000 akcsénál kevesebbel rendelkező szpáhiktól (azaz a tezkeresziz timárok gazdáitól) nem kívánták meg, hogy vérteseket vigyenek magukkal a hadjáratba.44
41 M. T. Gökbilgin: Kanunî Sultan Süleyman’in, i. m. 35.; Dávid Géza: A Simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982. 83. o.
42 Code de lois coutumière de MeÎmed II. Kitab-i Qavanin-i ‘Örfiyye-i ‘Ołmani. Édité par Nicoară Beldiceanu. Wiesbaden, 1967. 9v–10r alapján (v.ö. N. Beldiceanu: Le timar, i. m. 80. o.); Ahmed Akgündüz: Osmanli kanunnâmeleri ve hukukî tahlilleri. II. kitap. II. Bâyezid devri kanunnâmeleri. Istanbul, 1990. 45–46., 82. o. A törvénykönyv datálása körüli vitákhoz ld. Uriel Heyd: Studies in Old Ottoman Criminal Law. Ed. by V. L. Ménage. Oxford, 1973. 18–24. o.; Nicoară Beldiceanu: A propos d’un livre sur les lois pénales Ottomanes. Journal of the Economic and Social History of the Orient 17:2 (1974) 206–214. o. és A. Akgündüz: i. m. 34–35. o.
43 A törvénykönyv és több 15. századi timár defteri összevetése azt mutatja, hogy akkoriban az előírásokat nagyjából betartották (vö. Halil Inalcik: Hicrî 835 tarihli sűret-i defter-i sancak-i Arvanid. Ankara, 1954 [Türk Tarih Kurumu yayinlari, XV/1.]; Fontes Turcici Historiae Bulgaricae. Series XV–XVI. XIII/II. Ed. Nikolai Todorov et Boris Nedkov. Sofia, 1966. 11–41., 112–115., 119–231. o.; Dušanka Bojanič-Lukač: Vidin i vidinskijat sandžak prez 15–16 vek. Sofija, 1975. 55–91. o., Facs. 1–111; Hazim Šabanović: Krajište Isa-bega Ishakovića. Zbirni katastarski popis iz 1455. godine. Sarajevo, 1964). Ebből a tényből és a később bekövetkező változásokból arra következtethetünk, hogy a törvénykönyv összeállításánál nem annyira a jövőben érvényes szabályok lefektetése volt a cél, mint inkább a megelőző időszak gyakorlatának (szokásainak) összefoglalása.
44 BOA, Tapu defterleri 552. és 1010.
A második és a harmadik módosulásra már Ajn Ali felhívta a figyelmet 1607 körül írott munkájában, s valószínű, hogy mindkettő még a XVI. század második felében végbement. Itt részben arról van szó, hogy a 10000 és 19999 akcse közötti jövedelemmel bíró szpáhiknak egységesen három dzsebelit kellett tartaniuk, a záimoknak pedig csak minden 5000 akcse után kellett kiállítaniuk egyet, szemben a korábbi 4000 akcséval.45 Mindezen újítások minden valószínűség szerint a mozgósítható haderő csökkenését eredményezték. A változások jelentőségének és irányának bemutatása végett két különösen jól dokumentált esetet mutatunk be a XVI. századból.
45 Ayn-i Ali Efendi: Kavânîn-i Âl-i Osman, i. m. 13., 39. o.; A. Akgündüz: Osmanli kanunnâmeleri, IX. kitap, 51. o.; v.ö. Sofyali Ali çavuş kanunnâmesi. Hazirlayan Midhat Sertoglu. Istanbul, 1992. 21. o.; Ahmed Akgündüz: Osmanli kanunnâmeleri ve hukukî tahlilleri. 4. kitap: Kanunî Sultan Süleyman devri kanunnâmeleri. I. kisim: Merkezî ve umumî kanunnâmeler. Istanbul, 1992. 464. o.
a) Az első 1533-ból származik, amikor a Ruméliai vilájet javadalmairól egy rövid, de információban fölöttébb gazdag lista készült, amelyben a jövedelmek nagyságát vették a csoportosítás alapjául.46 A Boszniai szandzsákban ekkor 17 ziámetet és 717 timárt találtak. Amennyiben a fent említett törvényi szabályozás alapján számítjuk ki az általuk kiállítandó dzsebeliket és szolgákat, 2040 fős kontingenst nyerünk (ld. a 7. táblázatban). Több mint 10 évvel korábban (kb. 1520 körül) ugyanezen a területen szemlét tartottak a timárosok fölött, s a róluk felvett defterbe név szerint beírták a szandzsákbég és a hadra fogható szpáhik „embereit” is.47 A kimutatás szerint a Boszniai szandzsák tényleges timáros hadereje 3117 főt tett ki. A timár-birtokosokat átlagosan 1,87 vértes kísérte, a záimokat fejenként 13,31 ember, ha pedig a két kategóriát összevonjuk, átlag 2,15 főt kapunk. Ez az érték 34%-kal haladja meg a törvény által előírtat, ami 1,60 személy lenne. A bég leginkább szolgákból (gulámokból) álló kísérete különösen nagy volt, s több mint hétszeresére rúgott a kötelező létszámnak (1040 fő a 148 helyett). Vele is számolva, az egy szpáhira eső vértesek átlaga 3,72-re emelkedik. Így a bég és kísérete 33%-al részesedett a szandzsák teljes haderejéből. Elmondhatjuk tehát, hogy a terjeszkedés korszakában a birodalom legnyugatibb sarkában állomásozó timáros katonaság létszáma számottevően (esetünkben 53%-kal) magasabb volt a vártnál. Ez főleg amiatt vált lehetségessé, mert a végeken sok önkéntes szerencsevadász kóborolt, akik a hivatalos katonai státus elnyerésének reményében vállalták a szolgálatot.48
46 Ömer Lűtfi Barkan: H. 933–934 (M. 1527–1528) malî yilina ait bir bütçe örnegi. Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi 15:1-4 (1953–1954[1955]) 301. o., egy korábbi, talán 1521-ből származó dokumentum adataival kiegészítve (uo. 303; a dátumra: Jean-Louis Bacqué-Grammont: Les Ottomans, les Safavides et leurs voisins. Contribution à l’histoire des relations internationales dans l’Orient islamique de 1514 à 1524. Istanbul, 1987. 297. o.; v.ö. I. M. Kunt: The Sultan’s Servants, i. m. 101. o. skk).
47 Fordításban közreadta: Ahmed S. Aličić: Popis Bosanske vojske pred bitku na Mohaču 1526 godine. Prilozi za Orijentalnu Filologiju 25 (1975) 171-202., főleg 182–201. o. Több, itt nem részletezhető okból az a véleményünk, hogy a deftert inkább 1520–21 táján állították össze, s nem 1526-ban, a mohácsi csata előtt, ahogy a közreadó gondolta.
48 V.ö. Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben (Az 1575. évi erdélyi háború tanulságai). Hadtörténelmi Közlemények 109:2 (1996) 55-81.
b) A második példa, amely némi betekintést enged a dzsebelik számába, hatvan évvel későbbi, 1583-ból való, amikor a birodalom katonaságát az iráni hadjáratra mozgósították. Vizsgálatunk egy rövid hivatalos listán alapul, amelyben azt részletezték, hogy mennyi katonát várt a központ 18 ruméliai szandzsákból.49 Először megadták a timár- és ziámet-birtokosok számát, majd feltüntették, hogy az illetőktől összesen hány dzsebelit reméltek. Bár így lehetetlen megmondani, hogy a javadalmazottak külön-külön mennyi kísérőt állítottak ki (ami pedig a legnagyobb segítséget nyújtaná számunkra), mégis kikalkulálható egy általános szorzó, amelyet aztán összevethetünk azokkal a feltevésekkel, amelyeket Rhoads Murphy adott elő az oszmán hadviselésről írott új könyvében.
49 BOA, Kepeci 320, 114–116. o.
A lista vonatkozó adatait – Ajn Ali párhuzamos számaival együtt – a 8. táblázatban foglaltuk össze. A 18-ból két szandzsáknál Ajn Ali nem közli a javadalombirtokosok elvi számát, ezeknél tehát nincs mód összevetni a mozgósított haderő arányát. Ily módon 16 szandzsákra nézve az állapítható meg, hogy átlagosan a katonák 66%-át rendelték be, 34%-át pedig nem. Nagyjából tehát a szpáhik egy harmadát hagyták otthon azért, hogy szükség esetén segítséget nyújtsanak a várak őrségeinek.50
50 A kimutatásban az oszmán írnokok – mint máskor is oly gyakran – összeadási hibát vétettek, ám ez nem befolyásolja érdemben számításainkat.
Az udvar azt remélte, hogy a hadjáraton 3823 ümera (szandzsák- és beglerbég), ziámet- és timár-birtokos szpáhi fog részt venni 6487 vértes kíséretében. Ha az utóbbiakból az Ajn Ali által megadottak szerint levonjuk azokat a kísérőket, akiket a bevonultatott szandzsákbégeknek kellett kiállítani, illetve maguktól a kormányzóktól is eltekintünk, akkor marad 3805 javadalombirtokos és 5323 dzsebeli. Ez azt jelenti, hogy a ziámet- és timár-birtokosokra átlagosan 1,4 dzsebeli jut, ami kétségtelenül alacsonyabb, mint vártuk. Murphynél ez az érték 1631-re 1,6, ami az itteni adatok fényében kissé magasnak látszik.51 Ez a tény még hangsúlyosabbá válik, ha emlékeztetünk arra, hogy rendszerint a kevésbé értékes, kisebb jövedelmű timárosokat hagyták otthon, akik vagy mentesek voltak a vértesállítástól, vagy kis számban tartottak ilyeneket. Másképpen kifejezve: a dzsebelik átlagos száma még kisebb lenne, ha a szpáhi-sereget maradéktalanul bevonultatták volna.
51 Rh. Murphy: Ottoman Warfare, i. m. 41. o.
Ha ezt a koefficienst érvényesnek fogadjuk el Rumélia többi részére is, az egész tartományra 12648 dzsebelit kapunk. Ez jóval kevesebb, mint az Ajn Ali által a vilájetre számított 20200 vértes: csupán 60%-a annak. Kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy Ajn Ali kissé optimista volt – más, efféle értekezések szerzőihez, például Szófiai Ali csaushoz hasonlóan, aki Ruméliára még nála is magasabb értéket hozott ki. A fő ok, amiért a saját eredményünknek mégis hitelt adhatunk az, hogy pontosan ismert időpontból származó, hivatalos forrásból szűrtük le, míg Ajn Ali – bár a kancellárián dolgozott – különböző évekből (sőt évtizedekből) gereblyézte össze adatait, és talán kevés alkalma volt akkurátusan összeszámolni a vérteseket.
Hozzá kell tennünk, hogy 1583-ban a hadjáraton való részvételre kötelezték még a ruméliai beglerbég 13 müteferrikáját és 105 udvari müteferrikát is. Az első csoporttól 75 (fejenként 5,8), a másiktól 710 (fejenként 6,8) dzsebeli kiállítását várták, ami élesen megvilágítja a müteferrikák kivételes helyzetét a timáros hadsereg hierarchiájában. Nehéz megmondani, hogyan változna a fent kiszámolt 1,4-es szorzó, ha a müteferrikákat és vérteseiket is hozzáadnánk a főszámainkhoz. A legfőbb nehézség abban rejlik, hogy az udvari javadalmazottak (gediklik) gyakran olyan ziámeteket kaptak, amelyek egyes részei szerteszét feküdtek a birodalomban, s így nem tudhatjuk, hogy vérteseik melyik tartományhoz tartoztak. Ennélfogva nem tűnik súlyos módszertani hibának, ha eltekintünk a müteferrikáktól és kísérőiktől, főleg, ha még egyszer eszünkbe idézzük fenti megállapításunkat, amely szerint a kevésbé értékes timárosokat szokták otthon hagyni. A két véglet talán kiegyenlítette egymást.
Bárhogy volt is, a dzsebelik átlagos száma lényegesen alacsonyabb a 16. század végén, mint jó hatvan évvel korábban, habár a két érték nem hasonlítható össze minden fenntartás nélkül; az első még a terjeszkedés korának viszonyait tükrözi, a második pedig az udvar hivatalos számait egy olyan korszakból, amelyik már tele volt nehézségekkel. Mindezek ellenére a tendencia nyilvánvaló: a dzsebelik átlagos száma az idő múlásával csökkent.
5. Az eddig elmondottak és különösen az utóbbi két példa aláhúzza, hogy miközben a kilicsek száma látszólag a régi szinten maradt, az egész rendszerben – különösen a mozgósításban és a harcoló egységek összetételében – lassanként mélyreható változások következtek be. A pénzügyi válság, a pénzrontás és a jövedelmek ezekből fakadó drasztikus esése folytán az alacsony jövedelmű (alcsak halli) szpáhik mind nehezebben tudták eltartani kísérőiket és egyre kevésbé voltak képesek hadba vonulni. Ezért, ahelyett hogy behívták volna őket, egyre sűrűbben követeltek tőlük pénzváltságot (bedel, bedel akcsesi, bedel-i timár),52 vagy azt, hogy rendőri feladatokat végezzenek, legrosszabb esetben közmunkákon dolgozzanak. Ahogy 1631-ben Kocsi bég némi túlzással megjegyezte, közönséges „bérmukásokká” (irgád) süllyedtek.53 Sok adat mutatja, hogy a pénzváltság olykor a szpáhik éves jövedelmének 60 vagy akár 100%-át is elérhette.54 Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy nemcsak ebben az időben, hanem a birodalom fénykorában is számos szpáhi kényszerült elfogadni olyan timárt, amelynek tényleges jövedelme messze elmaradt papír szerinti értékétől. A jövedelem-kiutalásnak ezt a sajátos módját ber vedzsh-i nokszánnak, ber vedzsh-i tekmilnek, vagy ritkábban ber vedzsh-i iltizámnak („hiánnyal”, „kiegészítéssel”, „adóbértlettel”) nevezték. De a korábbiaktól eltérően, amikor a szpáhik még ki tudták egészíteni hiányzó bevételeiket a sikeres hadjáratokon szerzett zsákmányból, ennek lehetősége ekkoriban már alaposan lecsökkent, ami nagyban hozzájárult elszegényedésükhöz.
52 Caroline Finkel: The Administration of Warfare: the Ottoman Military Campaigns in Hungary, 1593–1606. Wien, 1988 (Beihefte zur Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, 14.). 150. o.; H. Inalcik: The Ottoman State and Society, i. m. 73. o.
53 A. K. Aksüt: Koçi Bey, i. m. 40. o.
54 BOA, Mühimme defteri 71, 157/78, 410/217, 628/332, 663/356.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha a hadakozás terhe fokozódó mértékben a timáros hadsereg felső, gazdagabb rétegének, kivált a szandzsákok és a vilájetek kormányzóinak vállára nehezedett. Láttuk, hogy a boszniai bég már az 1520-as években egy harmadát állította ki a szandzsák haderejének. Később a szandzsák- és beglerbégek udvari csapatainak (kapu halki) aránya a szpáhi-seregen belül – kisebb-nagyobb léptékben – folyamatosan nőtt. A változást jól szemléltetik az 1697 végén, 1698 elején végrehajtott mozgósításra vonatkozó adatok. A zentai vereség után felállítandó sereg regesztrumában külön csoportban vették fel a tartományi timár-birtokos szpáhikat és a kormányzók udvari csapatait.55 Ebből megállapítható, hogy a közönséges timár- és ziámet-birtokosok az egész seregnek csupán 11–12%-át alkották, szemben a kormányzók által kiállított csapatok 16%-os arányával. Más szavakkal ez annyit jelent, hogy a bégek magánkatonaságának részesedése a timár-birtokos seregen belül birodalmi szinten 58%-ra emelkedett (ne feledjük, hogy ez az arány 1520 körül Boszniában 33% volt!).
55 BN, Supplement turc 69, 64b–70a. Részletesebb elemzése a 9. táblázatban és tanulmányunk utolsó részében; a forráshoz ld. még a 68. jegyzetet.
Bár a fenti megfigyelések egy része nem teljesen új,56 többnyire nem ismerték fel a kapcsolatot eme változások és a birodalom közigazgatási szervezetének átalakulása között. Tudott dolog, hogy míg a birodalmat a 16. század elején 3–4 beglerbégségre és mintegy 90 szandzsákra osztották fel, a következő századfordulóra ezek száma 30–40-re, illetve 232-re szökött fel.57 A növekedést nem lehet pusztán a birodalom területi gyarapodásával magyarázni, bár kétségtelenül ennek is volt szerepe benne. Véleményünk szerint a közigazgatási egységek megsokszorozódása inkább a tartományi hadseregen belüli átrendeződésből vezethető le. Ahogy a kormányzók udvari csapatai lassanként háttérbe szorították a közönséges szpáhikat, és ahogy a központi kormányzat egyre inkább rájuk kényszerült hagyatkozni, úgy szánta el magát újabb és újabb kormányzói posztok létesítésére (különösen a határvidékeken), új hászok kialakítására és a jövedelmek bégek és pasák javára történő átcsoportosítására, mert az általuk kiállított és az előírtnál várhatóan nagyobb magánseregeikre biztosabban számíthatott, mint az ingatag helyzetű kis timárosokra. Hogy a háttérben valóban ilyen meggondolások húzódtak meg, arra a magyarországi adminisztratív intézkedések szolgálnak jó példával. Itt a hódoltság területéhez képest a vilájetek és a szandzsákok száma (2, illetve 20–25) már kezdetben feltűnően magas volt, tükrözve a végvidék katonai jelentőségét. Aztán az 1590-es években öt újabb vilájet jött létre (Szigetvár, Győr, Pápa, Eger, Kanizsa) – csak részben az új hódításoknak köszönhetően.58 Nem sokkal később ezt a számot részben kényszerűségből négyre (Buda, Temesvár, Eger, Kanizsa) csökkentették, de miután meghódították Nagyváradot és Érsekújvárt, két újabb beglerbégséget alakítottak ki körülöttük. S ami még fontosabb: e vilájeteken belül – egy-két kivétellel – már nem szerveztek szandzsákokat,59 s így az anyagi és a pénzügyi források elsősorban a kincstári érdekeket és a tartományi kormányzók kíséreteinek ellátását szolgálhatták. A beglerbégek pénzügyi lehetőségeit tágította és magánseregeik megőrzését segítette, hogy egész szandzsákok jövedelmeit adták át nekik ún. „takarmánypénzként” (arpalik), akár hivatalviselésük idején, akár akkor, amikor várakozási állományban éppen hivatalra vártak.60
56 Vera P. Mutafčieva – Strašimir Dimitrov: Sur l’état de système des timars des XVIIe–XVIIIe ss. Sofia, 1968. 17–19. o.; I. M. Kunt: The Sultan’s Servants, i. m. 88–93. o.
57 V. P. Mutafčieva – Str. Dimitrov: i. m. 13. o., Ajn Ali alapján. V.ö. I. Metin Kunt: Sancaktan eyalete. 1550–1650 arasinda Osmanli ümerasi ve il idaresi. Istanbul, 1978. 125–181. o.
58 V.ö. Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4 (1992) 55–64. o.
59 Blaskovics József: Érsekújvár és vidéke a török hódoltság korában. Budapest, 1989.; Géza Dávid: Nagyvárad. In: The Encyclopaedia of Islam. VII. Leiden, 1993. 899–900. o.
60 I. M. Kunt: The Sultan’s Servants, i. m. 87., 90. o.
Ugyanakkor az is igaz, hogy bár a bégek és a pasák udvari csapatainak relatív súlya a timáros hadseregen belül nőtt, abszolút létszámban némileg elmaradtak 16. századi elődeikéitől. Akkoriban a nyugati határvidékeken gyakran találkozni több száz fős vagy akár az ezer harcost meghaladó kíséretekkel.61 1697–98-ban viszont csak a nagyvezír és a ruméliai kormányzó udvari népe volt olyan nagy (2300, illetve 1500 fő), hogy felülmúlta a boszniai bég 1520 körül 1040 főből álló kíséretét. Néhány ruméliai szandzsák vezetője ugyan még ki tudott állítani olyan magánsereget, amelynek mérete emlékeztetett a régiekére, de a többségé – kivált az anatóliaiké – igen ritkán számlált ötszáznál többet (java része ennél jóval kevesebb emberből állt). A közönséges timárosok gondjai mellett ez a jelenség szintén arra utal, hogy a szpáhi-sereg pozíciója jelentősen meggyengült a 17. század végére.62
61 V.ö. Ibrahim Pecsevi török krónikás tanúságtételével, idézi Gy. Káldy-Nagy: The First Centuries, 159. o. és I. M. Kunt: The Sultan’s Servants, i. m. 84. o.
62 Az elmondottakat alátámasztják a következő publikáció adatai is: I. Metin Kunt: Bir Osmanli valisinin yillik gelir-gideri. Diyarbekir, 1670–71. Istanbul, 1981. 22–26., 54–58. o.
6. Az utóbbi megállapítás ellenőrzése céljából végül megvizsgáltuk, milyen súlyt képviselt a timáros sereg az egész oszmán hadszervezeten belül. Ezzel kapcsolatban a szakirodalomban gyakran utalnak Kocsi bégre, aki már 1631-ben azt állította, hogy a mozgósítható szpáhik száma legfeljebb 7–8000 fő lehetett. A kijelentés igazságtartalmát nehéz ellenőrizni, de úgy tűnik, az oszmán államférfi alaposan alábecsülte a szpáhik erejét.
Van azonban két olyan belső oszmán forrásunk, amely teljes képet ad arról a seregről, melyet az 1697-ben vívott véres zentai ütközet63 másnapján állítottak fel (vagy szándékoztak felállítani) egy újabb magyarországi hadjáratra. Ezek segítségével viszonylag pontos számokkal szolgálhatunk. A szóban forgó listákat Ammizáde Hüszejn pasa, az újonnan kinevezett nagyvezír64 parancsára állították össze, aki egy közvetlen Habsburg támadás lehetőségével számolva óriási erőfeszítéseket tett a veszteségek pótlására és a szétesett hadsereg újjászervezésére.65
63 Az oszmánok zentai veszteségeit 20–30.000 főre becsülik; ld. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983. 389. o.; Szakály Ferenc: Hungaria eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1718. Budapest, 1986. 116. o.; Szita László – Gerhard Seewann: A legnagyobb győzelem. Dokumentumok az 1697. évi török elleni hadjárat és a zentai csata történetéhez. Pécs, Szigetvár, 1997. 26: 18. jegyzet; Virginia Aksan: Ottoman War and Warfare 1453–1812. In: War in the Early Modern World. Ed. by Jeremy Black. Boulder, 1999. 164. o.; Géza Dávid: Zenta. In: The Encyclopaedia of Islam. Vol. XI. Leiden, 2002. 492. o.
64 Hivatalba lépésének körülményeire ld. Joseph von Hammer: Geschichte des Osmanischen Reiches ... VI. 1656–1699. Pest, 1830. 641–642. o.; Ismail Hakki Uzunçarşili: Osmanli tarihi. III/1. Ankara, 1973.2 570. o.; Anonim Osmanli tarihi (1099–1116/1688–1704). Yayina hazirlayan Abdulkadir Özcan. Ankara, 2000. 130. o.
65 Miután csapatokat és flottákat küldött minden frontra, ahol a birodalom harcban állt, 1698. május végén népes hadai élén Magyarországra indult. Fő célja nem az volt, hogy csatákat vívjon, hanem hogy javítsa a török pozíciókat az időközben megkezdett tárgyalásokon; ezekről ld. Anonim Osmanli tarihi, i. m. 133. o. skk.
Az egyik felsorolást, amely egy névtelen szerző 1703 körül keletkezett krónikájában maradt fenn, már Hammer is ismerte, de aztán a későbbi kutatás valahogy megfeledkezett róla, talán, mert elemzés nélkül, egy jegyzetbe eldugva várta, hogy felfigyeljenek rá.66 Nemrégiben a krónika teljes szövegét közreadták, így a vonatkozó adatokat immár eredetiben is tanulmányozhatjuk.67 A másik forrás tulajdonképpen az elsőnek egy változata, és a fentebb már többször idézett párizsi kézirat őrizte meg.68
66 J. von Hammer: Geschichte, i. m. VI. 755-756. o.
67 Anonim Osmanli tarihi, i. m. 131-132. o.
68 BN, Supplement turc 69, 64b–70a. A párizsi verzió szempontunkból legfontosabb részét összevont magyar fordításban már korábban közreadtuk egy rövid (főleg a forrás hitelét, datálását érintő) elemzés kíséretében: Fodor Pál – Dávid Géza: Az oszmán hadsereg a zentai csata után (1697–1698). In: Népek együttélése Dél-Pannóniában. Tanulmányok Szita László 70. születésnapjára. Szerk. Lengvári István – Vonyó József. Pécs, 2003. 111–128. o.
A két adatsor szerkezete eltér egymástól. A krónika szerzője gyalogosokként és lovasokként csoportosította a nagyvezír által mozgósított összes katonai egységet, anélkül hogy megmondaná, melyikeket küldték a magyarországi frontra (ezt a célpontot nem is említette külön, bár hallgatólagosan a többi közé értette). A párizsi lista viszont azzal tűnik ki, hogy nem éri be a megszokott üres általánosságokkal („ez és ez a bég tökéletes kíséretével”), hanem megadja minden csapategység pontos létszámát. A timáros hadsereg esetében ez annyit jelent, hogy a szpáhik száma ezúttal a kísérőkét is magába foglalja.
Megnyugtató, hogy a két párhuzamos adatsor kulcsszámai teljes összhangban állnak egymással. Kisebb eltérések persze vannak, ezek a szerkezeten kívül főleg egy-egy másodlagos jelentőségű katonai parancsnok szerepeltetésére vagy hiányára és néhány jelentéktelen számbeli ellentmondásra korlátozódnak. A források hitelességét külön emeli az a tény, hogy mindkettőben szerepelnek a Maras város tehetős polgárai által kiállítandó, mennyiségükben elhanyagolható, ám az udvar által mégis fontosnak tartott alakulatok.
Mindent összevéve arra következtethetünk, hogy a kompilátorok, akik a két anyagot ránk hagyták, két, enyhén eltérő hivatalos verziót használhattak, amelyek az 1698-ban mozgósítandó hadsereg alkotórészeit sorolták fel.69 Ennélfogva – még ha nem ismerjük is a valódi méretét annak a hadseregnek, amely végül 1698 májusában indult útnak a nagyvezírrel – a két előzetes (a felkészülés, a hadsereggyűjtés idején keletkezett) lista adatait nagyjából hitelesnek, a valósághoz közelinek fogadhatjuk el.70 Megbízhatóságukat azért kell külön hangsúlyoznunk, mert egy kortárs velencei diplomata, Carlo Ruzzini azt állította, hogy az oszmán vezetés az ellenfelek megtévesztésére olyan hamisított dokumentumokat terjesztett, amelyek túlzó adatokat tartalmaztak a sereg erejéről.71 Bár Ruzzini egynémely ellenvetése valóban figyelmet érdemel (ilyen a fegyverkovácsok tényleges száma, a janicsárok katonai értékének gyengülése, a toborzás nehézségei stb.), egészében véve sem az általa hivatkozott listák, sem a mi forrásaink nem mondanak ellent azoknak az ismereteknek, amelyek már korábban közzétett levéltári kútfőkben találhatók a korabeli oszmán hadseregről.72
69 A párizsi kéziratban előforduló legkésőbbi dátum 1109. nevruz/1698. március 21., amit sokkal hányavetibben írtak le, mint a többi bejegyzést. Bár a gyűjtemény egészét később másolták össze, mindez nem érinti az itt tárgyalt anyag keltezését.
70 Az, hogy fennmaradt még egy hasonló, 1696. december 29-i keletű jegyzék, annak ékes bizonyítéka, hogy ezekben az években a kormányzat bevett eszköztárához tartozott az elkövetkező hadjáratokra rendelkezésre álló erők rendszeres felmérése (ld. BOA, Kepeci 39 mükerrer). A forrás alkalmat ad arra, hogy lássuk, milyen módszerekkel gyűjtöttek információt a hadsereg és ezen belül kiváltképp a kormányzók udvari csapatainak létszámáról. Kiderül például, hogy gyakran az udvar és az egyes katonai csoportok vezetői közötti alkudozások eredményeképpen állították ki a harcosokat. A jegyzék utolsó megjegyzése pontosan beszámol néhány gyakorlati részletről és azokról a nehézségekről, amelyek a különféle létszámok, főleg a timárosok állományának megállapításánál adódtak: „Ahogy meghatározzák a birodalmi hadjáratra kirendeltek számát, úgy kerülnek egymás után bejegyzésre ebbe a defterbe. Ez a defter még nincs befejezve. Rumélia és Anatólia deftereit átadták a kormányzóknak, de amíg ők nem rendezik el a ziámet- és timár-birtokosok ügyeit, és nem értesítik őket a háborúról, addig pontos számuk nem jegyezhető be ide. A vezírek, a beglerbégek és a szandzsákbégek udvari csapatainak számát sem írták elő pontosan, hogy mindenféle elnyomást és túlkapást elkerüljenek. Ám amikor a kontingensek méretét végül meghatározzák, kerek számokat fognak megadni, és a gyalogos és a lovas katonákat ennek megfelelően fogják összegyűjteni” (uo. 8. o.).
71 Szita L. – G. Seewann: A legnagyobb győzelem, i. m. 269–275. o.
72 Ld. például Ömer Lűtfi Barkan: 1079–1080 (1669–1670) mâlî yilina ait bir Osmanli bütçesi ve ek’leri. Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi 17:1–4 (1956) 225–303., főleg 227. o.
A két lista hitelességének legerősebb bizonyítéka az, hogy összesített létszámaik nagyjából-egészében összhangban állnak azokkal az értesülésekkel, amelyeket keresztény kémek szereztek az 1698 tavaszán lefolytatott oszmán seregszemléről. Szerintük a nagyvezír hadai 90000 főből álltak.73 Az oszmán kimutatások adata meglepően közel áll ehhez: 95405, illetve ha levonjuk belőle a dunai hajóhad katonáit és legénységét (8521 fő): 86884 katona. Hangsúlyoznunk kell, hogy a toborzást (sorozást) a háborúk hosszú sorának vége felé hajtották végre, amikor a birodalom erőforrásai már kimerülőben voltak. Ám a vezetés még ilyen nehéz helyzetben is képes volt igen tekintélyes hadsereget felállítani, melynek összetétele a 9. táblázatból olvasható le. Ez a táblázat egyúttal széles betekintést enged az oszmán katonai gépezetben végbement változásokba is.
73 Sugár I.: Lehanyatlik, i. m. 397. o.
Ha a katonákat a főbb fegyver- és csapatnemek (gyalogság, lovasság, puskások, udvariak, tartományiak stb.) szerint csoportosítjuk, látható, hogy az állam a megelőző évtizedekben komoly lépéseket tett a hadügyi modernizáció érdekében. Rhoads Murphey nemrégiben azt írta az oszmán hadviselésről szóló összefoglalásában, hogy „a bevonultatott gyalogos és lovas csapatok aránya sohasem haladta meg az egy a kettőhöz arányt, és többnyire az egy a háromhoz nagyságrendet követte”.74 Ez a kijelentés nemcsak a Zenta utáni, hanem minden valószínűség szerint az annál jóval korábbi időszakra sem állja meg a helyét: a gyalogság aránya 1697–98-ban 57% körül mozgott, ami még magasabbra, 60–61%-ra emelkednék, ha a dunai flotta legénységét is ide számítanánk. Az oszmán hadsereg összetétele (a minőséget ezúttal nem firtatva) tehát eléggé megközelítette, olykor már-már elérte a vetélytárs Habsburgokét, ahol a főseregekben a gyalogság aránya 55–70% között mozgott az 1680-as évek nagy hadjáratai során.75
74 Rh. Murphey: Ottoman Warfare, i. m. 36. o.
75 1683: gyalogos 28000, lovas 15000; 1684: 39000 és 20000; 1685: 28650 és 23800. 1687: 30000 és 20000; 1697: 28000 és 12000; ld. Bánlaky (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténelme. XVII. rész. Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1699. Budapest, 1940.
Ahogy fentebb már jeleztük (ld. a kilicsek számának esését a 3. táblázatban), a török jegyzékek más tekintetben is jelentős hadügyi előrelépésről tanúskodnak: félreérthetetlenül mutatják a timár-birtokos szpáhik leértékelődését. A hagyományos javadalombirtokosok és fegyveres kísérőik (ejálet aszkeri) részaránya 11–12%-ra zuhant, a beglerbégek és a szandzsákbégek magánhadseregeié 16%-ot tett ki, a kettő együtt pedig 28%-ot (a 16. században ez még megközelíthette az 50%-ot).76 De legalább ilyen fontos, hogy már ez az abszolút számában csak enyhébben, ám relatív súlyában alaposan megfogyatkozott seregrész sem mindenestől hagyományos, könnyűpáncélos lovasokból állt. A nagyvezír és a kormányzók 14.070 főt kitevő magánkatonaságából 3200-an (23%) gyalogosok voltak. Ilyen új típusú, gyalogos kíséreteket a nagyvezír és öt balkáni beglerbég és szandzsákbég alkalmazott. Ez nem lehet véletlen, és nyilván európai hatásra vezethető vissza, hiszen a nagyvezíren kívül az itt állomásozó katonai parancsnokok találkoztak legtöbbször a modern nyugati seregekkel, nekik kellett elsőként alkalmazkodniuk az újfajta hadviselési szokásokhoz.
76 Az egyes alakulatok 1526–28 körüli megoszlásáról ld. H. Inalcik: The Ottoman State, i. m. 89. o.; az 1526-ban és 1543-ban Magyarországon harcoló oszmán seregek összetételéről ld. Gyula Káldy-Nagy: Suleimans Angriff auf Europa. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 28:2 (1974) 170–176. o. és Mehmet Ipçioglu: Kanunî Süleyman’in Estergon (Esztergom) seferi 1543. Yeni bir kaynak. Osmanli Araştirmalari 10 (1990) 140–143. o.
Az európai hatások a kézi tűzfegyverekkel felszerelt, nem-udvari kötődésű gyalogság tömeges felhasználásában is megmutatkoztak. Ezeknek az alkalmilag toborzott puskásoknak a minimális aránya 1697–98-ban megközelítette a 10%-ot, azaz önmagukban (az udvariak és egyéb puskások nélkül) csaknem annyian voltak, mint a timár-birtokos szpáhik. Az utóbbiak egyébként jócskán lemaradtak a többi tartományi katonaelem: szekbán, szerdengecsti és evlád-i fátihán mögött is, akik – lovasok és gyalogosok, nem számítva közéjük az előbb említett, a kincstár által felfogadott és külön kezelt puskás gyalogokat – a török fősereg 15%-át adták. Végezetül egy olyan adatra hívjuk fel a figyelmet, amely talán a legbeszédesebben mutatja, mennyire eltolódtak a hagyományos arányok az egyes csapatnemek között. A portai zsoldos alakulatok, köztük a jócskán felduzzadt és puskákkal felszerelt janicsár ezredek, csaknem 43%-át (a janicsárok egyedül 21%-át) tették ki a nagyvezír irányította seregnek. Ezzel messze maguk mögé utasították a timáros szpáhikat, akik a 16. században még a legfontosabb katonai és társadalmi ellensúlyt alkották velük szemben.
Megjegyezzük, van olyan vélemény is, hogy az oszmánok éppen az elsietett modernizációval, a könnyűlovas egységek túl gyors leépítésével követtek el hibát, mert a kelet-európai sztyeppéken az ilyen egységek nélkül nem lehetett esélyük a lengyel nehézpáncélos huszárokkal szemben (ugyanúgy, mint Bécsnél 1683-ban, ahol a lovasrohamok döntötték el a kahlenbergi ütközet kimenetelét).77 Hasonló jelenségek a magyarországi hadszíntéren is megfigyelhetők: sokszor itt is a nehézlovas kürasszírok állították megoldhatatlan feladat elé az oszmánokat, mint például az 1691. évi szalánkeméni csatában.78 Sőt, a török könnyűlovas, irreguláris csapatok ellensúlyozására a nyugati seregekbe is beillesztették a horvátokból, magyarokból és szerbekből toborzott huszárezredeket,79 tehát az oszmán hadviselés „visszahatásáról” is lehet beszélni. A közép- és kelet-európai hadszíntér eme sajátosságai sem feledtethetik azonban, hogy a fő tendencia a gyalogság és a tüzérség fokozott alkalmazása volt, s az oszmánok nyilván nem véletlenül fejlesztették hadseregüket ebben az irányban. Véleményünk szerint nem elhamarkodták a modernizációt, hanem inkább féloldalasan hajtották végre: miközben növelték gyalogságukat, tűzfegyvereik számát és hatékonyságát, arra már nem maradt erejük, hogy lovasságukat is a kor követelményei szerint szervezzék át. Bár az elkezdett szerkezeti átalakításokkal nem tudták megakadályozni a Habsburgokat Magyarország nagy részének elfoglalásában, erőfeszítéseik annyiban mégis sikeresnek mondhatók, hogy a Balkán nagy részét és egy ideig a Temesközt is képesek voltak megvédelmezni a keresztény szövetség támadásaival szemben.
77 Dariusz Kołodziejczyk: Az oszmán „katonai lemaradás” problémája és a kelet-európai hadszíntér. Aetas 1999/4, 142–148. o.
78 Gerhard Seewann: Grundzüge der Türkenkriegsepoche 1683–1699 und der Feldzug 1697. In: A legnagyobb győzelem, 61. o.
79 I. m. 64. o.
Végezetül tanulmányunk főbb megállapításait az alábbi öt pontban összegezhetjük.
1. Az oszmán udvar arra törekedett, hogy a kilics-timárok számát nagyjából azonos szinten tartsa, s ebbéli igyekezete az 1580-as évektől az 1690-es évekig nagyjából sikeres volt.
2. A timár-birtokok a XVI. század végétől fokozatosan örökölhetővé váltak, közvetlenül szálltak apáról fiúra (rokonságra) anélkül, hogy kisebb egységekre osztották volna fel őket.
3. Azok az előírások, amelyek a timár-birtokosok vértesállítási kötelezettségeit szabályozták, legalább három ponton megváltoztak a XVI. században; minden arra mutat, hogy a szpáhik vértes kísérőinek átlagos száma idővel csökkent.
4. A szandzsákok és különösképpen a vilájetek (beglerbégségek) számának gyors növekedése a XVI. század második felében nagyrészt annak következménye, hogy az udvar a közönséges szpáhikkal szemben egyre inkább a kormányzók magánhadseregére támaszkodott.
5. Az 1690-es évek közepére a hagyományos szpáhi-sereg teljes jelentéktelenségbe süllyedt. Ugyanakkor az oszmán hadsereg összetételét tekintve jóval közelebb került a kor élenjáró hadseregeihez, mint a 16. század közepe óta bármikor.
1. táblázat
A timár-birtokok egyes kategóriáinak alap-timár (kilics) része a 17. század végén (akcséban)
A timár-birtokok egyes kategóriáinak alap-timár (kilics) része a 17. század végén (akcséban)
Vilájet
|
A tezkereli timárok kilics-része
|
A tezkeresziz és a kezdő timárok kilics-része
|
A ziámetek kilics-része
|
1. Rumélia
|
6000
|
3000
|
20000
|
2. Bosznia
|
6000
|
3000
|
20000
|
3. Szerém és Szendrő1
1 Magyarország nagy részének elvesztése előtt a Budai vilájethez tartozott.
|
6000
|
3000
|
20000
|
4. Özü
|
6000
|
3000
|
20000
|
5. Aleppó
|
6000
|
2000
|
20000
|
6. Damaszkusz
|
6000
|
2000
|
20000
|
7. Tripolisz (Szíria)
|
6000
|
2000
|
20000
|
8. Karsz
|
6000
|
2000
|
20000
|
9. Erzurum
|
6000
|
2000
|
20000
|
10. Csildir
|
6000
|
2000
|
20000
|
11. Rakka
|
6000
|
2000
|
20000
|
12. Moszul
|
6000
|
2000
|
20000
|
13. Trabzon
|
6000
|
2000
|
20000
|
14. Morea, központi
szandzsák |
6000
|
2000
|
20000
|
Morea, többi szandzsák
|
5000
|
2000
|
20000
|
15. Adana, központi
szandzsák |
6000
|
2000
|
20000
|
Adana, többi szandzsák
|
5000
|
2000
|
20000
|
16. Ciprus
|
5000
|
2000
|
20000
|
17. Menszuhát2
2 Azok a földek tartoztak ide Anatólia nyugati és középső részén, amelyek 1582 előtt a jajának és müszellemnek nevezett szolgálónépek ellátását szolgálták. Ezután timár-birtokokat szerveztek belőlük.
|
5000
|
2000
|
20000
|
18. Anatólia
|
5000
|
2000
|
20000
|
19. Szivasz
|
3000
|
2000
|
20000
|
20. Karamán
|
3000
|
2000
|
20000
|
21. Maras
|
3000
|
2000
|
20000
|
Forrás: BN, Supplement turc 69, 48a–48b.
2. táblázat
A kilics-timárok összes száma tartományonként, 1527–1698
A kilics-timárok összes száma tartományonként, 1527–1698
Vilájet
|
1527
|
1607
(Ajn Ali) |
1631
|
17. század (Szófiai Ali csaus)
|
1695 (Elmasz Mehmed seregszemléje)
|
1692-1698-as szemlék (elvárt létszám)
|
1692-1698-as szemlék
(ténylegesen megjelent) |
1. Rumélia
|
10668
|
9274
|
7521
|
10.187
|
7353
|
3441
|
3441
|
2. Dzsezáir-i
Bahr-i Szefid |
–
|
1618
|
3534
|
2320
|
–
|
–
|
–
|
3. Buda
|
–
|
2722*
|
2669
|
2860
|
–
|
–
|
–
|
4. Temesvár
|
–
|
–
|
349
|
710
|
–
|
–
|
–
|
5. Bosznia
|
–
|
–
|
1943
|
(2)280?
|
1588
|
–
|
–
|
6. Özü
|
–
|
–
|
1374
|
–
|
1094
|
766
|
766
|
7. Kaffa
|
–
|
554
|
–
|
–
|
–
|
–
|
–
|
8. Anatólia
|
7536
|
7311
|
4883
|
8619
|
6489
|
3015
|
3015(?)
|
9. Karamán
|
6318*
|
1620
|
2178
|
2710
|
1711(?)
|
813
|
515
|
10. Szivasz
(Rum) |
?
|
3130
|
2777
|
3937
|
2264
|
1196
|
1196
|
11. Van
|
–
|
1115
|
–
|
1615
|
460
|
–
|
–
|
12. Trabzon
|
–
|
554
|
454
|
554
|
–
|
234
|
234
|
13. Erzurum
|
–
|
5279
|
5282
|
5818
|
4650
|
309*
|
309*
|
14. Karsz
|
–
|
(1206?)
|
–
|
1080
|
–
|
–
|
–
|
15. Csildir
|
–
|
656
|
–
|
590
|
527
|
–
|
–
|
16. Dijár
bekir |
1071
|
730
|
740
|
4217
|
938
|
872
|
563
|
17. Maras
(Zülkadir) |
?
|
2169
|
2188
|
2869
|
2528
|
395
|
395
|
18. Adana
|
–
|
–
|
1551
|
–
|
1320
|
402
|
402
|
19. Ruha
és Rakka |
–
|
653
|
663
|
1150
|
419
|
–
|
–
|
20. Damasz-
kusz |
2275*
|
996
|
996
|
1250
|
677
|
368*
|
227
|
21. Aleppó
|
?
|
903
|
922
|
1250
|
595
|
296
|
185
|
22. Tripolisz
(Szíria) |
?
|
634
|
634
|
790
|
–
|
–
|
–
|
23. Ciprus
|
–
|
1667
|
–
|
1800
|
590
|
–
|
–
|
24. Moszul
|
–
|
274
|
–
|
490
|
–
|
–
|
–
|
25. Bagdad
|
–
|
–
|
–
|
1010
|
–
|
–
|
–
|
26. Sehrizol
|
–
|
–
|
–
|
790
|
221
|
–
|
–
|
27. Kréta
|
–
|
–
|
–
|
–
|
2018
|
–
|
–
|
28. Menszuhát
|
–
|
1038*
vagy 972* |
–
|
–
|
835
|
–
|
–
|
A kilicsek teljes száma a forrás szerint
|
27868
|
kb. 40000
|
40658
|
56209
|
37609
[100%] |
–
[47%] |
–
[39%] |
Forrás: Ö. L. Barkan: H. 933–934... malî yilina… (ld. a 45. jegyzetben), 281, 284–285. o. (1527); Ayn-i Ali Efendi: Kavânîn (ld. a 2. jegyzetben) és Ö. L. Barkan: Timar (ld. az 1. jegyzetben), 290. o. (1607); Rh. Murphey: Ottoman Warfare (ld. az 1. jegyzetben) 40–41. o. (1631); A. Akgündüz: Osmanli kanunnâmeleri (ld. a 44. jegyzetben), 464. o. skk (Szófiai Ali csaus); BN, Supplement turc 69, 54b, 77b–80b (1695–98).
3. táblázat
A Ruméliai vilájet timárosainak elvi és valódi létszáma szandzsákok szerint a nagy magyarországi háborúk végén
A Ruméliai vilájet timárosainak elvi és valódi létszáma szandzsákok szerint a nagy magyarországi háborúk végén
Szandzsák
|
Az 1695-ben, Elmasz Mehmed nagyvezír
seregszemléjén regisztráltak száma |
Az 1697/98as szemlén megjelentek száma
|
Az 1697/98-ban megjelentek aránya
(%) |
A timárok száma 1533-ban
|
Az 1695-ös kilics-szám aránya az 1533. évihez képest (%)
|
1. Pasa liva, jobb szárny (szag kol)
|
1323
|
643
|
48%
|
2124
|
97,5%
|
2. Pasa liva, bal szárny (szol kol)
|
7491
1 A két szárny együtt: 2072
|
427
|
57%
| ||
3. Kösztendil
|
1110
|
572
|
51%
|
991
|
112%
|
4. Tirhala
|
507
|
[295?]3
3 A másolók elmulasztották beírni az ide tartozó számot. Úgy gondoljuk, hogy a defter összesítése és a tényleges teljes összeg közti különbség (295) éppen Tirhala timárosainak hiányzó számát adja ki.
|
[58%]
|
912
|
55,5%
|
5. Janja
|
405
|
227
|
56%
|
461
|
88%
|
6. Delvine
|
182
|
82
|
45%
|
–
|
–
|
7. Ilbaszan
|
133
|
79
|
59%
|
124
|
107%
|
8. Iszkenderije
|
234
|
73
|
31%
|
198
|
118%
|
9. Avlonja
|
547
|
210
|
38%
|
686
|
80%
|
10. Ohri
|
377
|
213
|
56%
|
413
|
91%
|
11. Aladzsahiszár
|
536
|
nincs (jokdur)*
|
0%
|
691
|
77,5%
|
12. Szelanik
|
284
|
187
|
65%
|
–
|
–
|
13. Dukagin
|
60
|
28
|
46%
|
–
|
–
|
14. Prizren
|
234
|
90
|
38%
|
284
|
82%
|
15. Üszküb (Szkopje)
|
347
|
198
|
57%
|
–
|
–
|
16. Vulcsitrin az üszkübi pénzügyi felügyelőséggel
|
324
|
664
4 Vulcsitrin egyedül.
|
?%
|
298
|
?
|
Ruméliai müteferrikák
|
–
|
21
|
–
|
–
|
–
|
Ruméliai csausok
|
–
|
29
|
–
|
–
|
–
|
Ruméliai írnokok
|
–
|
1
|
–
|
–
|
–
|
–
|
–
| ||||
Összesen
|
73532
|
3441
|
46%
|
–
|
90%
|
Forrás: BN, Supplement turc 69, 77b–80b; Ö. L. Barkan: H. 933–934... malî yilina, i. m. 301.
4. táblázat
A kilicsek száma és az elvben kiállítható timáros haderő a Ruméliai vilájetben, 1527–1698
A kilicsek száma és az elvben kiállítható timáros haderő a Ruméliai vilájetben, 1527–1698
Év
|
1527
|
1607
(Ajn Ali) |
1631
|
17. század (Szófiai Ali csaus)
|
1695 (Elmasz Meh-med seregszemléje)
|
1697/98-as szemle (elvárt létszám)
|
1697/98-as szemle (ténylegesen megjelent)
|
Szandzsákok
száma |
27
|
24
|
15
|
25
|
16
|
16
|
16
|
Összes
kilics |
10668
|
9274
|
7521
|
10187
|
7353
|
3441
|
3441
|
Ziámetek száma
|
914
|
802
|
–
| ||||
Timárok száma
|
6719
|
–
| |||||
Dzsebelik száma
|
26720
|
23726
|
12409
|
24813
|
12132
|
5677
|
–
|
Összesen
|
37408
|
33000
|
19930
|
35000
|
19485
|
9118
|
–
|
Forrás: ld. a 2. táblázatban.
5. táblázat
A serdületlen timárosok száma és aránya 1651-ben
A serdületlen timárosok száma és aránya 1651-ben
Szandzsák
|
A serdületlen timárosok száma
|
A ziámetek és timárok száma (Ajn Ali)
|
A ziámetek és timárok száma 1695-ben (Elmasz Mehmed seregszemléjén)
|
A serdületlen timárosok aránya 1695-höz képest
(%) |
Pasa
|
179
|
2045
|
2072
|
9
|
Szelanik
|
24
|
297
|
284
|
8
|
Iszkenderije
|
32
|
254
|
234
|
14
|
Tirhala
|
34
|
475
|
507
|
7
|
Ilbaszan
|
14
|
156
|
133
|
11
|
Ohri
|
57
|
402
|
377
|
15
|
Vulcsitrin
|
31
|
312
|
324
|
10
|
Üszküb
|
23
|
364
|
347
|
7
|
Delvine
|
35
|
149
|
182
|
19
|
Dukagin
|
19
|
62
|
60
|
32
|
Kösztendil
|
71
|
1065
|
1110
|
6
|
Avlonja
|
88
|
517
|
547
|
16
|
Aladzsa hiszár
|
41
|
536
|
536
|
8
|
Janja
|
35
|
405
|
405
|
9
|
Prizren
|
6
|
242
|
234
|
3
|
Összesen
|
689
|
7281
|
7352
|
9,5
|
Forrás: BOA, Kepeci 405; Ayn-i Ali Efendi: Kavânîn; BN, Supplement turc, 69.
Példák a kiskorú javadalombirtokosok kezén található timárok jövedelmeire:
Ruméliában: 5500; 20400; 2700; 1400; 2000; 7500; 12000; 2300; 3900; 8200; 2320; 10800; 3700; 20200; 12400; 5588; 10499 stb.
Anatóliában: 30352; 7900; 5350; 4900; 3400; 28819; 11600; 12440; 4999; 29800; 2000; 34000 stb.
6. táblázat
A timárosok kötelezettségei jövedelemkategóriák szerint az 1500 körüli törvényköny szerint
A timárosok kötelezettségei jövedelemkategóriák szerint az 1500 körüli törvényköny szerint
1000
akcse |
2000
akcse |
3000
akcse |
4000, 4500, 5000
akcse |
5500,
6000 akcse |
7500,
8000 akcse |
9000
akcse |
maga dzsebeliként
|
maga dzsebeliként
|
maga, bürüme1
öltözékben
1 Jelentése: különleges bőrpáncél.
|
maga, bürüme
öltözékben |
maga, bürüme
öltözékben |
maga, bürüme
öltözékben |
maga, bürüme
öltözékben |
[1
dzsebeli] |
1
dzsebeli |
2
dzsebeli |
2
dzsebeli |
3
dzsebeli | ||
1 gulám2
2 Szolga.
|
1 gulám
|
1 gulám
|
1 gulam
| |||
1 tenktür3
3 Sátor.
|
1 tenktür
|
1 tenktür
|
1 csadir4
4 Másfajta sátor.
| |||
10000, 10500, 11000
akcse |
12000
akcse |
[13500, 14000
akcse |
15000
akcse |
[16500, 17000
akcse |
[18000
akcse |
[19500, 20000
akcse] |
maga,
bürüme öltözékben |
maga,
bürüme öltözékben |
maga,
bürüme öltözékben |
maga,
bürüme öltözékben |
maga,
bürüme öltözékben |
maga,
bürüme öltözékben |
maga,
bürüme öltözékben |
3
dzsebeli |
4
dzsebeli |
4
dzsebeli |
5
dzsebeli |
5
dzsebeli |
6
dzsebeli |
6
dzsebeli |
1 gulám
|
1 gulám
|
1 gulám
|
1 gulám
| |||
1 csadir
|
1 csadir
|
1 csadir]
|
1 csadir
|
1 csadir]
|
1 csadir]
|
1 csadir]
|
Forrás: N. Beldiceanu: Code de lois coutumière (ld. a 41. jegyzetben) 9v–10r; Uõ: Le timar (ld. az 1. jegyzetben) 80.
7. táblázat
A. Az elvben mozgósítható timáros haderő Boszniában 1533-ban az 1500 körüli törvénykönyv alapján számolva
A. Az elvben mozgósítható timáros haderő Boszniában 1533-ban az 1500 körüli törvénykönyv alapján számolva
Javadalom-
birtokos |
Dzsebeli
|
Összes
|
Gulám
|
Gulám+
dzsebeli |
Összes
| |
Szpáhi
|
711
|
616
(0,87 egy timárra) |
1327
|
309
|
925
(1,30 egy timárra) |
1636
(80,2%) |
Záim
|
17
|
221
(13,00 egy ziámetre) [timár és ziámet együtt: 1,15 egy javadalomra] |
238
|
[17]
|
238
(14,00 egy ziámetre) [timár és ziamet együtt: 1,60 egy javadalomra] |
255
(12,5%) |
Szandzsákbég
|
1
|
148
|
149
|
148
|
149
(7,3%) | |
Együtt
|
729
|
985
(1,35 egy javadalomra) |
1714
|
326
|
1311
(1,80 egy javadalomra) |
2040
(100%) |
Forrás: Ö. L. Barkan: H. 933–934... malî yilina (ld. az 1. jegyzetben) 301., 303. o.
B. A ténylegesen mozgósítható timáros haderő Boszniában 1520 körül
Javadalombirtokos
|
Dzsebeli vagy „ember”
|
Összes
| |
Szpáhi
|
643
|
1204 (1,87 egy timárra)
|
1847
(59,25%) |
Záim
|
16
|
213
(13,31 egy ziámetre) [timár és ziámet együtt: 2,15 egy javadalomra] |
229
(7,35%) |
Szandzsákbég
|
1
|
1040
|
1041
(33,40%) |
Együtt
|
660
|
2457
(3,72 egy javadalomra) |
3117
(100%) |
Forrás: A. S. Aličić: Popis Bosanske vojske (ld. a 46. jegyzetben).
8. táblázat
Mozgósított timáros haderő Ruméliában 1583-ban
Mozgósított timáros haderő Ruméliában 1583-ban
Szandzsák
|
Ziámetek száma
1583-ban |
Timárok száma
1583-ban |
Összes
javada-lom 1583-ban |
Ziámetek száma
(Ajn Ali) |
Timárok száma
(Ajn Ali) |
Összes javada-
lom (Ajn Ali) |
Az otthon maradó timárosok aránya
(%) |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
Tirhala
|
22
|
320
|
342
|
36
|
439
|
475
|
28
|
Morea
|
51
|
328
|
379
|
100
|
600
|
700
|
32
|
Szelanik
|
21
|
178
|
199
|
35
|
262
|
297
|
33
|
Janja
|
31
|
231
|
262
|
62
|
345
|
407
|
36
|
Ilbaszan
|
12
|
88
|
100
|
18
|
138
|
156
|
36
|
Üszküb
|
13
|
216
|
229
|
20
|
344
|
364
|
37
|
Delvine
|
18
|
120
|
138
|
24
|
125
|
149
|
7
|
Dukagin
|
5
|
37
|
42
|
10
|
52
|
62
|
34
|
Ohri
|
31
|
238
|
269
|
60
|
342
|
402
|
33
|
Vidin
|
5
|
140
|
145
|
12
|
195
|
207
|
30
|
Prizren
|
16
|
141
|
157
|
17
|
225
|
242
|
35
|
Csirmen
|
7
|
67
|
74
|
20
|
130
|
150
|
51
|
Herszek
|
13
|
93
|
106
|
–
|
–
|
–
|
–
|
Vulcsitrin
|
9
|
214
|
223
|
10
|
302
|
312
|
29
|
Avlonja
|
49
|
280
|
329
|
38!
|
479
|
517
|
36
|
Iszkenderije
|
27
|
147
|
174
|
49
|
205
|
254
|
31
|
Aladzsahiszár
|
21
|
354
|
375
|
27
|
509
|
536
|
25
|
Szendrő
|
16
|
235
|
251
|
–
|
–
|
–
|
–
|
Összesen
|
367
|
3427
|
3794
|
Forrás: BOA, Kepeci 320, 114–116. o.; Ayn-i Ali Efendi: Kavânîn (ld. a 2. jegyzetben).
A forrásban szereplő összesítés: Az Ajn Ali számaival összehasonlítható adatok:
Pasák és bégek
|
15 (recte 18)
|
1583
|
Ajn Ali
| |
Ziámet
|
381 (recte 367)
|
Ziámet
|
338
|
538
|
Timár
|
3427
|
Timár
|
3099
|
4692
|
Összes
|
3437
|
5230
|
A be nem vonult timárosok átlagos aránya:
|
34%
| |||
A kimutatásból hiányzó ruméliai szandzsákok ziámet- és
timár-birtokainak száma Ajn Alinál: |
4074
| |||
9. táblázat
A magyarországi hadjáratra mozgósított csapatok, 1697–98
A magyarországi hadjáratra mozgósított csapatok, 1697–98
Csapatnem
|
Lovas
|
Gyalogos
| ||
1. Portai zsoldosok (kapu
kulu) |
37170
(42,78%) | |||
a. lovas (szpáhi, szilahtár)
|
11670
| |||
b. fegyverkovács, tüzér
|
7000
| |||
c. janicsár
|
18500
(21%) | |||
2. Kormányzók magánhadserege
(kapu halki) |
14070
(16,19%) | |||
a. lovas
|
10870
(77%) | |||
b. gyalogos
|
3200
(23%) | |||
3. Tartományi timár-birtokos
sereg (ejálet aszkeri) |
10100
(11,62%) | |||
a. szpáhi
|
8600
| |||
b. udvari müteferrika
és csaus |
1500
| |||
4. Kincstári puskás gyalogosok
(mírí pijáde tüfenkendáz) |
8300
|
8300
(9,55%) | ||
5. Portai önkéntesek
(szerdengecsti) |
4000
|
4000
| ||
6. Nem-timáros tartományi
csapatok |
13244
(15,24%) | |||
a. lovas
|
4847
(36,6%) | |||
1. önkéntesek (szpáhi
és szilahtár szerden- gecsti) |
1393
| |||
2. zsoldos (szekbán)
|
1000
| |||
3. egyéb
|
2454
| |||
b. gyalogos
|
8397
(63,4%) | |||
1. hász-bégek
puskásai |
810
| |||
2. vegyes
|
4974
| |||
3. várkatonák
|
1368
| |||
4. egyiptomi
szerdengecsti |
500
| |||
5. 17 tehetős polgár
által kiállítottak |
745
| |||
Összes
|
37487
(43,15%) |
49397
(56,85%) |
86884
(100%) | |
7. A dunai flotta személyzete és
katonasága (gyalogos) |
8521
|
8521
| ||
Teljes létszám
|
37487
(39,3%) |
57918
(60,7%) |
95405
(100%) |
Forrás: BN, Supplement turc 69, 64b–70a.
