A TÖRÖK HADSEREG

Teljes szövegű keresés

23FODOR PÁL: A TÖRÖK HADSEREG
In: História 8:3-4 (1986)
Amit 1686 őszén a keresztény világ óriási diadalként ünnepelt, az a törökök számára történelmük egyik legnagyobb kudarcát jelentette. Buda ugyanis nem egy volt a birodalom számtalan vára közül; sorsához országok jövője kötődött. Ez volt az iszlám nyugati védőbástyája, amely a hozzá tartozó területek erőforrásaival és katonaságával megbízható védelmet nyújtott a központi tartományoknak, s általa lehetett függőségben tartani Erdélyt, Szulejmán szultán (1520–1566) „alkotását”.
Szulejmán lényegében készen kapta elődeitől azt a hadsereget, amely 13 hadjáratában kivívta számára a győzelmet. Ennek alapját a könnyűlovas szpáhik alkották, akik a szultántól kapott javadalombirtok (tímár) fejében tartoztak hadba vonulni s jövedelmük arányában még külön fegyvereseket is kiállítani. A korabeli oszmán szemlélet a birodalom létrehozóját látta e fegyvernemben, s rangban csak utána sorolta az udvari zsoldossereget, illetve annak „lelkét”, a rabokból és keresztény gyermekekből kinevelt janicsárságot. Ez a két elem nemcsak kifelé biztosította a szükséges erőt, hanem – egymást jól ellensúlyozva – megfelelő eszközül szolgált az uralkodónak a belső rend fenntartásához is. E fő erőket az egyre jelentősebbé váló egyéb udvari zsoldos csapatokon (szilahtárok, tüzérek, fegyverkovácsok stb.) kívül segédcsapatok és ellátó alakulatok egészítették ki: a parasztok 24és városlakók közül toborzott gyalogos azabok – akiket a flottánál is alkalmaztak –, az utánpótlással és szállítással foglalkozó jajék, müszellemek és jürükök, az ellenség zavarásával, felderítéssel és portyázással megbízott akindzsik és tatárok, az utászmunkákat végző dzserehorok, az élelmezést bonyolító ordudzsik (táborosok) stb. A sereget szükség esetén a várőrségekben szolgáló egységekből (azab, janicsár, gönüllü, martalóc, lovas stb.) is kiegészítették, így a szultáni parancsok alkalomadtán 60–70 ezer főt is hadba szólíthattak. Ezt a hatalmas testet a korban szokatlanul jól működő ellátási rendszer táplálta. A szükséges élelem és takarmány kisebb részét a vazallus államok, nagyobb részét pedig a birodalom termelői, a ráják bocsátották rendelkezésre, mégpedig két módon: vagy rögzített áron vásárolta fel, vagy rendkívüli hadiadóként szedte be tőlük a kincstár. Az összegyűjtött élelmet és felszerelést a fekete-tengeri és a dunai flottán, szekerek százain és ezrein, Anatóliából kirendelt teve- és öszvérkaravánokkal juttatták el rendeltetési helyére.
Ezen a hatékony szervezeten azonban a számos, kellően meg nem válaszolt külső és belső kihívás nyomán a 16. század közepén egyre mélyülő repedések keletkeztek. A birodalom terjeszkedése megakadt, a háborúk egyre kevésbé érték meg az értük hozott áldozatot, a földre és hivatalokra áhítozók igényei kielégítetlenül maradtak, a termelőket pedig egyre nagyobb nyomorba taszították a fokozódó terhek. Ehhez társult a népesség erőteljes növekedése, ami tovább szűkítette az elosztható javakat: a falvak népe elhagyta földjeit s más megélhetés után nézett. A belső folyamatokat az alakuló világgazdaság hatásai – pénzromlás, infláció – is erősítették.
Ezek a változások a hagyományos rend elemei közül leginkább a tímár-rendszert és a ráépülő struktúrákat rázkódtatták meg. A meredeken eső jövedelmek a 17. századra oda vezettek, hogy egy katona eltartásához átlagban 2–3 birtok hozamára volt szükség. A tímár-birtokosok egy része arra kényszerült, hogy a hadakozással felhagyva vagy azt elhanyagolva kiegészítő foglalkozás után nézzen, illetve beálljon a ,,nagyok” kíséretébe. A tímárbirtokok apasztásában maga az udvar járt az élen azzal, hogy egyre nagyobb területeket vont saját kezelésébe, ami a katonák eltartása helyett kegyencek és háremhölgyek pazarlását szolgálta. Az elit tagjai növekvő birtoktesteket hasítottak ki magánbirtokaik és alapítványaik javára, s közvetlenül is számos tímárra tették rá a kezüket úgy, hogy szolgálatot soha nem teljesítő, csak szemlékre beöltöztetett szolgáik – ,,kutyáik és macskáik” – nevére utaltatták ki azokat. Tovább duzzasztotta az igénylők körét, hogy a készpénzszűke miatt a kincstár a várak őrségeit is egyre nagyobb arányban földdel fizette, ami tetemesen hozzájárult a tímár-birtokok elaprózásához s a kiállított fegyveresek számának csökkenéséhez. De a kortárs török megfigyelők szerint a legnagyobb csapás azáltal érte a tímár-birtokokat, hogy a paraszti és városi eredetű elemek (adzsnebik = idegenek) sokszor megvesztegetés révén jutottak birtokhoz, s katonai értékük messze nem állt arányban létszámukkal.
Az „adás-vétel világa” – ahogy egy 17. századi török író jellemezte a közállapotokat – önmagában talán még nem csökkentette volna a szpáhi hadsereg ütőképességét, de a hadviselésben egyre nagyobb teret nyert az új technika, a tűzfegyver. A steppei harcmodorhoz szokott szpáhik képtelenek voltak ehhez alkalmazkodni, s így egyre veszítettek jelentőségükből. A sorsukkal elégedetlenek közül sokan választották a rablóéletet, és egyre többen csatlakoztak a mind gyakoribb anatóliai lázadásokhoz. A szultáni hadjáratokon ennek megfelelően mind kevesebben jelentek meg; az 1605–1606. évi szemlejegyzékek tanúsága szerint egynegyedük maradt távol, 1630 körül pedig Kocsi Bég mindössze 7–8 ezerre teszi a mozgósítható szpáhik számát. A Köprülük restaurációja1 nyomán ez a – valószínűleg alábecsült – szám valamelyest ismét felszökött, de a tényleges javadalmazottak száma a század utolsó harmadában is többszörösen felülmúlta a valóban hadra foghatókét.
Vö. Hegyi Klára cikkét e számunk 7. oldalán.
A tímár-rendszer ellátatlanul maradt funkcióit a kormányzat elsősorban az udvari zsoldossereggel próbálta betöltetni. Ez azonban Kocsi Bég szerint nem kívánt eredményre vezetett: „A kul [zsoldos rabszolga] hatalmába kerítette a világot.” Kocsi Bég nem túlzott. Az állam ügyeit 1617–1656 között egy olyan koalíció irányította, amelyben döntő szerepet játszottak a fővárosi janicsár főtisztek. A birodalom szinte minden valamirevaló helységében a közrendet biztosító janicsár és (udvari) szpáhi csapatok állomásoztak. Kiváltságaikat felhasználva bekapcsolódtak a helyi társadalmi-gazdasági életbe. Uzsoraügyleteikkel, egyes adók behajtásának monopóliumával hamarosan függésükbe vonták a kisparaszti termelők jelentős hányadát, s egyre inkább kivonták magukat a központi irányítás alól.
Mindezzel természetesen együtt járt létszámuk állandó növekedése. Ennek következtében a régi struktúrák bomlásnak indultak és szélesre tárultak a kapuk az állami szolgálat után áhítozó alsóbb néprétegek előtt. Már az 1606. évi Janicsár törvénykönyv arról panaszkodik, hogy a janicsárság utánpótlásának két bevált módszere, a gyermekadó és a janicsár gyerekek besorozása megszűnt, s a lepénzelt tisztek alkalmatlanok tömegével töltik fel az egységeket. A régi fegyelem és engedelmesség ezzel elenyészett, s bár fenntartásuk mind többe került, az „elit csapatok” egyre kevesebb eredményt mutattak fel. Nem hozta meg a remélt eredményt az sem, hogy mind nagyobb részüket tűzfegyverekkel szerelték fel.
Ezek a gondok – és különösen a tizenöt éves háború (1591–1606) első keserű tapasztalatai – arra késztették a vezetést, hogy a hadsereget egy újfajta zsoldossereggel próbálja ütőképessé tenni. Rendkívüli megbízottakat menesztettek a birodalomba pénzzel és zászlókkal, miközben a helyi tisztségviselők utasítást kaptak, hogy a hivatásos zsoldosok közül jelöljenek ki csapatparancsnokokat (bölükbasi), 26s föléjük egy vezetőt (bas bölükbasi). Ezek a megbízottal együtt bejárták az illető területet és önkénteseket toboroztak. Egy-egy zászló alá rendszerint 50 (néha 100) embert gyűjtöttek, akik felszerelkezésükre a központi pénzből mintegy 10 havi zsoldnak megfelelő összeget kaptak, és előre átadták nekik a szerződött időre járó illetményt és élelmezési pénzt. Ezek a – szekbánnak vagy szarudzsának nevezett – katonák egyaránt lehettek lovasok és gyalogosok, s legfőbb fegyverük a puska volt. A megbízatás lejártát a szultáni zászlók visszavonása jelezte.
Szekbánokban hosszú időn át bőséges volt a kínálat. A kóbor levendek (földjeiket elhagyó ráják) tömegei megélhetési forrást találtak a katonáskodásban. A baj akkor kezdődött, ha a hadjáratok befejezése után nem széledtek szét, s bandákba verődve a rájákon élősködtek. Megfékezésükre az állam többnyire a helyi kul egységeket vetette be, ami tartósan szembefordította egymással a birodalom két fő fegyveres erejét. A pasák és a bégek szintén megszervezték a maguk állandó szekbán csapatait, s bár ezáltal értékes katonaságot adtak a birodalomnak, az ellátásukra kivetett rendszeres sarcokkal óriási terheket raktak az adózók vállára.
A Köprülük restaurációja egy időre enyhített a hadsereg legégetőbb gondjain. Javarészt nekik köszönhető, hogy az oszmán hadsereg, noha 1683 óta számos súlyos kudarc érte, 1686 táján is talpon tudott maradni. Számszerű erejéről ugyan éppen ezekből az évekből kevés a pontos adat, de forrásaink megengednek néhány óvatos becslést.
Girardin portai francia követ feljegyzései szerint a birodalom 11 beglerbégsége 63 ezer szpáhit volt köteles hadba állítani, de az 1683 utáni ellenőrzések azt mutatják, hogy ennek csak mintegy harmada, 22 ezer fő jelentkezett rendszeresen. Korabeli rendeletek tanúsága szerint az arányon az sem javított, hogy a távolmaradókat birtokuk elvételével büntették.
Az 1666–1670-es évekből fennmaradt állami elszámolások szerint a janicsárok létszáma átlag 50 ezer körül mozgott, s ennek változó hányada a tartományi várakban teljesített szolgálatot (1666 elején 29 088 fő; 1669 közepén 14 379 fő, amiből Magyarországra 2521, ezen belül Budára 159, Újvárra 962, Váradra 622 jutott; 1670 nyarán 21 728 fő). Mindebből számunkra az 1669. évi adat a legbeszédesebb: a leghevesebb krétai harcok idején a várőrségek székvárosi janicsárállománya nem érte el a janicsárok összlétszámának egyharmadát sem. Ha ezt az arányt az 1680-as évekre is kivetítjük – ami talán még túlzott is, hiszen a birodalom egyszerre három fronton védekezett –, továbbá kortárs becslések alapján mintegy 10 ezerre tesszük azok számát, akik különböző címeken nem jelentek meg a hadban (és beszámítjuk a korábbi évek veszteségeit is), 1686 táján legfeljebb 20–25 ezer mozgósítható janicsárral számolhatunk. Harsányi Nagy Jakab török „tanítómestere” valószínűleg nem ok nélkül állította (1672), hogy 30–40 ezernél több janicsár a szultánnal sem vonul hadba, de ha ő nem megy, számuk alig éri el a 15 ezret.
Az udvari lovasságot Girardin 30 ezer főre teszi, megjegyezve, hogy ebből ténylegesen csak 12 ezer katonáskodik. A már említett 1666–1670-es összeírás 14 070 lovast regisztrál (ebből 6615 szpáhi és 5925 szilahtár), 1691-ben pedig 14 ezer körül mozgott a számuk. A szokásos távolmaradási arányokat figyelembe véve, 1686-ban sem állíthattak ki közülük többet 10–12 ezernél.
Az udvari zsoldosok egyéb fegyvernemeiről néhány 1687-ból származó zsoldlista tájékoztat bennünket. Ezek 4949 tüzért, 3503 fegyverkovácsot (beleértve a lőporkezelőket és a 21 bombakészítőt), 17 aknászt és 342–622 ágyúszekerészt sorolnak fel. Ha meg akarjuk kapni a fegyvernemek teljes létszámát, ehhez hozzá kellene számolnunk a várakban szolgáló hasonló alakulatokat (valószínűleg ezeket is beszámítva beszél Girardin 8 ezer fegyverkovácsról).
Az állandó fegyveres csapatokat ez idő tájt is kiegészítették toborzással. 1686 márciusában a nagyvezír csupán Edirnében 2 ezer önkéntest íratott össze, s Girardin szerint 1687-ben 4–5 ezer szekbánt fogadtak fel. (Ez a szám legalább megduplázandó, ha a katonai vezetők szekbánjait is beleszámítjuk.) Szükség esetén még meríthettek az udvartartás és a bürokrácia bőséges emberanyagából – 1685-ben még a díváni hivatalsegédeket is kirendelték Ruméliából –, s bár egyre kevésbé, de számíthattak a tatár segéderőkre is.
Több jel szerint 1686-ban a birodalom egykor végtelennek hitt erőforrásaiban már erős apadás állott be. Megkezdődtek a kényszertoborzások: a követjelentések szerint gyerekeket és boltosinasokat fogdostak össze katonának.
Amikor tehát Szulejmán nagyvezír 1686 nyarán Magyarországra érkezett, a birodalom 80–95 ezer főre tehető mozgó haderejéből – nem számítva itt természetesen a haditengerészetet – 40–45 ezer embert hozhatott magával. Ha ehhez hozzávesszük a budai védősereget – amit az 1685 elején Edirnéből idevezényelt 1373 fegyverkovács, 303 tüzér, a több ezer egyiptomi katona és más erősítések mintegy 10 ezer főre duzzasztottak –, az 1686. év döntő ütközetében – a bizonytalan létszámú és gyenge értékű tatár segédcsapatok nélkül – mintegy 50–55 ezer főnyi török sereg harcolhatott.
E haderő felszerelése és ellátása a kialakult gyakorlat szerint folyt. A központilag megállapított élelem- és takarmánymennyiség egy részét (főleg a gabonát és a zsiradékot) a vazallus államok szállították, a zömét azonban a ráják ún. rendkívüli hadiadójából biztosították, melyre ekkoriban szintén eltörölték a mentességeket. Ha az előirányzat elégtelennek bizonyult, a kincstár megbízottai leszorított áron való vásárlásokkal egészítették ki a liszt-, vaj-, élőállat-, kétszersült-, méz-, árpa-, széna- és tűzifakészleteket. Az 1685. évi adatokból úgy látszik, egy katonára naponta 60–65 dkg kenyeret és 25–27 dkg húst számítottak 27(ez egy 1664. évi adat szerint az akkori porció felét teszi ki), az igáslovak pedig naponta mintegy 6,5 kg árpát és 5,5–6 kg szénát kaptak. A begyűjtési nehézségek és a visszaélések miatt azonban gyakran ehhez sem tudtak hozzájutni. Az immár négy éve folyó háború a birodalom egész lakosságát kemény próbára tette. A gabonahiány állandósult, az árak egyre feljebb kúsztak, s ezen a központi árszabályozások sem segítettek.
Bár valamivel jobb volt a helyzet a hadfelszerelés terén, itt is sűrűsödtek a gondok. A tűzfegyverek és kellékeik előállítása mennyiségileg lépést tartott a szükségletekkel, az ólom, ón és a kén kivételével a fő nyersanyagok rendelkezésre álltak, az anatóliai réz- és a balkáni vasércbányák mellett működő öntőműhelyek tízezerszám küldték az ágyúgolyókat, az Isztambulban és más központokban felállított ágyúöntő műhelyek teljes erővel dolgoztak. (Egy későbbi, de jellemző adat: a területileg megfogyatkozott birodalom legfontosabb váraiban 1701-ben – egy nem teljes lista szerint – 1756 különböző űrméretű ágyút számoltak össze.) A kézigránátok és mozsárbombák öntését 1667-től külön alakulat végezte, az isztambuli, gallipoli, szíriai és egyiptomi lőporból minden frontra jutott. A minőség azonban már sok kívánnivalót hagyott maga után: az öntési hibák, a nem megfelelő kezelés és javítás, a nedves lőpor sok apróbb-nagyobb kudarcot okozott. Az állami puskagyártás termékeiről maguk a törökök is lesújtóan nyilatkoztak, s az állami monopólium ellenére virágzott az illegális gyártás és kereskedelem. Súlyos csapást jelentett, hogy éppen 1686-ra az európai vazallus államok engedetlensége miatt elmaradtak a szokásos lószállítások, ami a tüzérség vonóerejét erősen leapasztotta. A kincstár a hiányzó mennyiséget kénytelen volt a rájáktól beszedetni.
Nemcsak a tűzfegyverek előállítása, hanem alkalmazása is túl nagy feladat elé állította az oszmán hadsereget. Feladva a régi, kipróbált ék alakú hadrendet, éppen ezekben az években próbálkoztak a tűzfegyverek használatával, az Európában elterjedt vonalas harcrend elsajátításával. A kétsoros, ív alakú felállás azonban idegennek bizonyult a sereg számára, így az sorra szenvedte el a vereségeket.
Mindez erősen demoralizáló hatást gyakorolt az amúgy is agyonhajszolt katonákra, akik egyre jobban elégedetlenkedtek zsoldjuk rendszeres elmaradása miatt is. A kincstárra csak kevéssé számíthattak, mert az évek óta folyó háború soha nem látott mértékben felemésztette a tartalékokat. Szilahtár török krónikás szerint az 1685 végén letett Kara Ibrahim nagyvezír az 1684–85. évi hadjáratra csupán a belső kincstárból 354 millió akcsét költött. Szarhos (Részeges) Ahmed pasát 1685. december végén 32 millió akcséval küldték Belgrádba, de az igazi kiadások akkor kezdődtek, amikor Szulejmán nagyvezír tavasszal megkezdte serege összegyűjtését. Ezeknek az összegeknek tetemes részét természetesen a normális hadikiadásokon fölül kellett előteremteni, melyek békeidőben is a költségvetés több mint 70%-ára rúgtak.
A hiányt hiába próbálták rendkívüli intézkedésekkel – 1685 végén például szultáni arany- és ezüstedények beolvasztásával, elkobzásokkal – enyhíteni, mert ami megmaradt vagy amit elvontak a hadseregtől, azt a szultáni palota esztelen pazarlása nyelte el. A pénzhiány és a kényszer terjesztett el olyan meghökkentő megoldásokat, mint amikor a kincstár olyan feltételekkel fogadott fel zsoldosokat, hogy illetményük első részletét 1 évi szolgálat után fizeti ki. De ekkor már nem jártak jobban a sereg zömét kitevő, hagyományosan fizetett csapatok sem, ezek ugyanis 1687 őszén már 15 hónapja nem láttak zsoldot. Nem is tűrték tovább sanyarú helyzetüket és 1687 szeptemberében a péterváradi táborban fellázadtak. Szulejmán pasa nagyvezír meneküléssel még megmenthette a fejét – de csak egy időre: az eseményektől megrettent IV. Mehmed, Buda másik „felelőse”, trónja megtartásáért áldozatul dobta a lázadóknak. Nemsokára azonban maga is követte: 1687 novemberében letaszították trónjáról.
Budát nem lehetett büntetlenül elveszíteni...

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages