Felkészülés a háborúra
Felkészülés a háborúra
Az állandósult harcokban kimerült ellenfeleknek nyomós okuk volt a békekötésre, a drinápolyi egyezség mégis csak egy szerencsésen hosszúra nyúlt fegyverszünetnek tekinthető. Az iszlám jogfelfogás ugyanis elvi, ideológiai okokból nem ismerhette el a keresztényekkel kötött békét. A dzsihád, a hitetlenek elleni szent háború, a próféta hitének és törvényeinek állandó terjesztése ugyanis az iszlám állam és minden igazhitű alapvető kötelessége volt. A gyakorlat viszont nemegyszer kényszerítette arra az államot, hogy szüneteltesse a dzsihádot.
Az iszlám jogtudósok a gyakorlat és az elmélet ellentmondásának feloldására alakították ki a mudr (áltatás) fogalmát. Ennek értelmében kényszerű okokból lehetőség nyílt a keresztényekkel való időleges megegyezésekre, amelyeket azonban a törökök magukra nézve nem tartottak sem véglegesnek, sem kötelező érvényűnek. A saját jogértelmezésük szerint ezeket a szerződéseket a helyzettől függően bármikor felmondhatták. A drinápolyi „békét” is mindössze nyolc évre voltak hajlandók megkötni, azzal a kiegészítéssel, hogy lejártakor majd meg lehet hosszabbítani. A keresztény követség tagjai által készített békeokmány világos, részletező szövege viszont arra utal, hogy a küldöttség tagjai hittek vagy legalábbis hinni akartak abban, hogy egy körültekintően megfogalmazott szerződéssel valódi békét teremthetnek.
A „békeállapot” gyakorlata, a csendben, de szívósan folyó török terjeszkedés, a hódoltatások, a szüntelen portyák, várfoglalások 1577-re jelentősen közelebb hozták egymáshoz a fennálló jogállapot kétféle értelmezését. A Habsburg Birodalomnak a Haditanácsban megtestesülő legfelsőbb katonai vezetése ugyanis ekkor deklarálta hivatalosan az uralkodónak, hogy a törökkel nem lehetséges békében élni. De mivel nyílt háború viselésére a kereszténység erői még nem elégségesek, egy erős védelmi rendszer kiépítésével, valamint a hadügy, illetve az ahhoz kapcsolódó pénzügyi és államigazgatási szervek reformjával kell felkészülni a háborúra. A felismerést tettek követték. A hadszertárakban ezrével, tízezrével halmozták fel a fegyvereket. Nagy lendületet vettek a várépítések, jól-rosszul kiépült a végvidék katonai szervezetének, vezetésének, élelmezésének, felszerelésének rendszere is. A gyakorlati tapasztalatok alapján tisztázódtak és beidegződtek a törökök elleni harc taktikai fogásai. A Habsburg katonai vezetés tehát, miközben állandóan hangoztatta a béke fenntartásának szükségességét, „beásta magát” és felkészült a háborúra.
