A megélhetés kényszere
A megélhetés kényszere
A megegyezés azonban pontosan azt a két legfontosabb kérdést nem rendezte, amely a békés egymás mellett élés lehetőségének alapfeltétele lett volna. Nem tudták – mert nem is akarták – kijelölni a határokat, és nem tudtak – mert nem is akartak – megosztozni a végvárakat eltartó jobbágyokon. A magyar király és alattvalói – amint ez a békeokmány szövegéből is kiderül – nem mondtak le a hódoltsági területről húzott jövedelmeikről. A szultán alattvalói pedig a Csandarli Halil bég vezetésével 1545–46-ban készült adóösszeírások alapján igényt támasztottak olyan falvak, mezővárosok, városok adójára is, amelyekben legfeljebb fogolyként fordult meg török katona.
A két birodalom romló anyagi helyzete miatt a szemben álló védelmi rendszerek ereje, életképessége nem kis mértékben attól függött, hogy mekkora bevételre tudnak szert tenni a meghódoltatott, illetve megvédelmezendő területekről. A hétköznapok nyelvére lefordítva: a hetvenes évektől kezdve a török katonaságnak csak egy részét tudták készpénzzel fizetni, más részét ún. zsoldtímárral, javadalombirtokkal elégítették ki. Csak az volt a bökkenő, hogy e birtokoknak nem kis hányada a királyi Magyarország területén feküdt. Az állam ezzel indirekt módon rákényszerítette katonáit a keresztény területek hódoltatására – jóllehet az érvényben lévő fegyverszünet ezt tiltotta. De nem volt másképp ez a másik oldalon sem. A magyar királyok rendszeresen osztottak ki hűséges katonáik között olyan birtokokat és jövedelmeket, amelyek már régen a hódoltságban feküdtek. A katonák emellett, követve a törökök példáját, gyakran maguk is foglaltak falvakat a várakhoz. Mivel a szemben álló katonatömegek szociális helyzete egyformán rossz volt, minden talpalatnyi földért, minden adózó jobbágyért, minden lehetséges jövedelemért elkeseredetten küzdöttek.
A 16. század nyolcvanas éveinek végén a végvidékeket is elérte az árforradalom és az azzal járó világgazdasági recesszió hatása. Ennek következtében – holott pillanatnyilag még mindkét birodalomnak szüksége volt a békére – a gazdasági helyzet romlásával egyenes arányban növekedni kezdett a felek közötti katonai és politikai feszültség. A végvidékek fenntartásának pénzügyi alapjai gyakorlatilag mindkét oldalon összeomlottak. Az egyre inkább jövedelem nélkül maradó katonákat most már nem is annyira a zsákmányszerzés, mint inkább a megélhetés kényszere hajtotta tömegesen az ellenfél területére. A helyzet gyorsan romlott. Égetésre égetés, portyára ellenportya, a jobbágyok erőszakos kitelepítésére fogolyszedés volt a válasz.
1590-ben az Oszmán Birodalom befejezte a perzsa háborút. A budai törökök féktelen örömmel, tűzijátékkal, üdvlövésekkel ünnepelték a hírt, mintha pontosan tudták volna, hogy elérkezett a visszavágás, a háború ideje. Valamit bizonyára jól sejtettek, hiszen a következő esztendőben az érvényben lévő szerződés és a diplomaták erőfeszítései ellenére kezdetét vette a 15 éves háború.
A drinápolyi béke politikai értékét egyébként mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a megegyezés határvidéket illető pontjai közül egyetlenegy sem akadt, amelyet a felek folyamatosan és kölcsönösen meg ne sértettek volna. Hogy a hadjáratoktól mentes „békeidőszak” ilyen hosszúra nyúlt, az nem a szerződésnek vagy a politikusok ügyességének, hanem az egy ideig kedvezően alakuló gazdasági folyamatoknak és a törökök más irányú katonai lekötöttségének volt köszönhető.
