A kovácsmesterség, mint a legősibbek egyike, kiemelkedő szerepet kapott a várbeli hadiüzem működtetésében. Utalnék itt mindarra, amit korábban a vasról, s annak széleskörű jelenlétéről mondottam. A kovácsok kiterjedt tevékenységét az is mutatja, hogy messze a legnagyobb számú szerszámmal rendelkeztek, hiszen a sok, eltérő jellegű munkát másképp nem végezhették volna el.
A kovácsok korabeli szerszámkészletének alapvető darabjai azonosak a ma, vagy a közelmúltban használtakkal: tűzhely, fújtató, üllő, üllőbetétek, alakszerek, kalapácsok, fogók, reszelők, fúrók, hidegvágók, lyukasztók, valamint a tűz igazítására szolgáló szerszámok. Gépeket viszont aligha használtak, legfeljebb a nagyobb, víz mellett fekvő műhelyekben dolgoztak víz hajtotta nagykalapáccsal vagy fújtatóval, miként azt például a kassai hadszertár esetében erősen valószínűsíthető. A kovácsok rendszerint maguk készítették szerszámaikat, amelyeket alkalmanként az esedékes feladatnak megfelelően módosítottak.
A kovácsműhely talán legfontosabb része a tűzhely. Erről ugyan a források konkrétan nem beszélnek, de néhányszor említik a száklyavasat, amely a fújtatóból a tűztérbe érkező levegő mennyiségét szabályozta. A tűz megfelelő igazítása nagyon lényeges volt az anyag megfelelő módon történő hevítése szempontjából, ezért az ehhez szükséges eszközök, az ún. tűzszerszámok is gyakorta szerepeltek a leltárakban: a horgasvas, a kohónyárs vagy tűzpiszkáló, a kohó- vagy tüzilapát, a szénlocsoló pamacs.
A fémet az üllőn dolgozták meg, amely minden műhelyben helyet kapott, olykor több is. A szintén gyakori szarvasüllő a „rendes” kovácsüllőnél kisebb, ennek megfelelő mélyedésébe állított, gyűrűk, karikák, láncszemek készítéséhez való segédeszköz, bár a kovácsüllő hegyes vége is alkalmas erre. A várakban ugyanis nagymennyiségű különféle láncot és karikát használtak, különösen az (ágyú)vontatásnál, az emelőeszközöknél, és nem utolsó sorban a kutaknál. A fém durva megmunkálását a legnagyobb méretű kalapácsokkal (pöröly, öregverő, ráverő), a kisebb alakításokat pedig a félkézkalapáccsal végezték, de mellettük még más fajtákat is használtak, pl. a szegek kialakítására. Nem igazi kalapácsok, de formai okok miatt ide sorolják az üttetőkalapácsokat (pl. nyelesvágók). Ezeket hosszú nyelüknél fogva rátartják az anyagra, a másik kézben levő kalapáccsal pedig a üttetőkalapács fejét ütik, így az annak éle, hegye alá helyezett fémet a két szerszámmal együttesen alakítják, vágják, lyukasztják. Ílymódon kisebb fémtárgyakat pontosan a kívánt alakúra lehetett formálni, szabni. Ugyanezen célra szolgálnak az üllőbetétek (steklik), amelyeket hegyükkel, élükkel felfelé az üllőben kialakított négyszegletes lyukba helyeznek, ráteszik a fémet, amelyet felülről ütnek a kalapáccsal. A kovács másik alapszerszáma a fogó. Sajnos, a források ritkán közlik, mely fajtáról van szó, pedig ez igencsak fontos lenne alapkérdésem megválaszolásához. Név szerint csupán a tüzi-, az abroncs-, a csap- és a lemezfogót említik, jóllehet tucatnyi másféle kell a kovácsoláshoz, hiszen a munkadarabot a tűzben tartani, onnan kivenni, megmunkálás közben biztosan fogni csak a megfelelő kialakítású fogóval lehetséges. Hogy a kovácsok egyik legfontosabb feladata a különféle, a fatárgyak védelmére szolgáló vasalások, főként az ágyúk és szekerek kerekére húzott ráfok készítése volt, azt igazolja a nagyszámú lyukasztóeszköz, lyukütő, amelyekkel a szegek helyét készítették el, továbbá a felhúzandó ráf megtartására szolgáló, már említett abroncsfogó. A kerékagyba beütött vas kerékpuska helyének kialakításához külön vésőt tartottak, vagyis némi famunkát is végeztek. Gyakori a szeg készítésére szolgáló szegfejező, ami érthető, hiszen a csapolás mellett a faanyagok másik alapvető kötésmódja a szegelés, a fémeknél a kovácshegesztés mellett a szegecselés volt. Ez a szerszám szintén egy üllőbetét, amelynek megfelelő formájú furatába beledugták az előre leszabott vasdarabot, majd szó szerint beleverték a formába, miközben a furat felső, kiszélesedő részében a szegfej is kialakult. Csak a rend kedvéért sorolom fel az egyes fajtákat: ágyúhoz és szekérhez való keréktalpszeg és tengelyvégszeg, böröckszeg, rúdvégszeg, derékszeg, az építkezéseknél használt zsindely-, léc-, szarufa- és hídszeg, azután patkószeg, végül a külön a tüzes szerszámokba, illetve a vassulyomhoz való szegek. A fém finomabb megmunkálását a kovácsok reszelővel végezték, de ebből, és a munkadarab rögzítésére szolgáló satuból csak keveset találunk a leltárakban.
Közismert továbbá, hogy a kovácsmestereknek érteniük kellett a lovak gyógyításához, minthogy ők patkolták a lovakat. Emellett a beteg, sérült állatok lábára megfelelő formájú gyógypatkót kellett felszegelni. Ennek megfelelően a patkolószerszámok is fellelhetőek a leltárakban, ámbár csak kilenc várban találkozunk velük. Pedig szinte bizonyosra vehető, hogy a többi kovács is folytatott ilyen tevékenységet. A már kész patkók mellett a teljes szerszámkészletet megtaláljuk: a patkó készítésekor a szegárok kialakítására használt árkolókalapácsot, a lyukasztókat, a pata igazítására szolgáló patareszelőt, patafaragó kést, talpkiszedő kést, illetve a patkó felverésére való patkolókalapácsot, a patkószegeket, fogókat. Hogy gyógyító tevékenységük valóban szélesebb körű lehetett az egyszerű patkolásnál, az a fogak vizsgálatához használt eszközök mutatják.