6.1 A tüzes szerszámok fajtái
Az említett négy csoportból egyértelműen a második a leggyakoribb, legelterjedtebb. Összesen 86 leltárban fordultak elő ilyen edénybe, golyóba, zsákba töltött robbanóeszközök, egy nagyságrenddel nagyobb mennyiségben, mint az összes többi fajta. Népszerűségüket valószínűleg egyszerű szerkezetüknek, és ehhez képest jelentős hatásfokuknak lehet tulajdonítani. E csoporthoz tartozott a tüzes csupor, a tüzes fazék, a tüzes korsó, a kézigránát, a tüzes golyó, a lőporos zsák, és valószínűleg a tüzes lapta is.
Gyanítom, hogy a tüzes csupor, a tüzes fazék és a tüzes korsó lényegileg azonos eszközt takar. Az elnevezést legfeljebb az edény formája, anyaga befolyásolta. Erre utalnak a vagylagos meghatározások is, illetve az, hogy a német leltárak egy kivétellel csak a Sturmhäferlt ismerik. Szerkezetük lényegében megegyezik a kézigránátokéval. Töltetük a leltárak szerint leggyakrabban lőpor, vagy szurok, de Gyulán, 1563-ban „mit khalch, Aschen vnd LembEisen Angefult” tüzes csuprokat írtak össze. A hatás fokozása véget építettek beléjük, és általában a tüzes szerszámokba ún. aprópuskákat. Ez egy néhány centiméter hosszú, alul zárt vascsövecske, amelyet lőporral, golyóval töltöttek meg, mint a puskát. Elsütését az alján fúrt gyúlyukon keresztül a tüzes szerszám berobbanó töltete végezte. Hasonló célt szolgált a Keszőn leltárba vett „Olla testacea mediocris repleta ferreis segminibus” is, amelynek repeszhatású töltete zárt tömeg ellen igencsak hatásos lehetett.
A lőporos zacskó nem túl gyakori a leltárakban, ráadásul egy olyan bejegyzésről, hogy „Pornak ualo Saczkok”, általában csak a szövegkörnyezet alapján lehet eldönteni, hogy tárolóeszközről vagy tüzes szerszámról van-e szó. Egyedül Várad 1604. évi inventáriumában vettek leltárba egy majd háromezres tételt.
A kézigránát csak a 17. századi, főként a századvégi leltárakban szerepelt, noha bizonyos, hogy a hasonló szerkezetet korábban is használtak. Alapvetően egy lőporral töltött vas-, réz-, cserép- vagy üveggolyóról van szó, amelynek a robbanáskor darabokra szakadó köpenye nagy pusztítást tudott okozni. A kézigránátokat már gyújtószerkezettel is készítették, amelyet gyújtócsőnek (Brandrohr) neveztek.
A felsoroltak közül a tüzes lapta mibenléte a legkevésbé bizonyos, jóllehet a köztudatban, főként az Egri csillagoknak köszönhetően, ez a legismertebb tüzes szerszám. Alakjára a lapta–labda elnevezés utal, s ezt megerősíti egy magyarázattal ellátott bejegyzés is: „Pila Sew sphericum Jgnitum, wulgo Thyzes Lapta vocata ...”. Ugyanakkor számos olyan forráshellyel találkozunk, ahol más típusú tüzes szerszámot neveztek, többször vagylagosan is, laptának. Ezek alapján elképzelhető, hogy a lapta általánosabb értelmű elnevezés. Feltűnő továbbá, hogy a latin nyelvű leltárak is a sokszor lapta szót használják, németül pedig a tüzes laptával szó szerinti értelemben leginkább azonosítható Feuerball mindössze egyszer, Eger 1690. évi leltárában fordult elő. A laptákról is többször írják, hogy szurokkal, kénnel töltöttek.
Gyakori a „Nyl vassw”, „Zigonios”, „Nyilas” lapta. Kalmár véleménye szerint az efféle vastüskéknek kettős feladata volt: becsapódáskor megtartották a lövedéket a célponton, felrobbanva pedig a szétrepülő tüskék súlyos sebeket okoztak. Magam úgy gondolom, hogy az előbbi a kézzel hajított tüzes szerszámok esetében a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Ha ugyanis a védők dobják a támadók közé, ott nem sok olyan szilárd tárgyat találtak, amelyen fennakadhatott volna, talán csak a védőtetők. Ám hogy bármit eltaláljanak, ahhoz célozni kellett, amihez viszont ki kellett volna emelkedni a fal fedezékéből. Ez pedig életveszélyes volt, és nézetem szerint szükségtelen is, hiszen elegendő volt csupán a rohamozó tömeget eltalálni, hogy a pusztító hatás érvényesüljön, ezt pedig szinte vaktában is megtehették. Ha pedig a támadónak kellett volna roham közben ilyen eszközt a védőkre dobni, ahhoz nagyon közel kellett volna menni, ami a védők folyamatos tüzelése közben megint csak bajos lehetett. Ha végiggondoljuk a Kelenik József által plasztikusan lefestett körülményeket, kétlem, hogy ilyesmi bárkinek eszébe jutott volna.
A tüzes laptához hasonló, esetleg azzal azonos eszköz a tüzes golyó. A leírások szerint valamiféle kötéllel körülkötözött, lőporral töltött szerkezet (zsák) lehetett, amelybe aprópuskákat is tettek. Hasonlót ír le Dilich, Elrich, Furttenbach és Ufano.
A tüzes szerszámok között a második legnagyobb a tüzes karika, a tüzes koszorú és a tüzes kalács alkotta csoport. Külső formájukat itt is nevük adja meg, ám szerkezetükre nézvést csupán néhány bejegyzést találunk. Ezek szerint a tüzes karika „ex funiculis sulfure, puluere et pice confecti”, mint ahogy másutt is e három anyag szerepel a töltetek listáján. A szurokkal töltött vagy abba mártott példányok gyakran szurkos karikaként vagy szurkos koszorúként kerültek a leltárakba. Ezen eszközöknél is használták a hatás fokozására az aprópuskákat és a töltetbe helyezett golyókat. Ez esetben is feltételezhető a három eszköz azonossága, már csak azért is, mert csupán néhány alkalommal szerepelnek egyazon inventáriumban. Ugyanakkor a tüzes karika és a tüzes koszorú latin és német nevei elég jól elkülönülnek egymástól (l. a 7. sz. mellékletben az Inventáriumszótárat), a tüzes kalácsot viszont csak a magyar nyelvű leltárakban találunk.
A harmadik csoport, mint mondottam, a nyélre, rúdra szerelt robbanóeszközökből áll. Ide sorolható a hajnalcsillag, a tüzes dárda és a tüzes lándzsa, valamint a tüzes furkó és a tüzes buzogány. Az előbbi három többé-kevésbé azonos típusú eszköz: egy vasalt végű botra, vagy rossz dárdára, lándzsára, közvetlenül a fémcsúcs alá, egy robbanóanyaggal és aprópuskával töltött zsákot erősítettek. A tüzes furkó és a tüzes buzogány sem tért el jelentősen egymástól, mivel mindkettő egy hosszabb nyélre erősített, robbanóeleggyel, aprópuskával töltött, nyilakkal tűzdelt fejből állt.
A tüzes bot esetében nem egyértelmű a helyzet, mivel úgy tűnik, hogy neve ellenére sem bizonyos a szerkezete. A bejegyzések egy részéből persze arra lehet következtetni, hogy az imént bemutatottak valamelyik típusához hasonlított, lévén egy botra szerelt tüzes szerszámról szó. Siemienowicznak a tüzes botról (latinul a leltárak szerint baculus ignitus) szóló latin nyelvű leírása azonban teljesen más eszközt tár elénk: eszerint végüknél összefogott csövek, amelyek begyújtásuk után égő anyagot lövellnek ki, miközben középpontjuk körül forogva repülnek. Más néven az inventáriumokban is szerepelnek ilyen jellegű eszközök: „Fabol czinalt, ostromra ki hanio, Twzes czeöueök, porral, goliobissal rakattak N 76”. Továbbá, ugyanerre emlékeztet a „pumpu” néven emlegetett tüzes szerszám leírása is, amelyet Kalmár valamiféle folyékony, éghető anyagokat lövő fegyverként értelmezett (tkp. egy korabeli lángszóróként).
A negyedik csoportba a tüzes nyilat lehet sorolni. Bár az íj és a számszeríj is elavult fegyvernek tekintendő a tárgyalt időszakban, erre a célra azonban kitűnően megfelelt, és kézenfekvő megoldást jelentett a korábban már említett problémára, a hatótávolság növelésére. Erre utal az is, hogy sok leltárban megtalálható, igaz, nem túl nagy számban. Arra nézve, hogy nem a korábbi időkből megőrzött fegyverről van szó, bizonyítékot szolgáltat Győr 1557. évi leltára, ahol az előző évben készült darabokat említenek. A tüzes nyílat mindkét íjtípussal használták, vesszője viszont erősebb volt a szokásosnál, s hegye alá egy kis zsákocskát erősítettek, a szokásos módon töltve.
A felsoroltak mellett megemlítendő még a petárda, amely igen ritka, feltehetően azért, mert az valójában támadó eszköz, így a várvédelemben nem sok hasznát vették.
Néhány alkalommal nem a harchoz, hanem a mulatozáshoz kapcsolódó tüzes szerszámok is előkerültek. Kassán tüzes kereket, Patakon tüzes rakétát és tüzijátékot írtak össze.