Resümé
Resümé
A török hódoltság történetével foglalkozó szakirodalom a végvári rendszert eddig csupán várak, palánkok, őrházak vonalba rendezett épülethalmazának tekintette. A történeti ökológiai kutatások azonban bizonyították, hogy a védelmi rendszer alapját nem a várak, hanem a természeti akadályok, és ezen belül is elsősorban a vizek alkották. A török elleni védelem rendszerét kidolgozó 1577-es haditanácskozás a természetföldrajzi körülményekhez igazodva alakította át a várrendszert. Ebben a hálózatban Tata, mint egy kiterjedt mocsársáv legfontosabb átkelőhelye igen fontos szerepet kapott. Esztergomból kiválóút vezetett a Duna partján, csakhogy ez az út Almás falunál megtört, hiszen innen egészen Szőnyig a Duna árterülete húzódott. Magasabb vízállásnál Füzitő szigetként emelkedett ki a vízből, és az ár egészen Naszályig feljött. Ilyenkor mind a tatai tóból lefolyó, mind pedig a várostól északra eredő forrásokból és patakokból származó víz szétterült a völgyben. A bővizű Által ér, a források és a völgybe lefutó patakok akkor is fenntartották a mocsarat, ha a Duna áradása visszahúzódott. A Tatától a Dunáig húzódó mély mocsáron még a XVIII. század hatvanas éveiben is csak egyetlen helyen, Tatánál lehetett átkelni. A tatai vár hadászati jelentősége a 15 éves háború idején jelentősen megnövekedett, hiszen a szembenálló felek számára oly fontos dunai viziút biztosításához és ellenőrzéséhez erre a várra is szükség volt.
