TATA HELYE ÉS SZEREPE A VÉGVÁRI RENDSZERBEN A XVI. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN
45KELENIK JÓZSEF: TATA HELYE ÉS SZEREPE A VÉGVÁRI RENDSZERBEN A XVI. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN
In: Annales Tataiensis I. Tata, 1998.
A török hódoltság történetével foglalkozó szakirodalom, a különféle összefoglalások, az olvasmányos, népszerűsítő írások a végvári rendszert csupán mint várak, palánkok, őrházak vonalba, vonalakba rendezett épülethalmazának tekintették. A történeti ökológiai kutatások újraindulását követően azonban kezd egyre bizonyosabbá és bizonyíthatóbbá válni, hogy a végvárrendszerrel foglalkozó szakirodalom néha bizony épp a legfontosabbat, nevezetesen a rendszert létrehozó rendező elvet nem ismeri kellőképpen.
Pedig ennek a csaknem mindent eldöntő, meghatározó rendező elvnek, a természetföldrajzi adottságoknak részletes ismerete nélkül nem lehet sem megérteni, sem nyomon követni a várrendszer kialakulását és változásait.1
1 A várrendszer természetföldrajzi viszonyaira vonatkozó kutatásokat az Országos Tudományos Kutatási Alap T 19789. számú pályázatának támogatásával végeztük.
A várrendszer ugyanis élt, mozgott. A törököt követve – mint egy gigantikus falósejt – hol előrenyomult, hol visszahúzódott. Tucatszám – és történelmi léptékkel mérve – hihetetlen gyorsasággal tűntek fel és tűntek el a kisebb-nagyobb várak, palánkok, őrhelyek. A várhálózat egy akcióra, reakcióra képes, mobil rendszer volt. A változás helyét, irányát, mértékét azonban végső soron mindig egy viszonylag stabil, mozdulatlan elem – a növényzet, a domborzat és a vizek – állapota határozta meg.
Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy természetesen nem tekintjük és nem is tekinthetjük a természeti adottságokat merev, mozdulatlan megváltoztathatatlan egységnek. Csupán arról van szó, hogy a háborús viszonyok miatt, a kor technikai színvonalán, az adott klimatikus viszonyok mellett nem volt lehetőség a természeti környezet átalakítására, csak a felhasználására.
A korszak írott forrásait – az útibeszámolókat, katonai felméréseket, hadijelentéseket stb. – tanulmányozva szembeötlő, hogy a kor emberének mozgását milyen hihetetlenül szűk korlátok közé szorították az akadálytalanul szétterülő vizek. A hegyeket meg lehetett mászni, az erdőkön, ha üggyel bajjal is, de még egy lovas ember is át tudott vergődni, de a szétfutó, nagy tömegű vízzel szemben – gátak, csatornák híján – a kor embere tehetetlen volt.
A XVI. század második felét is magába foglaló ún. kis jégkorszak idején a jelenleginél sokkal hűvösebb, csapadékosabb volt az időjárás. A bőséges esők, 46kiadós havazások következtében az átlagos vízszint a mainál lényegesen magasabb volt. Mivel gátak nem akadályozták, csatornák nem vezették el a völgyekben összegyűlő vizeket, szinte minden természetes mélyedés, náddal, sással benőtt sekély, de átlábolhatatlan „vizesárokká” változott.
Ezekben a völgyekben mivel a vizek szintje állandóan változott, a helyzet áttekinthetetlen és kiszámíthatatlan volt. Nagy nyílt vízfelületek váltakoztak ismeretlen mélységű nádasokkal, szittyós, süppedékes zsombékosokkal, amelyekben megjelenésük látszólagos különbsége ellenére is volt egy közös vonás: lovastul is képesek voltak elnyelni az óvatlan utazót.
A végvárvonal helyét így valójában nem a katonák, nem a Haditanács urai, hanem a természetes védelmi vonalat alkotó folyó- és patakvölgyek, mocsarak, illetve a rajtuk átvezető utak, hidak, átkelőhelyek határozták meg.
A természeti adottságok azonban önmagukban nem képeztek leküzdhetetlen akadályt. A vizek nyújtotta biztonság csak viszonylagos volt, hiszen például egy-egy folyó csak addig védte a mögé húzódót, amíg az védelmezte a folyót. 2
2 Kiváló példákat találhatunk erre vonatkozóan a Rába mellékén. Vas vármegye közgyűlései több határozatban rendelték el a folyópart megerősítését. Ahol is „.... ahogyan a szükség megköveteli, fákat vágnak ki, árkokat ásnak és palánkokat építenek, vagy esetleg csatorna ásásával a folyó medrét is máshová terelik. „ 719-es regeszta. Tóth Péter : Vas vármegye közgyjegyzregesztái I. 1595-1600. Vas megyei levéltári füzetek 2. Hely nélkül, 1989.
A török elleni védelmi rendszer megalkotóinak igazi érdeme az, hogy felismerték a vizekben rejlő korlátlan lehetőségeket.
Ehhez a feltételeket az 1568-as drinápolyi békekötés teremtette meg. Ezt követően ugyanis a törökkel szembeni korábbi kapkodást, ad hoc jellegű ellenállást felváltotta a tartós és szilárd védelemre való berendezkedés koncepciója. Még folytak a béketárgyalások amikor megkezdődött azoknak a bizottságoknak – comissioknak – összeállítása, amelyek azt kapták feladatul, hogy egy-egy határterületen felmérjék a védelem lehetőségeit. Végigjárták a környéket, megszemlélték az utakat, hidakat, átkelőhelyeket. Megmérték a folyók, patakok mélységét, kikérdezték a helyi lakosokat az időjárásról, a vízhozamokról, malmokról. Megvizsgálták a rendelkezésre álló erődítményeket és egyben helyet kerestek a határ védelmét biztosabbá tevőúj őrhelyek számára. Tapasztalataikat és javaslataikat azután írásban összefoglalva az Udvari Haditanács elé terjesztették. 1568-1576 között neves olasz mérnökökből, építőmesterekből, tapasztalt veterán katonákból, élelmezési biztosokból, közigazgatási szakemberekből álló küldöttségek járták az országot.3
3 Miről is többek között a következő iratokból értesülhetünk Haus- Hof- und Staatsarchiv, Kriegsarchiv Hofkriegsrat Akten Expedit 1579. july. 1., illetve Registratur 1579.jun.2.
A közel egy évtizedig halmozódó hatalmas tömegű információ elemzését követően az 1576-77-ik évi nagy haditanácskozás kodifikálta a magyarországi védelmi rendszer felépítésének és működésének elveit. 4
4 Ezeket vázlatosan áttekintette Kelenik József: A hadügyi forradalom és jelenségei Európában és a Magyar Királyságban a XVI. század második felében című írása. Studia Agriensia 17, 27-39.o. Eger, 1997.
47A védelem irányításának adminisztratív egységei a nagy földrajzi régiók szerint elkülönülő ún. végvidéki főkapitányságok voltak. Ezek kialakításában bizonyos szervezési irányítási szempontok is szerepet játszottak. A főkapitányságokat alkotó kisebb egységeknek, a várkörzeteknek, kialakulásában viszont már egyértelműen a természetföldrajzi körülmények voltak meghatározóak. A rendező elv mind a kanizsa-bajcsavári, mind a győri, mind az érsekújvári központú alsó-magyarországi, mind pedig a Kassáról igazgatott felső-magyarországi végvidéki főkapitányság esetében azonos volt : s ez nem más mint a vízrajz. Kanizsa alá rendelt kisebb várak a Zalát a Murával összekötő Kanizsa patak mocsaras völgyét védelmezték. Komárvár (Kiskomárom) a Kisbalaton átjáróit állta el, Zalavár, Szentgrót, Egerszeg a Zala vonalát, Szentgotthárd, Körmend, Sárvár és egy sor kisebb őrhely a Csörnöc és a Rába által képzett mocsársávot biztosította. Győr, Komárom a Duna, Érsekújvár a Nyitra, Kassa a Hernád völgyét zárta el. De a nagy Tiszántúli várak Kálló, Ecsed, Szatmár is mind valamilyen víz, mocsár védelmébe húzódtak és egyben annak védelmére szolgáltak.
Pontosan ez volt a helyzet a győri főkapitánysághoz tartozó Tatával is. Jóllehet ma már – több mint 2oo év csatornázási és lecsapolási munkái után – nehéz elképzelni ugyan de Tata a XVI-XVII. században egy kiterjedt mocsársáv legfontosabb, ha nem egyetlen átkelőhelye volt.5
5 Tata történeti földrajzi környezetének bemutatásához a következő térképeket használtuk fel: az I. katonai felmérés szelvényei közül Colonna XI. Sectio 18-19, a II. katonai felmérés szelvényei közül Colonna XXIX, Sectio 49., Umgebeung von Totis M1:57600 Wien, 1874. Hadtörténelmi Térképtár G.I.h.671., Komárom megye 1:144000, Wien, 1869. Hadtörténelmi Térképtár B.IX.a.1838., Komárom vármegye közigazgatási és földmívelési térképe Budapest, 1912. Hadtörténelmi Térképtár B. IX. a. 1846.
Mint azt már említettük, a korban az erdők, a mocsarak és kis számú használható út miatt a hadak, de még a nagyobb lovascsapatok mozgása is erősen korlátozott volt. Jóformán csak azok az utak voltak járhatóak, amelyek magasabb helyen feküdtek és olyan talajon vezettek, amely a csapadékot gyorsan elvezette s nem ázott fel. Az ilyen utak – ritkaságuk miatt – hihetetlen fontosságra tettek szert. Megtartásuk, elzárásuk, vagy elvesztésük megpecsételhette egy-egy országrésznyi terület sorsát.
A török korszakkal foglalkozók előtt közismert, a Duna völgyének szerepe. A folyó részben vízi útként, részben pedig a partján futó utak miatt az ország közlekedésének tengelye volt. A török kézen lévő Esztergomból is kiváló út vezetett a Duna partján a keresztény területek felé. Csakhogy ez az út Almás falunál megtört. Innentől ugyanis Szőnyig a Duna árterülete húzódott. Magasabb vízállásnál Füzitő szigetként emelkedett ki a vízből, és az ár egészen Naszályig feljött. Ilyenkor mind a tatai tóból lefolyó, mind pedig a várostól északra eredő forrásokból és patakokból származó víz szétterült a völgyben. A bővizű Által ér, a források és a völgybe lefutó patakok 48akkor is fenntartották a mocsarat, ha a Duna áradása visszahúzódott. A Tatától a Dunáig húzódó mély mocsáron még a XVIII. század hatvanas éveiben is csak egyetlen helyen, Tatánál lehetett átkelni. Almás falutól az eddig a Duna partján futó út az Almáshegy peremén hirtelen délre kanyarodott, Tatánál áthaladt a mocsáron, s aztán csillagszerűen szerteágazott. Északnyugat felé Komáromba, nyugatra Győrbe, délkeletre pedig a fontos bánhidai (tatabányai) átkelőhöz lehetett eljutni. 6
6 A mocsár ábrázolását lásd Hadtörténelmi Térképtárban található B. IX. c. 715. jelzetű kéziratos térképen. Mappa von den grossen Morast wie selber situiret von Tottis bis Almas, und von der andern Seiten , an dem Szonyer Hotter, der Inhalt des Morasts ertragt in Almaser Hotter 1305483 Quadrat Kalffter. Oder auf 3263 Brespurger Metzen Anbau. In der Tottiser Herrschafft ertragt 1497948 Quadrat Klaffter oder 3744 Brespurger Metzen Anbau zusamen 7088 Mötzen ertragt. 1746.
Ez utóbbi szintén nagy fontosságú közlekedési csomópont volt. A budai törökök nyugati irányú mozgását a Dunazug-hegység (Budai- Visegrádi-hegység, Gerecse) tömbje lezárta. A keresztény területek felé vezető legjobb és legrövidebb út a Vértest a Gerecsétől elválasztó Tatai-árkon keresztül vezetett. Bánhidánál azonban ennek az amúgy kiválóan használható útnak át kellett haladnia az Által ér patak mocsaras völgyén.
A Mórtól északra eredő Által ér patak a Vértes hegység nyugati oldalán, a hegységgel párhuzamosan folyik. A Tatai-ároknál, Bánhidánál viszont északnyugatra kanyarodik. Mivel az Által ér a Vértes és a Bársonyos közötti természetes völgyben folyik, ő a terület legjelentősebb vízgyűjtője. Nem csupán a Vértesből lefutó vizeket, hanem a Bársonyos dombság patakjainak egy részét is magába fogadja. Ez az átlag 2oo-25o méter széles, mocsaras völgy képezhette a hódoltság nyugati katonai határát, amelyen csak Bánhidánál, illetve Tatánál lehetett átkelni. A mocsár Bánhidánál meglehetősen széles és mély lehetett, mert amint Istvánffy említi 1594-ben a török hadaknak hidat kellett itt verniük, hogy a völgy másik oldalára átkelve bekeríthessék Tatát. A mocsár tehát itt valóban egy tatai kitérőre kényszerítette a nyugat felé igyekvőket. (Egy-egy jó vezetővel rendelkező kisebb portyázó csapat persze átjuthatott Bánhidánál, de az általában igen sürgős visszautat már könnyen elállhatták a tataiak.)
Merthogy Tata a XVI. század utolsó harmadának idézőjelben vett békeidőszakában elsősorban nem mint erőd, hanem mint határőrs funkcionált. A drinápolyi béke csak a nyílt háborúnak vetett véget, de nem tisztázta sem a határokat, sem a vitatott területeken élő alattvalók helyzetét. A határok bizonytalansága és összemosódása miatt egy sajátos és meglehetősen sok összecsapásra okot adó, kényes katonai helyzet alakult ki. Mind a törökök, mind a keresztények rendelkeztek egy-egy olyan palánkokkal, őrházakkal jól biztosított területtel, amelyen belül katonai szupremációjuk megkérdőjelezhetetlen volt. ( A törököknél ezt a vonalat a Visegrád, Vörösvár, Vál, Zsámbék palánksor jelölte. ) Ezen zónák 49között viszont ott feküdt a egy meglehetősen széles, bizonytalan jogi és katonai státusú sáv, amire mind a török mind a magyar oldal igényt tartott. Egyiknek sem volt viszont elegendő ereje ahhoz, hogy a másikat kiszorítva egyedül birtokolja a területet. Esetünkben, bár a török katonai fennhatóság csak a Vértesig ért, hódolt falvak még messze Tata mögött is voltak. A keresztény oldal katonai határa viszont valahol a hódolt területek közepén, az Által ér völgyénél húzódott. Ennek a legkülső határövnek volt szószerinti véghelye a XVI. század utolsó harmadában Tata.
Az 1568 után meginduló építkezések egyértelműen bizonyítják, hogy az adott politikai-katonai helyzetben a Haditanács fontosnak tartotta a tatai vár megerősítését és megtartását, jóllehet Orban Süess 1577. évi építési jelentése többször is leszögezi, hogy Tata a közeli magaslat, illetve a vár szűk volta miatt nem alkalmas arra, hogy nagyobb ostromnak ellenálljon.7 Pedig erre az 1591-ben kirobbanó 15 éves háború időszakában ugyancsak gyakran sor került.
7 A jelentést Kárffy Ödön tette közzé a Hadtörténelmi Közlemények 1918-as számában.
A hosszú háború idején a harc egyértelműen az olyan nagy, hadászati jelentőségű erődökért folyt mint Győr, Komárom, Esztergom, Buda, Eger. A kisebb erősségek ostromai, a nyílt ütközetek csak mint az ezekért folyó küzdelem részei jöhettek számításba. Ennek ellenére a tatai vár hadászati jelentősége – Komárom, Győr valamint a dunai főközlekedési út elzárása miatt – a 15 éves háború idején jelentősen megnövekedett. 1594-ben Esztergom keresztény ostromát követően a török katonai vezetés Budát és az utánpótlás szállításának egyetlen lehetséges útvonalát, a Dunát féltve, megtámadta Győrt. A felvonuláshoz azonban, mivel Budáról erre vezet a legrövidebb út, mindenképpen el kellett foglalnia Tatát.
1595-ben Esztergom és Visegrád keresztény kézre kerülése után Tata ismét nagyot nőtt a török szemében, hiszen Győrt immár az egyetlen vékony köldökzsinór, a Bánhidánál áthaladó szárazföldi út kötötte Budához.
1595 és 1597 között a figyelem a Dunántúlról kelet felé fordult. Erdély, Moldva, Havasalföld és a Habsburgok törökellenes szövetsége nyomán a hadműveletek súlya áttevődött az Al-Duna vidékére. Mihály vajda felléptével a dunai felvonulási út és a magyarországi vilajetek élelmezése szempontjából nélkülözhetetlen élelmezési bázis került veszélybe. Az újabb kutatások szerint igen valószínű, hogy a szultán 1596-os hadjáratának célja Erdély és a Habsburgok közötti szövetség megbontása volt. Hatvan elfoglalása után azonban, mivel a keresztény hadak következő célpontja Szolnok 50lett volna, a szultáni tanács Eger megtámadása mellett döntött. E fontos vár bevétele után ugyanis lehetőség kínálkozott Erdély és a királyi Magyarország elszigetelésére. Eger eleste, illetve Mihály vajda kiszorítása után, mivel a katonai helyzet az Aldunánál a keresztények számára már nem kecsegtetett sikerrel, a hadműveletek ismét a Dunántúlon folytatódtak. A török kézen lévő Győr elszigetelt helyzete ellenére zavarta a Bécsből Komáromba, Esztergomba irányuló szállításokat. Fontos volt tehát minél hamarabb visszafoglalni. Ennek a hadműveletnek volt előkészítése, ha úgy tetszik főpróbája Tata rajtaütéssel való visszavétele.
Ahogyan az az eseményekből kitűnik, Pálffy és a tatai rajtaütést vezető parancsnokok alaposan felkészültek az akcióra. Pontos ismereteik voltak a terepről, a távolságokról, az utak járhatóságáról, a vizek állapotáról, a környékbeli falvakról, a lehetséges búvóhelyekről. De a várról is tudtak mindent. Ismerték az árkok mélységét, szélességét, a kapu szerkezetét, az őrség létszámát, de még a környékbeli török erődök parancsnokainak nevét is.8 De hogy az akcióra alaposan és régen készültek azt leginkább a petárdának, ennek a Magyarországon mindeddig nem használt fegyvernek a beszerzése igazolja.9
8 A rajtaütés történetének bemutatásához az alábbi forrásokat használtuk fel, Pálffy 1597 május 24-én Újvárott kelt jelentésének másolata. LelÖsterreichische Nationalbibliothek Handschriftensammlung, Codex 987o. f. 563r.-565.r. Úgy véljük, hogy mivel a tudósítást maga a rajtaütés parancsnoka írta, minden tekintetben ezt az iratot kell az események leghitelesebb forrásának tekintenünk. Annál is inkább, mivel a korszak történetének megbízható krónikása, Ortelius néhány nyelvi, stiláris pontosítástól eltekintve Pálffyval egyezmódon beszéli el az eseményeket. Hieronymus Ortelius: Chronologia oder Historische Beschreibung aller Kriegsempörungen und Belagerungen der Statt und Westungen auch Scharmüzeln und Schlachten so in Ober und Under Ungern auch Siebenbürgen mit dem Türcken von anno 1395 biss auff gegenwertige Zeit denckhwürttig geschehen. 214-215.o. Nürnberg, 16o4. A jelentés egyik eredetijét Jedlicska Pál a századfordulón átültette ugyan magyarra, de közlése egy fordítás és egy tartalmi ismertetés sajátos keveréke. A közzétett szöveg a sok pontatlanság és fordítási hiba miatt inkább csak tájékozódásra alkalmas. Jedlicska Pál: Adatok erddi báró Pálffy Miklós, gyhéletrajza és korához 1552-16oo. 622-625.o. Eger, 1897. Istvánffy Miklós krónikája az ismertetett forrásokhoz képest új adattal csupán egyetlen ponton szolgál. Egyedül említi meg a rajtaütésben meghatározó szerepet játszó három magyar lovas vezetRácz Illésnek nevét. Nicolao Istvanfi: Historia regni Hungariae, post obitum gloriosissimi Matthiae Corvini regis: a quo apostolicum hoc regnum turcarum potissimum armis barbaren invasum, libris XXXIV. Rerum in Pannonia, Dalmatia, Transylvania, Moldavia, Bosnia, Illyrica ... 434 .o. Viennae, 1758. Mivel a források azonos módon beszélik el az eseményeket a tanulmány további részeiben nem jegyzeteljük meg külön-külön a rajtaütés egyes részleteit.
9 Takáts Sándor szerint a magyar végvidéken már az 1580-as években használtak petárdát. Takáts Sándor: Magyar tüzes- és lövszerszámok. Századok, 1908. 55.o. Véleményét azonban nem tartjuk helytállónak, mivel egy ilyen nagy erejúj fegyver alkalmazása épp olyan komoly feltűnést okozott volna mint az 1597-es tatai, vagy az 1598-as győri alkalmazás.
A petárda rendkívül egyszerű elven működött. Egy harang alakú, vastag falú bronz öntvényt lőporral töltöttek meg, s egy kb. arasznyi vastag, erősen megvasalt falapra kapcsok, csavarok segítségével szilárdan felerősítették. A fegyvert a berobbantandó kapura akasztották, és begyújtották. A töltet égése során keletkező hatalmas nyomás a falapot a szó szoros értelmében keresztüllőtte a kapudeszkákon. A gyakorlatban azonban a petárda elkészítése és alkalmazása komoly szakmai ismereteket és rengeteg tapasztalatot követelt meg. Az eredményes robbantásnak ugyanis rengeteg előfeltétele volt. Az első probléma mindjárt a megfelelő méretű, formájú és minőségű petárdatest elkészítése volt. Az ágyúcsövek minőségével vetekedő bronz öntvényt kellett használni, különben a robbanás nem a kaput, hanem magát a petárdát vetette szét. Szintén nagyon kellett ügyelni arra, hogy milyen összetételű, égési sebességű, szemcsézettségű, lőport használtak a töltethez. Egy rosszul adagolt, gyenge minőségű töltet nem törte be a kaput, a túl nagy adag lőpor viszont a petárdát vetette szét. 10
10 Kalmár János: A petárda a XVI-XVII. század várostromainak szolgálatában. Hadtörténelmi Közlemények 1939. 187-204.o.
Mint a fentiekből remélhetőleg kitűnt, a petárdát általában egyedileg, az adott kapu méretéhez, vastagságához, szerkezetéhez igazodóan volt célszerű elkészíteni. Bár a forrásaink erről nem szólnak, csaknem biztosra vehetjük, 51hogy a Tatánál felhasznált petárdát – a várkapu paramétereinek ismeretében – kifejezetten erre a feladatra, Bécsben készítették el.11 Ez annál is valószínűbb mivel a kapurobbantással való behatolás ötlete kétséget kizáróan Johann Bernsteintől, a robbantást később végrehajtó tiszttől származik.12
11 Az 1598-as győri robbantáshoz használt petárda is Bécsben készült.
12 Erre utal Pállfy jelentésének következrészlete, „... und muss ja sagen, das der höchste Gott dem von Pernstein seine sachen der massen gesprengnet, dass alle dieselben, wie er selbst proponiert erwindscht und glücklich abgangen...”, azaz „...köszönetet kell mondani a kegyelmes Úristennek, hogy Pernstein úr dolgai a robbantásnál -- mindenben úgy, ahogyan maga előterjesztette -- a kívánt módon és szerencsésen mentek végbe...” Bernstein személyére vonatkozóan egyelőre meglehetősen kevés ismerettel rendelkezünk. Mivel azonban Pálffy a német nyelvű jelentésekben merőben szokatlan módon egy helyütt „Don Joan von Pernstein-nek” nevezi, feltehető hogy spanyol származású vagy spanyol szolgálatban álló katonaként Németalföldről jött Magyarországra.
Bernstein 1597. május 20-án felkereste Pálffy Miklóst Érsekújvárott. A tervek egyeztetése után innen indultak másnap Komáromba, ahol már készen várta őket a petárda. Még ezen a napon, estefelé hat sajkára és hat nagyobb hajóra behajózták Johann Baptist Pezzen kapitány frissen toborzott egységének 450 német katonáját.13 Húsz vallon és spanyol lovas lövészt negyven komáromi magyar lovassal a szárazföldön küldtek előre. A jelentésből ez ugyan nem derül ki, de a „menetbiztosítás” elvei szerint logikus és indokolt megoldásnak tűnik, hogy míg a lovasok a Duna déli partján kísérték a hajókat, a komáromi magyar gyalogosok pedig a Duna északi oldalán vonultak a Zsitva torkolatáig. Innen pedig feltehetően a korábban Pezzen kapitány embereit szállító hajók hozták át őket a déli parton fekvő Almás faluba. Ezt a megoldást valószínűsíti az is, hogy a gyalogosok a komáromi oldalon sokkal gyorsabban és kényelmesebben haladhattak, mivel az út kiváló volt és nem kellett sem rajtaütéstől, sem lelepleződéstől tartaniuk. Így a magyar gyalogság este kilenckor már meg is érkezett Almásra.
13 Pezzen 1597 márciusában kapott megbízást 1500 német gyalogos toborzására. Katonáit a komáromi, érsekújvári és váci helyosztották be. Eugen Heischmann: Die Anfänge des stehende Heeres in Österreich. 235.o.Wien, 1925.
Az Esztergomból kirendelt csapatok viszont a rossz idő, a nagy szél és eső miatt sajkáikkal csak igen lassan haladtak előre az árral szemben, így félő volt, hogy a megbeszélt találkozóra nem érkeznek meg időben. Ez viszont veszélyeztette az egész terv sikerét, hiszen a vár megrohanásánál az első támadóoszlopot a külön erre a célra kiválogatott 500 esztergomi hajdú alkotta volna. Az esztergomiakat vezető Pogrányi Benedek ezért ezt az 500 embert partra tette, s gyalogosan indította el Almás felé. A hajdúk – feltehetően futva – éjfélre elérték ugyan Almást, de Pálffy és tisztjei úgy döntöttek, hogy a rajtaütést a következő éjszakára halasztják. Nyilvánvalóan nem tartották valószínűnek, hogy az erőletett menetben kimerült hajdúkkal, a felázott utakon még pirkadat előtt elérjék a várat. Bár az Almáson történő várakozás kétségtelenül jelentett bizonyos kockázatot, de közel sem akkorát mint egy elkapkodott felvonulás. Az Almáson áthaladó dunaparti út jelentősége és forgalma Esztergom 1595-ös elfoglalása után ugyanis erősen visszaesett. A tataiak a budai és győri török őrségekkel ugyanis a 52Bánhidánál átmenő úton tartottak kapcsolatot. Ennek ellenére Pálffyék mindent megtettek annak érdekében, hogy a tatai törökök nehogy tudomást szerezzenek jelenlétükről. Nem csak a Tata, hanem a Buda, Zsámbék, Székesfehérvár felé vezető utakra is erős őrcsapatokat állítottak fel. Ezek feladata – nehogy az úton járók hírt vigyenek a mieinkről – az volt, hogy minden arra vetődő utazót feltartóztassanak és őrizetbe vegyenek.
Miközben felállították az őrségeket és a csapatok pihenőre tértek, megérkezett az esztergomi sereg maradéka is. Ezzel a rajtaütésben résztvevő csapatok immár teljes létszámban együttálltak. Hogy pontosan mennyien, arról sajnos épp leghitelesebb forrásunk Pálffy Miklós jelentése nem közöl pontos adatokat. A főkapitány számszerűen csupán 1300 katonát említ, de sem a komáromi sem az esztergomi csapatrészek teljes létszámát nem adja meg. Így a Tata alá felvonuló katonaság számát – egyelőre – a két történetíró Hieronymus Ortelius és Istvánffy Miklós krónikái alapján tudjuk meghatározni. A korabeli beszámolók, levelek alapján dolgozó Ortelius 3000-re teszi az akcióban résztvevők számát, míg Istvánffy 1200 magyar, 1000 német gyalogosról és 500 lovasról, azaz 2700 főről tudósít. Tekintve, hogy a vállalkozásra a három környékbeli nagy várból, Komáromból, Érsekújvárból és Esztergomból vonták össze a katonaságot, a 2700-3000 fő körüli létszámot teljes mértékben reálisnak tarthatjuk.
A vár megrohanásának „forgatókönyvét” Pálffy jelentése szerint már május 22-én kora délután kidolgozták Almáson. A sereg szigorúan megszabott rendben éjfél körül indult meg Tata felé, ahová az izgalmas, de eseménytelen felvonulás után szerencsésen meg is érkezett.
Mivel a vár bevételének alapfeltétele a kapu berobbantása volt, az első legfontosabb feladat a petárda gondos elhelyezéséhez szükséges idő biztosítása volt. Ez a kényes és tegyük hozzá kockázatos feladat a törökül kiválóan beszélő Rácz Illésre és két kipróbált lovasára hárult. A török ruhába öltözött katonák bátran fellovagoltak a vár hídjára és szóba elegyedtek az őrséggel. Elmondták, hogy Győrből Budára küldték őket élelmiszerért. Most visszafelé tartanak, de mivel már hosszú ideje úton vannak, arra kérik az őrséget, hadd pihenjenek meg a vár alatt. Mivel Győrben valóban nagy hiány volt élelmiszerben, s a hajdúk is gyakran portyáztak Tata körül a kapuőrség nem találta sem szokatlannak, sem gyanúsnak az éjszaka közepén felbukkanó látogatók kérését. Miközben e beszélgetés zajlott Bernstein és emberei feltolták a vár hídjára azt a négykerekű kocsit, amelyre a petárdát rögzítették.
53Mivel éjszakára a vár csapóhídját felhúzták, a petárdát csak úgy tudták a kapuhoz illeszteni, ha valahogy áthidalták az állandó híd és a kapu közötti rést. Erre szolgált ez a speciálisan megépített hosszú kocsi, amelynek elülső részére a petárdát, a hátsóra pedig egy megfelelő ellensúlyt rögzítettek. Így, jóllehet az elülső rész a petárdával már a várárok fölött „lebegett”, a kocsi, a hátsó részen elhelyezett ellensúlynak köszönhetően nem vesztette el egyensúlyát, s nem zuhant az árokba.
A török kapuőr nem értette ugyan minek hoznak egy szekeret a hídra, de Pálffy lovasai megnyugtatták, csak azért van erre szükség, mert félő, hogy a kóborló hajdúk az éjszaka sötétjében még elragadják tőlük az értékes élelmiszert. Nos az éjszaka valóban sötét, az őr pedig igen álmos lehetett, mert már csak akkor fújt riadót, mikor Bernstein meggyújtotta a petárdát. Eztán pedig már csupán néhány pillanatra volt szükség ahhoz, hogy bekövetkezzen a robbanás. Az eredmény messze felülmúlta a várakozásokat, hiszen a petárda nem csupán a felhúzott hidat, hanem a mögötte levő kaput is szétszaggatta. Még szét sem oszlott a robbanás füstje, mikor húsz, a vallon lovas lövészek századából kiválogatott spanyol és vallon nemes rohant a vár hídjára. Az ő feladatuk volt, hogy egy előre elkészített „rohamhidat” vessenek át a várárkon, s ezen keresztül elsőként behatolva a várba addig tartsák a kaput, míg a rohamoszlop élén haladó 500 esztergomi hajdú meg nem érkezik. A hajdúkat Pezzen parancsnok német katonáinak válogatott osztaga követte. Ebbe az egységbe, mivel a kapuközben és a vár területén heves közelharcra lehetett számítani, kizárólag csak a kézitusában jártas pikások közül válogattak katonákat. Ehhez a támadáshoz azonban szokásos fegyverzetük, az 5-6 méter hosszú pika helyett alabárdokkal, és rövid lándzsákkal szerelték fel őket. A lövészeket és muskétásokat, hogy fegyverek izzó kanóca el ne árulja őket, a huszárokkal együtt a rajtaütést fedező külső őrláncba osztották be. Háromszáz, hordozható hidakkal és létrákkal felszerelt magyar gyalogos pedig, mint Pálffy írja „... a vár másik...” feltehetően nyugati oldalán a falakat megmászva igyekezett bejutni a várba.
A robbanást követő néhány percben dőlt el a rajtaütés sorsa. Ha ugyanis a török őrségnek sikerült volna elállnia vagy eltorlaszolnia az amúgy nem túl széles kapuközt, a keresztények túlereje nem érvényesülhetett volna. Erre azonban – bár a mieink felkészültek rá– nem került sor, a rohamoszlop 500 hajdúja érdemleges ellenállás nélkül özönlötte el a várat. A készületlen 54török őrség szórványos ellenállását gyorsan és kíméletlen erővel fojtották el. Pálffy szavai szerint „... minden törököt aki védekezett és feleségével meg gyermekeivel együtt nem menekült a vár belsejében lévő toronyba, levágtak...” A várból mindössze tízen tudtak a tó felöli oldalon elmenekülni, de ezek közül is négyet az őrségbe rendelt huszárok elfogtak. A diadal azonban korántsem volt még teljes, hiszen a vár belső terét jórészt kitöltő palota épülettömbjét a törökök továbbra is tartották. Ennek kézre kerítése nélkül viszont a már elfoglalt külső védelmi öv tarthatatlan volt. Sajátos patthelyzet alakult ki. A törökök még nem vesztették el teljesen, a keresztények pedig még nem nyerték el teljesen a várat. A robbanás természetesen messzire elhallatszott, s így messzi vidéken híre ment a tatai harcnak. Jóllehet az idő sürgetett, Pálffynak mégis meg kellett várnia a hajnalt, hiszen a palota zárt tömbje elleni támadás sötétben nem sok reménnyel kecsegtetett. Pirkadatkor azután a bástyákon álló ágyúkat a palotára szegezték és annak rendje s módja szerint „hitre felkérték”. A törökök azonban abban reménykedve, hogy a robbanás és a csatazaj hangjára hamarosan felmentés érkezik, egyelőre nem akarták megadni magukat. Pálffy erre parancsot adott, hogy a német lövészek és muskétások létrák segítségével négy helyen rohamozzák meg a palotát. A törökök látván, hogy a helyzet komolyra fordul, immár szívesen átadták volna a várat, de a palotabeli gazdag zsákmány reményétől fellelkesült németek olyan hangos kiáltozással rohantak a falakra, hogy ezt már senki sem hallhatta. Kérdés persze, hogy az átláthatatlan, zűrzavaros helyzetben egyáltalán meg akarták-e hallani, hiszen a korabeli hadijog szerint a rohammal bevett várakban a katonaságnak joga volt a zsákmányhoz.
A palotabeli szórványos és lanyha ellenállás megtörése után Pálffyék azonnal hozzákezdtek a berobbantott kapu kijavításához. Ennek befejeztével a sereg elvonult, de tartva egy esetleges török ellenakciótól jelentős őrséget hagytak hátra. A várban maradt Pezzen parancsnok 450 német katonája, 300 hajdú és 25 huszár. A népes őrségnek nem sok félnivalója volt, hiszen az erősség bőségesen el volt látva fegyverrel, lőszerrel. Ráadásul május 23-án Komáromból megérkeztek az ágyúkhoz értő tűzmesterek és 30 szekérnyi élelem is.
Tata, jóllehet egyébként a várrendszer másodvonalbeli elemei közé tartozott, 1597 májusában stratégiai fontosságra tett szert. Elfoglalásával ugyanis ismét biztonságossá vált a császári-királyi csapatok felvonulásában és 55ellátásában oly fontos szerepet játszó dunai víziút Komárom-Esztergom közötti szakasza. Emellett Esztergom helyzete is jelentősen javult, hiszen Tata eleste után immár viszonylag jóés rövid szárazföldi utak kötötték össze Komárommal. A török kézen lévő Győr viszont – a források tanúsága szerint – igen nehéz helyzetbe került, hiszen Tata elvágta Budától és hátországbeli utánpótlási bázisaitól. A fenti körülményeknek köszönhetően Tata bekerült az 1597-es esztendő hadieseményeinek forgatagába. Birtoklása fontos tényezőként játszott szerepet Pápa sikeres visszafoglalásában, és Győr – egyelőre – sikertelen ostromában. Jelentőségének megnövekedését mi sem jelzi jobban, mint az, hogy 1597 októberében a török fősereg Tata ostrom alá vételével igyekezett elérni Győr felmentését.14
14 Haus- Hof- und Staatsarchiv, Kriegsarchiv Alte Feldakten 1597/10/3, 1597/10/4, 1597/10/5
A hadiesemények alakulása Tatát néha ugyan az érdeklődés homlokterébe emelte, de a vár szerepéről, jelentőségéről napjainkig nem született levéltári kutatásokon alapuló méltó feldolgozás. Ezért reméljük írásunk segít abban, hogy Tata történelmünkben az őt megillető helyre kerüljön, s mindenki előtt világossá váljon, hogy a XVI-XVII. század természetföldrajzi viszonyai között milyen fontos szerepet játszott a török elleni védelmi vonal és az ország megtartásában.
