Szerbek és bosnyákok útja Magyarországra
Szerbek és bosnyákok útja Magyarországra
Mind a nagy hadjáratok pusztításai, mind a „békeévek” betörései leginkább a magyar lakosságban tettek kárt. A nagy seregek és a portyák általában a folyók, patakok és a fontosabb útvonalak mentén haladtak előre, melyek vidékét a Kárpát-medencében való megtelepedéstől kezdve elsősorban magyarok lakták. Az 174abszolút népességcsökkenésből tehát a síkvidéken élő magyarság részesedett leginkább, miközben a védettebb hegyvidéki területek román, szlovák és ruszin népessége jóval kisebb veszteségekkel vészelte át a hadjárásokat. Sőt a délvidéki szerbek is szerencsésebbnek mondhatták magukat, hiszen a tizenöt éves háború nagy hadműveletei az ország középső területén, lakóhelyeiktől általában távolabb zajlottak. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország etnikai viszonyai az 1526-tól 1606-ig terjedő időszakban a magyarság szempontjából igen kedvezőtlen módon változtak meg. Ráadásul a következő századvég másfél évtizednyi hadakozása, a felszabadító háború (1683–1699) ezen a helyzeten újabb óriási csapással még tovább rontott.
A 16. század legnagyobb etnikai átalakulását a szerbség igen számottevő magyarországi térnyerése jelentette. Ez alapvetően összefüggött azzal, hogy a szerbek már a Mohács előtti Magyarországon is komoly kisebbségnek számítottak. A 15. század első felében az oszmánok újabb jelentős balkáni terjeszkedése következtében az ortodox vallású szerbség fokozatosan kezdett északabbra, részben már a magyar királyság területére szorulni. Ezt elősegítette, hogy a török betörések az Al-Duna és a Száva északi partvidékén egyre újabb magyar falvakat, mezővárosokat tettek gyakran teljesen tönkre. Ezek újranépesítésére mindenképpen nagy szükség volt. Egyrészt a termelés elmaradása veszélybe sodorhatta a szomszédos várak ellátását, másrészt a végek védelmében a magyar uralkodók az általuk fizetett magyar lovasok és gyalogok mellett a félkatonai életmódra berendezkedett rác katonaparasztokat (vojnuk) sem nélkülözhették. Az önként menekülők mellett ezért a határ menti magyar földbirtokosok és főtisztek – például a neves Kinizsi Pál, az alsó részek főkapitánya – erővel is telepítettek rácokat az elnéptelenedő déli megyékbe. Az áttelepülők és betelepítettek jól jártak, hiszen biztonságosabb körülmények közé kerültek, sőt jobb termelési feltételekhez jutottak. A Szerémségben ráadásul még a szerb környezetet és egyházi gondoskodást sem kellett nélkülözniük. Brankovics György despota (1427–1458) és utódai, valamint más szerb előkelők ugyanis a magyar királyoktól katonai szolgálat fejében a határ mentén jelentősebb birtokokat kaptak. Ezekre pedig ők is nagy számban telepítették át honfitársaikat, sőt görögkeleti monostorokat is alapítottak. Hunyadi 175Mátyás uralkodása alatt a délen vitézkedő Jaksicsok ugyanakkor már a Maros-parti nagylaki uradalomban is birtokokhoz jutottak.
Ezen folyamatok eredményeként az 1430-as évektől a középkor végéig a Szerémség lakossága csaknem teljesen kicserélődött, de már a Temesközben (Keve megyében és Temes déli részén) is sok szerb élt. Szórványaik voltak Bács, Bodrog, Torontál, Csongrád és Békés megyékben, valamint Erdélyben Hunyad és Szászváros környékén is. Számukat a Mohács előtti időkig 200 000 főre tehetjük, ami az ország összlakosságának mintegy 6 százaléka volt. Valkó és Szerém megyék tehát ez időben már „rác vidéknek” számítottak. Nándorfehérvár és a szomszédos végvárak eleste után az 1520-as években a helyzet tovább romlott, hiszen a környező megyékre az elkövetkező évtizedek újabb szultáni hadjáratai és a szendrői–belgrádi törökök rendszeres betörései miatt óriási hanyatlás várt. Az ország ezen déli területein a 16. század közepéig emberben és anyagi javakban mérhetetlen, 90 százalékhoz közeli pusztulás ment végbe. A szerbeknek a mohácsi csata után tovább folytatódó betelepülése ugyan ezen a helyzeten gazdasági szempontból javított, a déli országrész etnikai viszonyai azonban visszafordíthatatlan mértékben alakultak át.
A Szerémség 1526. évi teljes megszállása után az ottani szerbek egy tekintélyes része, különösen fegyverforgatáshoz értő csoportjaik nem kívántak a hódítók szolgálatába állni. A Fekete Emberként emlegetett Cserni Jován vezetésével több tízezren János király oldalára állva próbáltak új hazát keresni. Szapolyai felismerte katonai jelentőségüket és Bács megyében kívánta letelepíteni őket. A földjüket és megélhetésüket vesztett katonaparasztok azonban nem verhettek itt gyökeret, hamarosan ugyanis a két magyar király küzdelmének eszközeivé váltak. Ferdinánd királynak sikerült megbízottai révén átpártolásra bírnia őket, minek következtében Szapolyai fegyveres erővel kényszerült fellépni ellenük. A kínálkozó alkalom egy – a törökellenes harcokban már tapasztalatokkal rendelkező – határvédő katonaság létrehozására ezért e területen teljes kudarccal járt. János király fővezére, Czibak Imre 1527 júniusában Arad mellett végleg szétverte Jován cár hadait. A szerbek többsége ezt követően az oszmánok oldalára kényszerült és zsoldjukban folytatta szolgálatát, immár a magyar királyok ellen.
176Egy-egy kisebb szerb katonacsoport – még Cserni Jován hadainak szétverése ellenére is – a két magyar uralkodó szolgálatában maradt. Jován egykori kapitánya, Radics Bosics és csapata mindvégig János királyt szolgálta. Szapolyai seregében főleg nekik köszönhetően a rácok szerepe olyannyira meghatározó volt, hogy még külön főkapitánnyal (supremus capitaneus Rascionum) is rendelkeztek, 1530-ban például Bálintics István személyében. A szerbek János király fontosabb váraiban és főként a temesközi, valamint a Maros menti erősségekben állomásoztak. Az ország délkeleti területeinek tovább tartó elrácosodásában így ők is szerepet játszottak. Ez végül teljességgel a Temesköz 1552. évi megszállása után valósult meg. Az előző esztendők háborúskodásai idején e területet újabb csapások érték, a törökök berendezkedése következtében a magyar lakosság egy része elmenekült, helyüket pedig délről újabb hullámokban érkező szerb tömegek foglalták el. Az 1526 előtt csaknem színmagyar lakosságú Temesvár két évtized alatt teljesen elszerbesedett. Egy 1577-ben Antwerpenben megjelent térképen a Temesközre már rákerült a rácok (Rasci) felirat. A Szerémség ugyanakkor már egy 1564-ben készült velencei mappán is Rácországként (Rascia) szerepelt. Mindezek kiválóan összegezték, hogy e területek etnikai viszonyai alapjaiban megváltoztak.
Ferdinánd király zsoldjába szintén szegődtek szerb katonák. Miként arról a „vitézlő nép” bemutatásánál már szóltunk, az al-dunai rác naszádosok egy része Komáromban vert gyökeret, másik csoportjuk viszont 1541 után a törökök dunai flottáját erősítette. Rácok – a folyami szolgálat mellett – az 1537-ben kinevezett utolsó szerb despota, Bakics Pál vezetésével könnyűlovasként is csatlakoztak a Habsburg uralkodóhoz. Bár 1525-ig Bakics a törökök, majd rövid ideig János király zsoldját élvezte, 1527-től haláláig Ferdinánd király megingathatatlan híve volt. A vele érkezett vagy hívására átállt szerbek azután Győrben és környékén telepedtek le, ahol – noha egyre megfogyatkozva és részben elmagyarosodva – még a 16. század végén is éltek. Erre utal, hogy még az erődváros 1594. évi elestét követő esztendőkben is fizette az Udvari Kamara az ekkor éppen Magyaróvárott szolgáló rácok pópáját.
A tizenöt éves háború alatt mind a Komárom, mind a Győr környéki szerbek komoly utánpótlást kaptak. Az előbbiek számát Pálffy Miklós 1771596 és 1598 között fegyveres akciókkal végrehajtott telepítései növelték. Az állandó hadfelvonulások és Esztergom ostromai (1594, 1595) a Duna partvidékét szinte teljesen elnéptelenítették, így az 1595-ben visszafoglalt végvár ellátása és erődítési munkái csak a környék újranépesítése által voltak megoldhatóak. Pálffy ezt részben Óbuda, valamint a Buda melletti falvak magyar lakosságának kimenekítésével, részben pedig Baranya, Tolna és Fejér megye területéről rácok áttelepítésével biztosította. Az utóbbiakat – amennyiben önként nem voltak hajlandók északra költözni – falvaik felégetésével kényszerítette jobb belátásra. S míg a magyar lakosság az 1606. évi zsitvatoroki békét követően fokozatosan visszatért eredeti lakhelyére, az Esztergom környéki szerbek nagy része a vár 1605. évi eleste után is Komárom és Érsekújvár vidékén maradt. Ugyanekkor a Győrben élők száma is szaporodott, mert 1606 és 1610 között Temesvári Száva kapitány vezetésével újabb csoportjaik érkeztek, egy részük egyenesen vezetőjük távoli névadó városából.
A királyságba menekült, majd ott megtelepedett szerbek csupán szórványokat alkottak. Pálffy Miklós század végi telepítési akciója azonban ékes bizonysága volt annak, hogy a Temesköz és a Szerémség mellett a század második felében szerbek már a Dunántúlon is jelentős számban éltek. Az 1540–1550-es évek szlavóniai és dél-dunántúli török előrenyomulása után egyre többen jelentek meg e területeken, elsősorban Pozsega, Baranya, Tolna, de kisebb részben még Somogy és Fejér megyékben is. Velük együtt az Észak-Balkánról jelentős számban érkeztek a több délszláv népcsoport keveredéséből létrejött állattenyésztő etnikum, a vlahok képviselő is, akiket a korabeli magyar nyelvű források oláhoknak (latinul vlachus, törökül eflak) neveztek. (Ők azonban nem keverendők a szintén oláhoknak hívott románokkal.) A Duna menti ortodox rácok és vlahok száma oly jelentős volt, hogy 1585-ben a Szekszárd melletti Grábócon lelki életük gondozására külön monostoruk is létesült. Az őslakosságtól eltérő vallásuk és szokásrendszerük pedig szinte teljes gátat szabott beolvadásuknak.
Bár történetírásunk a hódoltsági délszlávokat a korabeli bizonytalan elnevezések alapján szinte kizárólag szerbeknek tartja, a délszláv és magyar egyháztörténeti kutatások ezt az elnagyolt képet nemrég pontosították. Ezek szerint a hódoltság talapzatára bevándorolt délszláv lakosság 178túlnyomó része ugyan valóban ortodox vallású szerb és vlah volt, ugyanakkor jelentős (többtízezer fős) számban érkeztek ide katolikus bosnyákok, valamint kisebb számban még horvátok, sőt cigányok is. A bosnyákok számottevő homogén tömbjei elsősorban az egykori Szlavóniában a Pozsega–Velika vonaltól keletre, valamint a Nyugat-Szerémségben, vagyis nagyjából az egykori Pozsega megye keleti területén és Valkóban, továbbá Baranya Dráván túli részén jöttek létre. A 16–17. század fordulóján pedig a folyamatos utánpótlást kapó bosnyákok már megtelepedtek a Bácskában is (például Bácson, Baján, Jánoshalmán, Zomboron stb.). E csoportjaikat már a korabeli források is sokácoknak és bunyevácoknak nevezték. Sőt néhány nagyobb bosnyák és egyéb délszláv katolikus szórványról a 17. század közepéről már tudnunk a Marostól délre fekvő területeken, főként Lippa, Temesvár és Karánsebes vidékén is. Mindezek a katolikus délszlávok lettek azután – a hódoltság megmaradt magyar katolikusai mellett – a 16. század második felétől megkezdődő szentszéki missziók legfőbb célpontjai.
A 16. század végére tehát a szerbek, a vlahok és a bosnyákok Magyarországra való betelepedése óriási mértékű volt. A Maros vonalától délre és ennek meghosszabbításában a Duna–Tisza közén – a bosnyákokkal együtt – a szerbek már nagy többségbe kerültek, miközben a Délkelet-Dunántúlon is meghatározó volt jelenlétük. A tizenöt éves háború pusztításai után ráadásul korábban szintén magyarlakta alföldi falvakat szálltak meg, főként a Maros és a Körösök közötti területen, valamint a Duna két partvidékén. 1629-ben így Esterházy Miklós nádor szomorúan összegezte a kialakult helyzetet: „Szinán pasa feljövetele [1593] és Eger bevétele [1596] előtt az Tisza–Duna között Titeltől fogvást egész Jánoshalmáig, Szegedig és Kiskunhalas tájáig is feltolakodott a rác nemzetség. A Dunántúlon Szinán pasa feljövetelének előtte Mohácson, Szekszárdon, Baranyán, Somogyon felül vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta.” A hódoltság talapzata tehát erre az időre már visszafordíthatatlanul délszláv – nagyobb részt szerb, kisebb részben bosnyák – etnikumú területté vált, ezért emlegették a 17. századi magyar nyelvű források már rendszeresen Rácországként.
