Az ország népességének alakulása
Az ország népességének alakulása
Magyarország középkor végi, majd 17. század eleji össznépességének meghatározása régóta nagy problémák elé állította a történészeket és a demográfusokat. Mivel átfogó népszámlálás II. József uralkodásáig nem volt (1784–1787), elsősorban a fennmaradt magyar és török adóösszeírások (a dika- és dézsmajegyzékek, illetve a defterek), továbbá a jobbágyok szolgáltatásait számba vevő urbáriumok nyújtanak lehetőséget a rekonstrukcióra. Ezek a források azonban csak töredékesen maradtak fenn, és értelmezésük is komoly problémákat jelent. Az adójegyzékek pusztán az adóköteles családfőket veszik számba. S mivel nem ismerjük pontosan az ország egyes régióinak családtípusait és népsűrűségét, csak körülbelül tudjuk meghatározni, mekkora szorzóval kell számolnunk, hogy megkapjuk például egy-egy megye lakosságszámát. Hasonlóképpen óvatosságra int az adóösszeírások által elpusztultnak titulált falvak (villa deserta) problémája. Más forrásokból (urbáriumok, levelezés) ugyanis gyakran kiderül, hogy olykor nagy számban laktak ezeken a településeken is, noha adót rövidebb vagy hosszabb ideig 170valóban nem fizettek. Végül a kutatást az is nehezíti, hogy új források előkerülése tömeges mennyiségben már nem várható. Így csupán a rendelkezésünkre álló adatokat értékeljük modernebb szempontok alapján újra meg újra, és ezek alapján becsüljük meg az ország lakosságának létszámát.
A fenti nehézségekkel magyarázható, hogy az elmúlt évtizedekben a középkor végi magyar királyság össznépességéről egészen eltérő becslések láttak napvilágot. A túlzottan pesszimisták pusztán 2,3 millióról, egyes kutatók viszont – a Dráva–Száva közi Szlavónia nélkül is – mintegy 3,5–4 millióról beszéltek. A 16–17. század fordulójára vonatkozóan szintén többféle adat látott napvilágot: a 2,5 milliótól kezdve egészen a 4,5 millióig. A számokban eltérő vélemények túlnyomó része abban mégis megegyezett, hogy a török megszállás idején csökkent az ország lakosságszáma. A források újabb, sokadik értékelése után ez a nézet egyre kevésbé látszik elfogadhatónak. A napjainkban kialakulóban lévő szakmai konszenzus szerint a középkori végi Magyarország népességét Erdéllyel és Szlavóniával együtt mintegy 3,3 millióra, a 16–17. század fordulóján pedig a három részre szakadt ország lakosságának létszámát körülbelül 3,5 millióra (vagy maximum egy-két százezerrel többre) tehetjük. Végeredményben tehát mindez nem csökkenést, hanem szerény növekedést jelent.
A 3,5 milliónyi lakosság nagyobb része a legsűrűbben (15 fő/km2) betelepült királyi Magyarországon élt. Az 1598. évi házösszeírás szerint (a Partium mintegy 100 000 fős népességével együtt) ezen az országrészen körülbelül 1,8 millió ember lakott. A királysággal nagyjából azonos területű hódoltságban a népsűrűség jóval kisebb, csak mintegy fele volt (7fő/km2), azaz az itteni lakosság száma 900 000 főre becsülhető. Végül a Királyhágón túli Erdély lakossága körülbelül 800 000 főt számlált (13 fő/ km2), akiknek többsége magyar és román (összesen mintegy 550 000 fő), illetve a két kisebb lélekszámú kiváltságolt rétegből kikerülő székely (150 000 fő) és szász (100 000 fő) volt. A lakosság túlnyomó része országos szinten pusztán 20-25 házból álló aprófalvakban élt. A hódoltságban körülbelül 140 lélek lakott egy átlagos faluban – ezek egymástól viszonylag nagy távolságban feküdtek –, míg a sűrűbben benépesült királyi országrészen egy-egy faluban ennél 171valamivel több, mintegy 150-170 fő élt. A magyarországi népsűrűség messze elmaradt az itáliai 50-120, a németalföldi átlagos 40, de még a szomszédos ausztriai 18 fő/km2-es értékektől.
Az egy évszázad alatt bekövetkezett pusztán 6 százalékos szerény növekedés csak nagyon látszólagos eredmény volt. A korabeli Európában ugyanis – miként arról az alábbi táblázat adatai tájékoztatnak – országszerte igen jelentős növekedés ment végbe. A demográfiai robbanás még a Magyarországgal szomszédos területeket sem kerülte el, hiszen Ausztriában és Csehországban mintegy 20 százalékkal, Lengyelországban pedig 36 százalékkal emelkedett a lakosságlétszám. Eközben Anglia és a Német-római Császárság össznépessége pusztán száz esztendő alatt több mint háromnegyedével gyarapodott.
Néhány európai ország és régió népességének alakulása 1500 és 1600
között (gyarapodásuk nagyságának sorrendjében) | |||
az ország/régió neve
|
a lakosság száma 1500 körül
|
a lakosság száma 1600 körül
|
a növekedés százalékos aránya
|
Franciaország
|
16,4 millió
|
19 millió
|
116 %
|
Spanyolország
|
6,8 millió
|
8,1 millió
|
119 %
|
Ausztria
|
1,5 millió
|
1,8 millió
|
120 %
|
Csehország
|
1,9 millió
|
2,3 millió
|
121 %
|
Itália
|
10,5 millió
|
13,1 millió
|
124 %
|
Lengyelország
|
2,5 millió
|
3,4 millió
|
136 %
|
Anglia és Wales
|
2,6 millió
|
4,4 millió
|
176 %
|
Németország
|
9 millió
|
16,2 millió
|
180 %
|
Magyarország
|
3,3 millió
|
3,5 millió
|
106 %
|
Ez az általános népességgyarapodás nem kerülte el a Duna medencéjében fekvő Magyarországot sem – miként ez a legvédettebb területeken elhelyezkedő rohonc–szalonaki (Vas megye) Batthyány uradalomban valóban nyomon követhető. Pusztán a szomszédos osztrák és cseh területek lakosságnövekedésének arányával számolva tehát a 3,3 milliónyi népességnek a századfordulóra éppen 4 millióra kellett volna gyarapodnia. A mintegy félmilliós abszolút népességcsökkenés volt tehát az ország 172hadszíntérré válásának egyik legsúlyosabb következménye. Az egy évszázad alatt bekövetkező szaporulat nagy részét az állandó háborúskodás és káros hatásai csapolták le. E folyamaton belül azonban jelentős különbséget kell tennünk a várháborúk és a „háborús békeévek” valamivel nyugalmasabb időszakai, illetve a legnagyobb szultáni hadjáratok és a századvég másfél évtizednyi hadakozása között. Az általános vélekedéssel ellentétben ugyanis az oszmánok berendezkedése közel sem járt mindenütt olyan látványos és katasztrofális pusztulással, mint azt történetírásunk az utóbbi időkig vélte. A hódoltság centrumának számító budai szandzsák területén például az 1546 és 1559 közötti időszakban az elköltözők csupán a lakosság 8,2 százalékát tették ki. Ők azonban főként szegénylegények és nőtlen ifjak voltak, és csak kivételes esetben hagyták el a török országrészt; általában a 15-20 kilométeres körzetben fekvő falvakba távoztak. Ez azt mutatta, hogy a településhálózat a várháborúk idején – ezen a területen legalábbis – még nem szenvedett nagyobb károkat, így lakói sem ítéltettek megsemmisülésre vagy menekülésre.
Az 1568. évi drinápolyi béke után beköszöntő helyzet kissé még kedvezőbb volt. Az állandó török–magyar portyák idején a frontvonal széles sávjának lakossága csak időlegesen hagyta el otthonát, hogy a közeli védettebb (mocsaras, erdős) területeken vagy településeken vészelje át a kritikus napokat. Persze ez nem jelentette azt, hogy a hadiútvonalaktól és a betörések kedvelt területeitől távolabb ne lettek volna már elpusztult vagy pusztuló falvak, elszegényedett emberek vagy földönfutóvá vált menekültek. A feldúlt házakat általában mégis hamar újjáépítette, földjeit ismét művelni kezdte, a kínálkozó gazdasági lehetőségeket pedig kihasználta a lakosság. Mindez kiválóan megmutatkozott a fentiekben bemutatott gazdasági fejlődésben, illetve a törökök hódoltsági bevételeinek növekedésében is. A század végéig tehát a magyar társadalom hihetetlen ellenálló- és alkalmazkodó képességről, valamint újjáéledési erőről tett tanúbizonyságot.
Az 1590-es évek elejétől az ország tartós hadszíntérré vált. Az évről évre ismétlődő megrendítő csapásokat a legellenállóbb lakosság sem heverhette ki. Így volt ez mindenütt Európában, ahol évekre elhúzódott a hadakozás. A tizenöt éves háború ezért jelentett vízválasztót mind a településhálózat, mind a népesség pusztulása szempontjából. A széles sávban évente újra meg újra előrenyomuló több tízezer fős hadak 173pusztítása elől már nem volt menekvés. S ez már valójában független attól, hogy az oszmán sereg fosztogatásban élenjáró alakulatairól (az akindzsik és a tatárok), vagy a királyi hadak rabló zsoldosairól, esetleg a magyar lakossággal gyakran még a törököknél is elvetemültebben kegyetlenkedő szabad hajdúkról volt szó. Néhány esztendő alatt a hadszíntér szinte teljesen kimerült, s ezután már csak az volt a kérdés, hány újabb település és lakossága pusztul el vagy menekül északabbra a következő hadműveletek során.
A tizenöt éves háború alatt a katonaság fosztogatásai és gyilkosságai mellett az emberi életre az igazi csapást az éhínségek és a járványok mérték. A hadszíntér kimerülése miatt ugyanis az újabb és újabb expedíciók során már a külön élelemellátó alakulatokkal rendelkező oszmán sereg is komoly problémákkal küszködött. A keresztény hadaknál az ellátás még súlyosabb nehézségeket jelentett, hiszen a Rudolf császár tartományai által megszavazott szekerekre és igavonó állatokra épített utánpótlás többször teljes csődöt mondott. Az éhező katonákat hamar megtámadták a különféle járványok (a pestis, a vérhas, a tífusz, a malária vagy az utóbbiak keveréke, az úgynevezett morbus Hungaricus), melyek hihetetlen gyorsasággal szedték áldozatukat. (Ezek közül a pestis egyébként a békésebb évtizedekben is gyakran ütötte fel fejét.) Az 1597. évi hadjárat idején például a Szentszék által küldött mintegy 7000 főnyi segélyhad a kitört járvány következtében néhány hét alatt harmadára fogyatkozott, miközben Pápa várának visszavételében csupán néhány százan estek el. A németeknél tartózkodó „sok asszonyállatok”, valamint az olaszok mellett a „sok szép ifjú legények az ő módjuk szerint” szintén elősegítették a betegségek gyors terjedését. Ez hamar megtizedelte a környék lakosságát is. A hadszíntéren teleltetett hadak pedig még tovább szedték áldozataikat.
